Orbán Viktor hamar híressé vált blogbejegyzése ez a kurta „Na, ugye.” A magyar miniszterelnök azután követte el, hogy a magyar labdarúgó válogatott – hosszú-hosszú évtizedek múltán – végre-valahára kijutott a kontinens legjobbjainak legnagyobb csatájára, az Európa Bajnokságra.

No meg nem sokkal azután, hogy iszlamista terroristák számolatlanul és akadálytalanul gyilkoltak Párizsban védtelen és ártatlan embereket.

Ekkora tragédia – jóval több, mint száz halott, több száz sebesült – után nem illendő nyilvánosan „naugyézni” – Orbán is óvakodott tőle –, de ettől még nagyon is érdemes eltöprengeni rajta: a párizsi pokol valóban kimerítette-e a „naugyét”, s ha igen, vajon azokat is elérte-e a megvilágosodás, akiket leginkább el kellett volna?

Az Európa jövőjéért, kultúrájáért, biztonságáért eddig is nyíltan aggódók – az egyszerűség kedvéért nevezzük őket kerítésépítőknek – természetesen úgy vélik, semmi sem bizonyítja jobban az igazukat, mint ez a vérfürdő. Bár udvariasabb formulával, mint a „na, ugye”, de mégiscsak azt hangoztatják, hogy a vérfürdő az ellenőrizetlen bevándorlásnak és a bevándorlók beilleszkedésre való képtelenségének a közvetlen következménye. Vagyis csak az következett be, amire ők jó ideje figyelmeztetnek. Na, ugye! S nehéz is józan ésszel mit felelni erre, hiszen feketén-fehéren kiderült, hogy a terroristák zöme a brüsszeli iszlamista gettóból ugrott át egy kiadósabb párizsi merénylet-sorozatra, s legalább egyikük pedig a bevándorló-áradattal érkezett. Aggódó látomás és tragikus végzet ennél egyértelműbben szinte nem is találkozhat egymással.

Annál megdöbbentőbb, hogy Európa legfőbb vezetői azonnal késznek mutatkoztak kisiklani a „na, ugye!’ vaskos valóságának szorításából. De nem csak ők. Számtalan fiatal fújta bele nagy eltökéltséggel a világmédiába, hogy Európának továbbra is nyitottnak kell maradnia, mindenkit be kell fogadnia, mert ez Európa legfőbb értéke, ezt kell megőrizni.

Hát akkor játsszunk egy kicsit megint az élet matematikájával! Már csak azért is, mert a „na, ugye” szorításából sokan azzal az érvvel csusszantak és csusszannak ki, hogy a „menekültek” száma még mindig csak töredéke az itt élőknek, a muszlimok száma még mindig csak töredéke a keresztényeknek, nincs tehát semmi komoly fenyegetés, leselkedő veszedelem.

Tegyük fel tehát szárazon, tárgyilagosan a kérdést: a párizsi koncertteremben hány terrorista kellett a sok száz fiatal lemészárlásához, megsebesítéséhez? Hogyan arányult a terroristák száma a gyanútlanul koncertezők számához?

Kellő jóhiszeműséggel, idült balliberális („emberbaráti”) eltökéltséggel még mindig ellene lehetne vetni a számoknak, hogy semmi nem bizonyítja: a kisebbségben lévő terroristák örökké folytatni akarnák vagy folytatni tudnák hadműveleteiket. Az éppen a terroristák ellen is menekülő menekültek zöme jó szándékú szerencsétlen, akiktől távol az iszlám szélsőségesség, ők is inkább abban érdekeltek, hogy a terrorizmusnak, az iszlám erőszakos terjesztésének gátat vessenek. Európa tehát készen áll nemcsak minden menekült befogadására, hanem a terrorizmus megfékezésére is. Nincs itt komolyabb baj, Hannoverben ki kell ülni a német-holland meccsre, vagy ha ez az újabb terrorveszély miatt most épp elmaradt, majd a következőre. A lényeg, hogy bizonyítsuk a világ előtt – meg magunk előtt –, hogy minden a legnagyobb rendben, nem kell odafigyelni a kekeckedő kerítésépítőkre, a nagyképű „na, ugye” dumájukra. Változatlanul a szolidaritás, az emberbaráti befogadás, a szárnyas ajtó a fontos, és továbbra is nacionalizmusnak, fasizmusnak, rasszizmusnak, jobboldali szélsőségnek kell kinyilvánítani minden ezzel ellentétes törekvést.

Jó, értjük.

De hol van, hol lehet ennek a vége?

Mondjuk: a halottak számában kifejezve?

Sajnos Európa eszmei irányítói annyira félnek a számoktól, mint ördög a tömjénfüsttől. Még egyetlen egyszer sem sikerült kipréselni belőlük, hogy mondják meg: hány menekültet kívánnak befogadni. Ugyanis abban a pillanatban, hogy akár csak egyetlen számot is kimondanának, onnantól kezdve kikerülne kezükből az irányítás. Mert a számokra azonnal lehetne számokkal felelni. Azonnal számszerűen, matematikailag ki lehetne mutatni, hogy – figyelembe véve a tendenciákat – mikortól kell teljesen lezárni a határokat, vagyis mikortól kell állnia a kerítésnek. Aki számot mond, az hamarosan veheti a kalapját. Európa legfőbb hangadói azonban nem óhajtják a kalapjukat venni. Az sem érdekli őket, hogy Európa népének ez mekkora áldozatba kerülhet.

Merthogy ez az áldozat akár még akkora is lehet, hogy Európa belerokkan, sőt teljesen az enyészeté lesz. A napról napra szaporodó ismereteink fényében, némi matematikát bevetve, ez egyáltalán nem lehetetlen.

Tisztelt Olvasó, nézze meg alaposabban frissen feltett, világhálós filmünket! „Rejtett felvételek: így szervezi be az európai fiatalokat az ISIS.” Kattintson ide. Nos, hol van ebben az eltunyult, önfeladó, hagymázas Európában egy olyan erő, amely képes lenne szembeszállni egy ilyen mérvű elvakultsággal, egy ekkora, Allah nevében gátlástalan gyilkolásra kiképzett, rejtőzködő hadsereggel? Ha csak százak vagy ezrek jöttek is – s jönnek még – közülük Európába, az eddig és ezután befogadást nyert milliónyi menekült jóvoltából egy olyan segítő, bújtató, éltető és szaporító háttérrel rendelkeznek, hogy kis csoportos akciókkal is városokat, országokat tudhatnak rettegésben tartani, ellehetetleníteni.

Tisztelt Olvasó, végezetül hadd mutassak egy példát arra, hogyan lehetett volna egészen másképp, mégis felettébb bölcsen reagálni a párizsi vérengzés után kialakult „na, ugye” helyzetre. „Hagyjuk abba az imádkozást Párizsért, a békéért dolgozzunk!” – nyilatkozta a dalai láma a Deutsche Welle rádiónak. A buddhista szellemi vezető szerint a problémát emberek teremtették, tehát fölösleges most Isten segítségét kérniük – amit kreáltak, azt maguknak kell megoldaniuk.

Európa mostani legfőbb vezetői azonban nem annyira megoldó, mint inkább megmondó emberek. Másokra, tényekre, számokra nem figyelve, csak fújják, fújják a magukét. Mi másban lehet reménykedni, mint hogy hamarosan inkább őket fújja el a náluk okosabb népakarat, tisztelt Olvasó.