Leonard Mlodinow nagyon érdekes történettel kezdi az életünket irányító véletlenről szóló könyvét. (Részeg bolyongás. Hogyan irányítja a véletlen az életünket?) A náci koncentrációs táborban édesapja lopott egy kenyeret a pékségből. A pék a Gestapóval összeszedette mindazokat, akik gyanúsítottként szóba jöhettek. „Ki lopta el a kenyeret?” – szegezte nekik a kérdést a pék. S mostantól érdemes szó szerint idézni a történteket. „Senki sem válaszolt, ezért utasította az őröket, hogy egyenként lőjék le a gyanúsítottakat, amíg mind egy szálig el nem pusztulnak, vagy amíg valaki be nem vallja a lopást.”

 

Mielőtt elárulnám a történet folytatását, Mlodinow könyvének szellemében szívesen végeznék egy felmérést arról, hogy olvasóim vajon mit gondolnak. Hogyan viselkedett ez után a szerző édesapja, hogyan a többi fogoly, hogyan az őrök, s hogyan a pék?

 

Gondolatébresztőnek össze is állítottam a kínálkozó válaszok egy lehetséges listáját. Íme:

 

a) A szerző édesapja:

− bevallotta tettét
− nem vallotta be
− egyéb, mégpedig:

b) A többi fogoly:

− volt, aki magára vállalta
− mindenki hallgatott
− egyéb, mégpedig:

 

c) Az őrök:

− kivégezték a kenyértolvajt
− agyba-főbe verték a kenyértolvajt
− sorban kivégezték a foglyokat
− ütötték-verték a foglyokat
− egyéb, mégpedig:

 

d) A pék:

− kivégeztette a kenyértolvajt
− saját kezűleg megkorbácsolta a kenyértolvajt
− saját kezűleg lelőtte a kenyértolvajt
− egyéb, mégpedig:

 

 

Az, hogy ki miként képzeli el a történet folytatását, leginkább három tényezőn múlhat: 1) a náci koncentrációs táborok világáról érvényben lévő gondolatsémák hatóerejétől; 2) az olvasó saját élettapasztalatától; 3) az olvasó okoskodásától.

 

1) a gondolatsémák hatása

 

Mivel a szóban forgó táborokról az idők során az a közkeletű kép kristályosodott ki, hogy az őrök mérhetetlenül kegyetlenek voltak, hovatovább egytől egyig – Gestapóstól, mindestől – „született szadista”, majdnem bizonyos, hogy olvasóim legtöbbjének a történet folytatásának megjóslásakor ez lesz a legfőbb iránytűje. Vagyis: ha a gyanúsítottak közül valaki netán bevallotta a lopást, akkor őt bizonyára lepuffantották, de legalábbis agyba-főbe verték; ha meg senki sem vallotta be, akkor nyilván legalább néhány foglyot – zsidót –, ahogy be is lett ígérve, lelőttek.

 

2) saját élettapasztalat

 

Az olvasóknak valószínűleg egy kisebb része viszont teret engedne saját élettapasztalatának. Minden számottevő emberi halmazban akadnak ugyanis „született kételkedők”, akikre kevésbé hatnak a tömegközlés, ill. a környezetük sulykolta gondolatsémák, ill. az ezeken alapuló közösségi előítéletek. S ők esetleg arra gondolnak, hogy miként a szovjet táborokban, a német táborokban sem volt mindenki vadállat. Sőt, az őrök elsöprő többségnek valószínűleg egyáltalán nem lett volna ínyére, hogy egy ellopott kenyér miatt agyonlőjön vagy agyonverjen bárkit is. Habár az is igaz, hogy ha erre kaptak volna parancsot, legtöbbjük ezt aligha tagadta volna meg. Összességében azonban az a legvalószínűbb – vélhetik ezek az olvasók –, hogy a szerző apja bevallotta tettét, ám megúszta pár pofonnal, esetleg egy-két napi kenyérmegvonással. Ha pedig mégsem vallotta be, bizonyára akadt valaki a foglyok között, aki a többiek életének megmentése érdekében magára vállalta az elkövetést, ezért ő kapta meg a néhány kiadós pofont vagy a kenyérmegvonást, a vérfürdő azonban így is elmaradhatott.

