Hála Istennek, eljutottunk végre odáig, hogy ha nem akar valaki – elnézést a kifejezésért – „hülyén meghalni”, az már számtalan élő forrást talál avégett, hogy Trianon dolgában kiokosodjék.

Hogy mást ne említsek: Cser Ferenc Trianon – elmélkedés 2015-ben című eszmefuttatása hamarosan megjelenik itt a Szilaj Csikón, s ebből is napnál világosabbá válik: az I. világháborúban ilyen vagy olyan szerepet játszó országok közül Magyarország akarta a legkevésbé a háborút, a magyar hadsereg jeleskedett a legkevésbé más országok megtámadásában és elfoglalásában, ehhez képest Magyarországgal bántak el a leggaládabbul a trianoni békediktátum során. Máshonnan pedig azt tudhatjuk meg, hogy már olyan térképek is készültek egyik „béketervi” változatként, amelyen Magyarország már nem is szerepelt, teljesen szét lett osztva, oda lett csapva különféle hatalmakhoz. És seregnyi olyan kérdéssel találkozhatunk, amelyekre józan ésszel ma is bajos válaszolni. Például: hogyan vehettek el Magyarországtól területeket nem csak a végén győztesnek mutatkozók számára, de még az „abszolút vesztes”

Ausztria számára is?

Botrány botrány hátán.

Igazságtalanság igazságtalanság hátán.

Úgy vélem, oly mérhetetlen igazság, hogy aki magyarként szembesül vele, annak kell, hogy fájjon. S teljesen jogos ítélet az, amely kimondja: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” S teljesen helyénvaló következtetés, ami ebből logikailag adódik: „Akinek nem fáj Trianon, az nem magyar.” Legfeljebb országlakó.

Tisztelt Olvasó!

Szokás ezt a találó mondást hol Illyés Gyulának, hol Karinthy Frigyesnek tulajdonítani. De még senkinek nem sikerült azt az írást és azt a passzust közzétenni, amelyben valóban ez szerepelne. Mondandónk és ennek igazságtartalma szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy volt-e valamikor e megállapításnak tekintélyes előzménye. E gondolat igazságáért magunknak kell helytállni, magunknak kell érvelni.

Nyilván sokféleképpen lehet magyarnak lenni. Mivel a szocializmus idején tűzzel-vassal irtottak, hatalmi szóval megbélyegeztek minden olyan megnyilvánulást, amely Trianon igazságtalanságát hangoztatta, egy idő múltán a lakosságnak csak egy elenyésző töredéke élte meg égő fájdalomként a diktátum okozta brutális csonkítást, az elképesztő területi, népességbeli és gazdasági, vagyoni veszteséget.

Csakhogy azóta eltelt 25 év. S évről évre hatványszerűen szaporodott e hazában azok száma, akiknek már fájt Trianon, s akik mertek beszélni róla, akik mertek és mernek szót emelni, hangosan tiltakozni ellene, a botrányos és fájdalmas igazságtalanságok ellen.

S mára bőven eljutottunk odáig: ha valakinek azért nem fáj még mindig Trianon, mert nincs tisztában a békeparancs hajmeresztő igazságtalanságával – az csak formailag, országlakóként, állampolgárként van jelen e hazában; előkelő idegenként, a közössége sorsa iránt közönyös, önző egyedként – de semmiképpen nem hazafiként, nem a nemzet érző, lüktető részeként; nem olyan felelős magyarként, aki magára nézvést is igaznak tekinti: minden magyar felelős minden magyarért.

Az ilyennek valójában nincs mit csodálkoznia és tiltakozni azon, ha az olyanok, akiknek fáj Trianon, odavetik: nem vagy magyar, ha neked nem fáj.

Ám azoknak sincs mit csodálkozniuk és tiltakozniuk, akik tisztában vannak a tényekkel, a trianoni döntés tökéletes megalapozatlanságával – csakhogy gyász helyett, a fájdalom helyett mégis inkább elégtételt éreznek: „Úgy kell a magyaroknak! Csak azt kapták, amit megérdemeltek!”

Nem kell sem megvetést, sem gyűlöletet éreznünk irántuk.

Az idő úgyis az igazságnak – a mi igazunknak – dolgozik.

Ráadásul hatványozott erővel, lendülettel, tisztelt Olvasó!