Történt a nagypolitikában valami, ami e kis újságban szót kíván. Viszonyulnunk kell hozzá. Nem mesterségesen keltett médiaesemény, hanem valóságos politikai ütközet, amelyre érdemes odafigyelnünk. A magyar miniszterelnök fölényesen győzött Strasbourgban.

 

Félreértések elkerülése végett rögtön leszögezem: rövid eszmefuttatásomnak nem célja Orbán dicsőítése, ez legfeljebb olykor kénytelen velejárója. A célom csupán a magyar szempontból különösen érdekes helyzet boncolgatása, a jövőbeli kilátásaink mérlegelése.

 

A strasbourgi egész megnyilvánulás legfontosabbik elemének azt a sokszorosan hangoztatott és világossá tett tételt vélem, hogy az EU nem mehet tovább abba az irányba, amelytől éppen Orbánt próbálja mindenáron elzárni: az önkényes politizálástól.  Nem azért nem mehet, mert Orbán ezt nem szeretné, hanem azért nem, mert ebben az egész menekültügyes vitában Orbánnak van igaza. S azért nem, mert az egész vitában Orbán nagyságrenddel okosabbnak bizonyult az egész brüsszeli-strasbourgi bagázsnál, ennek révén pedig az igazát aprólékosan és árnyaltan ki is tudta fejteni, s az egész világ számára közkinccsé tudta is tenni.

 

Lehet szeretni vagy lehet utálni Orbánt, kinek-kinek szocializációja vagy egyéni érzékenysége szerint, de egy biztos: egészen elképesztő politikusi adottságokkal rendelkezik.  Fideszes politikus társaival 1980 vége óta gyakorolják a térnyerésnek, fölényszerzésnek azt a módját, amelynek legfőbb jellemzője: saját fegyverével győzni le az ellenfelet. Kádárék nagyon adtak a demokratikus látszatokra: aláírták az emberi jogokról szóló helsinki egyezményt, de nem azért, hogy teret engedjenek a szabadságjogok valóságos érvényesülésének, hanem azért, hogy kitehessék a kirakatba, a többit pedig az egyetlen párttal alaposan átszőtt rendőrségre, bíróságra stb. bízzák. Orbánék azonban úgy tettek, mintha magától értetődő lenne, hogy ők komolyan veszik a törvények garantálta jogokat, s hogy ugyanilyen komolyan kell venniük az említett intézményeknek is. Nem voltak hajlandók semmit észrevenni a kádári kacsingatásokból. Így született meg − még javában a hatalmi fenyegetések kereszttüzében − a Fiatal  Demokraták Szövetsége...

 

Ugyanezt a felfogást érvényesítette most Orbán a brüsszeli politikailag korrektek és bürokraták kárára. Mégpedig tudván tudva, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy deresre húzzák őt s általa Magyarországot. Ám ahelyett, hogy ez elrémisztette volna, odacsábította. Nem is rejtette véka alá, kamerák össztüzében mondta a médiavilág szemébe: máskor a kegyelemkenyerükre szorul, ám ilyen alkalmakkor szépen kifejtheti a gondolatait, megakadályozva vele azt, hogy olyan álláspontokat – és olyan elvetemült jellemvonásokat – tulajdonítsanak neki, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.

 

Világos okfejtésével és szókimondásával visszafordította a rá szegezett fegyvert: hogy volna ő az EU ellensége, amikor éppen az EU-t akarja megkímélni attól, hogy rövidlátásból, merő jószándékból maga alatt vágja a fát? Saját bőrünkön megtapasztalt példákkal igazolta, hogy a menekültügyben az EU rossz döntést hozott; hogy jobb volt a saját, nemzeti megoldás; s hogy az EU-nak tartózkodnia kellene attól, hogy olyan dolgokba szóljon bele, amiket a nemzetállamok jobban tudnak.