 

3) olvasói okoskodás

 

Végül pedig nézzük azt az esetet, amikor ugyanebből a kételkedő olvasói csoportból, ki tudja, hányan, úgy okoskodnak: egy dolog az, hogy a valóságban mi történt, és más dolog az, hogy a szerző mit kerekített ki a történetéből. Mivel Mlodinow nem rejti véka alá zsidó voltát, az idevágó bő tapasztalatok alapján igen kicsi a valószínűsége annak, hogy egy olyan történettel álljon elő, a kiadója pedig egy olyan művet jelentessen meg, amely esetleg azt igazolná, hogy egy német „haláltáborban” – Gestapóstól, mindestől – emberségesen is tudtak viselkedni. Egy ilyen árnyalat borzalmasan belerondítana a nem kis műgonddal s ráfordítással kikristályosított, közkeletű képbe. Ezért hát ezek a kételkedő olvasók alighanem arra szavaznának, hogy akár bevallotta tettét a kenyértolvaj, akár nem, a könyv az elkövetkezőkben a náci szadizmus szörnyűségeit fogja ecsetelni.

 

Tényleges felmérés híján mindez persze csak feltételezés. De nem alaptalan feltételezés. Megfelelően erős például ahhoz, hogy egy tudományos kutatás hipotéziséül szolgáljon. Egy olyan kutatáshoz, amely azt vizsgálná, hogy a náci táborokról – mondjuk – 1945 óta megjelent írott történetek, filmek, hangjátékok, ilyen-olyan megnyilatkozások mennyire tüntették fel végtelenül embertelennek, bestiálisnak, szadistának a táborok személyzetét; vagy éppen emberségesnek, barátságosnak, segítőkésznek; avagy ilyennek is, olyannak is. Ha a sok-sok ezer esetet grafikonon szemléltetnénk, alighanem egy olyan ábrát kapnánk, amelyben a teljes bestialitás oszlopa messze a legmagasabbra nyúlna.

 

Nos, ha Leonard Mlodinow Részeg bolyongása is ezt a bestiális képet tálalta volna elénk, természetesen egyetlen szót sem vesztegetnék rá. Semmi teteje olyasmiről szólni, amit a „nagy számok törvénye” alapján eleve valószínűsítünk, eleve tudni vélünk. Arról érdemes szólni, ami váratlan, ami különös, és éppen ezért arra szolgál bizonyságul, hogy az élet mégsem olyan, mint ahogy a tömegközlésben tálalni szeretik nekünk. Nem megmerevedett, kész séma, hanem bolyongó csoda. Ha hiányzik belőle a véletlenek bolyongása, s az ebből fakadó csodák, akkor az voltaképp nem is maga az élet, hanem csupán tömegmédiás mása.

 

Mlodinow tehát így folytatja a történetet: apja kilépett a sorból, hogy megmentse a többiek életét. S megint fontos, hogy szó szerint idézzünk: „Nem hős akart lenni, hanem, mint elmondta, arra számított, hogy így is, úgy is lelövik. Ahelyett azonban, hogy megölték volna, a pék főnyereménynek számító állást kínált fel apámnak: felvette őt segédjének.”

 

Tegyük gyorsan hozzá: nemcsak a pék választott emberséges megoldást, hanem az őröktől a táborparancsnokig mindenki. Hiszen nekik is el kellett fogadniuk, hogy a kenyértolvaj péksegéd lehessen; hogy jutalmat kapjon büntetés helyett.

 

S még valamit tegyünk gyorsan hozzá: mindennek ecsetelésével eszünk ágában sincs átesni a ló túloldalára. Ha a szerző édesapja úgy gondolta, hogy így is, úgy is lelövik, ennek azért ugyancsak meglehetett a valóságos alapja: ott kellett lennie a bestialitásnak is. Meg hát sokan vagyunk, akiknek ismerősei, rokonai, esetleg felmenői sose tértek vissza a náci haláltáborokból. Nem felejtjük el. Ez is az élet kétségbevonhatatlan része. De igazán széppé és különlegessé mégis a véletlennek tűnő, ám valójában szükségszerűen bekövetkező emberi csodák teszik életünket. Mondhatni, az élet matematikája, tisztelt Olvasó!