 

Huszonhat éve ugyancsak a nyilvánosság erejét használta ki arra, hogy besegítsen a folyamatok más irányokba történő terelésébe. A híres temetésen felszólította az oroszokat a távozásra; most ugyanígy a nyilvánosság hatalmas erejét használta ki arra, hogy a világ szeme láttára, füle hallatára rákoppintson az EU-birodalom orrára: „Nekem mondod, parasztnak, hogy füle van a malacnak?”. Nekem mondod, hogy nem vagyok demokrata, mikor még azt is te akarod megszabni nekem, onnan, a magasból, hogy miről beszélhetek idelent? Nekem mondod, hogy korrupt vagyok, amikor a világ botránya, hogy egy pártvezérnek öntöd oda számolatlanul az adófizetők pénzét?

 

Nem is olyan mellesleg szólva, tisztelt Olvasó, ilyen véletlenek nincsenek, hogy egy világhálós lapocska, mint a Pesti Srácok, odakeveredik egy ilyen nemzetközi sajtótájékoztatóra, s éppen egy ilyen – az EU-bürokratákra nézve felettébb kínos – kérdést tesz fel, mint amilyet. Orbán elképesztő politikai képességeinek és munkásságának igen hiteles részét képezi a szóban forgó eset. Hosszan és érzékletesen ecsetelve a skandalumot,  miniszterelnökünk most már nem egyszerűen csak rákoppintott az EU-birodalmárok orrára, hanem keményen  beleverte  a mocsokba.

 

S ugyanazért merte megtenni, mint amiért egykor a Szovjetunióval. Mert azt gondolja, amit nyíltan hangoztat is: ha az EU így marad, ahogy van, bukásra van ítélve. Mert tudva tudja, hogy nem egyedül látja, hogy a király meztelen, csak éppen másokban kevesebb a politikai bátorság és okosság, hogy ezt közhírré tegye, méghozzá úgy, hogy politikai haszna is legyen belőle.

 

Orbán nagyon bátor, nagyon merész, de kicsit sem hülye. Tudja, hogy kinek szabad húzkodni a bajuszát, és kinek nem. Tudja, hogy az EU-ban előbb-utóbb számíthat azokra, akiket ugyancsak szorít a cipő, s ugyancsak nem akarják, hogy az EU hullája majd maga alá temesse őket. Csak nem szeretik elsőként kimondani, tartva a politikailag korrekt inkvizítoraitól. Nagy elégtétel lehet egy kis ország miniszterelnökének, hogy Franciaország elnöke csak őutána kezdte hangoztatni, hogy a megélhetési bevándorlóknak nincs helyük Franciaországban...

 

De nemcsak Orbánt feszítheti emiatt a büszkeség, hanem minket is, akiknek egy ilyen kapacitású miniszterelnök adatott meg.

 

S mert örülünk ennek, s mert közben arra gondolunk, hogy Isten éltesse sokáig, ezért fontos szóvá tennünk azt is, aminek viszont nem örülünk.

 

Az egész strasbourgi színi előadás alatt ott motoszkált a fejemben, hogy nem esik szó valakiről, aki pedig ugyancsak döntő befolyással van arra, mi lesz itt a világban.

 

Amerikára gondolok.

 

Aki pedig éppen azalatt, míg Orbán az EU orrát koppintgatta, Magyarország nagykövetét hagyta helyben, ismét a demokráciát, az antiszemitizmus elleni harcot, a korrupció visszaszorítását kérve számon rajta. Nos, Orbán felmérte, hogy az USA bajszát például nem érdemes húzogatni – akárcsak Izraelét –, mert igazi hatalma annak van, akinek éles fegyvere van. Ezért hagyja, hogy Amerika űzze csak nagyded játékait, amíg bele nem fullad.

 

Strasbourgban valahogy elfelejtették szóvá tenni, hogy a Nagy Testvér, a nagy ész- és demokráciaosztó, gond nélkül hoz és hajt végre halálos ítéleteket, hol bírósági eljárással, hol minden bírósági ceremónia nélkül, a hatalmával való sima visszaéléssel. A világnak, benne az EU-nak szagos, hogy valahol egyáltalán csak eszmét cseréljenek arról, hogy az elvetemült bűnözést nem kellene-e a halálbüntetés intézményének visszaállításával megfékezni. De minden további nélkül szövetségre lép Amerikával, s véletlenül sem dörgöli az orra alá a bírósági ítélek híján végrehajtott likvidálásokat, még az ártatlan civilekét sem. 

 

Hogy hova fog jutni a halálbüntetést sűrűn gyakorló Amerika, egyre inkább sejthetjük. Oda, ahová nem kívánjuk a magunk, a magyar nemzet sorsát. S ezért aztán azt sem kívánjuk, hogy Magyarország a feltétlen kötelezőnél – a reálpolitika által szükségesnek megítéltnél – jobban kövesse a Nagy Testvért. Nem kívánjuk, hogy miniszterelnökünk a feltétlen szükségesnél jobban adózzon a reálpolitikának. A politikai haszonelvűségnek.

 

Márpedig ennek is vannak jelei. A tapolcai választások idején a Fidesz ugyanazt a nácizást engedte meg magának a jobbikos jelölttel szemben, amelyet balliberálisék régóta gyakorolnak a fideszesekkel szemben. A Jobbik egyik EU-s képviselőjével szemben egy olyan, erkölcsileg és jogilag roppant ingatag, csupán politikailag szentesített eszközt vetett be, mely valóban a csúf diktatúrák egyik legfőbb sajátja.

 

S ilyen most a halálbüntetés visszaállításának felvetése is. Jogilag, demokráciailag Orbán teljesen helyénvalóan és logikusan védte álláspontját. De még politikusi képességei magasztalása szempontjából is kiváló példát nyújtott arra, hogyan lehet a politikailag szorító, fullasztó helyzetekből kimászni: miután külső és belső ellenfelei – ellenségei – tervszerűen és módszeresen fogtak hozzá pártja és személye lejáratásának, ettől a kényes témától valamiképp el kellett téríteni a hazai közvéleményt.  Hát, ez aztán tökéletesen sikerült. Nincs ember, nincs sajtó, ki a nyilvánosságban egy jó darabig még azt a nótát fújhatja, amit eddig. Kénytelen mindenki a menekültekről, a halálbüntetésről, Európa és a balliberálisok viselkedéséről – és Orbánról szólni.

 

Ám erősen úgy érzem, hogy a halálbüntetés kérdése ügyében Orbán Viktor túllépet egy olyan politikai haszonelvűségi határt, melynek számára meglehet még a böjtje. Orbán szárnyaló, somolygó büszkesége, okossága, szabadságharca ámulattal tölti el híveit, s olykor talán ellenségeit is. Nem így a halálbüntetés gondolatára való rámozdulása. Ez már egy olyan emberi és isteni dimenzió, amelyben nem elegendő okosnak lenni, nem elég okos érvekkel azt bizonygatni, hogy a történelem során ugyanazok találtak teológiai érveket ellene és mellette.

 

Ez a dimenzió már a szeretetövbe tartozik. A krisztusi szférába. Orbán Viktor rajongói táborában tömegesen találhatók olyanok, akik nem egyszerűen becsülik, tisztelik, elfogadják őt vitathatatlan politikusi és emberi képességei és bölcsességei okán, hanem szeretik. Derű és hála támad lelkükben. S éppen ezt a mély szeretetet kezdi ki a váratlan képváltozás. Orbán mégsem tudna mindent az élet keretei között megoldani? Átkacsingat a halál birodalmába?

 

Adja Isten, hogy sose menjen át! – fohászkodnak most csendben csendesebb hívei.

 

S fohászkodom én is, tisztelt Olvasó. 

 

Életen innen, halálon túl. Orbán Strasbourgban

Tisztelt Olvasó!

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2015.  május 21., hé

VARGA DOMOKOS GYÖRGY