Fura érzések, hangulatok – sőt: gondolatok – kavarognak az emberben ilyenkor, advent várakozásteljes heteiben. Amúgy talán Jézus leendő megszületése foglalkoztat a legkevésbé bennünket. Sokkal inkább a karácsonyi bevásárló körutak, zsákmányszerző portyák. No meg a saját, személyes sorsunk. A hosszú előkészületek s az egész világ odafókuszált figyelme miatt a szenteste olyan elképesztően erős viszonyítási ponttá lényegül, hogy már nem is tudjuk elvonatkoztatni magunkat tőle. A szeretet ünnepe, a szeretet megszületésének csillagos, kozmikus eseménye ellentmondást nem tűrően kötelez: nekünk is szeretetbe, meghittségbe, örömbe kell öltöztetni lelkünket.

 

De lehet-e elfelejteni a többi napot? Lehet-e felülemelkedni a feleségünktől, férjünktől, gyermekeinktől, szüleinktől, nagyszüleinktől elszenvedett sérelmeinken? Várhatunk-e meghitt szeretetet, ha egész évben hiába vártuk? Várhatjuk-e, hogy tudunk adni meghitt szeretetet, ha egész évben hiába próbáltunk?

 

Szenteste adventi fényében magam is jobban észreveszem a családi döccenőket, s hát, persze, még inkább a nem ritka családi tragédiákat. Furcsa fintora az életnek, hogy véletlenek merő sorozatával, egyfelől, kezembe adja Kaiser László keserű könyvét az elvált magyar apákról (Elvált apák Magyarországon – alkalomadtán még visszatérnék rá itt, a Szilaj Csikón), másfelől pedig élőben hallgathatom az ismerős házaspár fiatal asszonykáját, miket tervez így, karácsony előtt, férjeura megrendszabályozására, sűrűn emlegetve a válás lehetőségét is. Holott két közös, apró gyermekük is van.

 

Hát persze hogy a lét értelmén merengő ember elgondolkodik ezen: két értelmes fiatal, anyagilag roppant jól eleresztve (a fiú rendszergazda egy menő cégnél), s mégis agyonmarják egymást. Tisztában vannak azzal, hogy mit kockáztatnak, pontosan felfogják, hogy a szétmenésük rájuk és gyermekeikre nézvést is milyen tragédiával járhat, mégsem bírják fékezni magukat. Mindkettő csak a maga igazát látja, de legalábbis a maga igazát hajtja.

 

Tisztelt Olvasó!

 

Jelentem, megvilágosodtam.

 

Ha onnan nézem, hogy magam is kétszer elváltam már életem során, s hagytam is magam után kisebb-nagyobb drámákat, tragédiákat, azt mondhatnám, nem is olyan meglepő. Épp ideje volt megvilágosodnom. Ha viszont onnan nézem a dolgot, hogy voltaképp mennyire kézenfekvő a megoldás, több mint meghökkentő, hogy a világ válásokkal sújtott civilizációi nincsenek csordultig teli ezzel a felismeréssel.

 

Miről is van szó?

 

A legfőbb rákfenéről – és ennek gyógyíthatóságáról.

 

A mostani, általunk belakott civilizáció legfőbb rákfenéjét – legalábbis témánk, a család és a szeretet szempontjából – úgy hívják, hogy: ÖNMEGVALÓSÍTÁS. Megszületésünk pillanatától ÉN-ünk, önképünk erősítése, táplálása folyik. Először szüleink, nagyszüleink jóvoltából, aztán az óvó nénik, tanító nénik jönnek, aztán lassacskán átvesszük tőlük a feladatot, s magunk vágunk bele. Mindannyian a képernyőkön sugárzott, hamis mintákra meredünk, óhatatlanul onnan veszünk ideákat, milyenné is kellene válnunk, mit is kellene saját magunknak elérni, saját magunkból megformálni. Mitől, hogyan tudhatnánk önmegvalósulni, sikeres önmegvalósult lenni? A család – férj, feleség, gyerekek – is benne van a képben, de csak a magunk szolgálatára, az önmegvalósításunk hasznára. Isten is benne lehet a képben, de csak addig, amíg nem kerül önmegvalósításunk útjába.

 

Az Önmegvalósítás (az ÉN) tehát a legfőbb isten, nem a család, nem a Fennvaló, de még csak nem is a pénz.

 

Tisztelt Olvasó!

 

Ha mindezt ilyen világosan tudjuk, nem lehetne-e már kezdetektől másképp cselekedni? Nem lehetne-e, hogy az ÖNMEGVALÓSÍTÁS istene helyett első pillanattól fogva a CSALÁDMEGVALÓSÍTÁS istenét szolgáljuk? Az önmegvalósítók azért rögeszmés követői az ÉN parancsainak, mert ehhez szoktatják hozzá őket. Miért ne lehetne magunkat s utódainkat, gyermekeinket és fiataljainkat ahhoz szoktatni, amit őseink is már olyan jól tudtak: a feleség csak egy fél; az egy ember, az ÉN csak egy fél. A teljes ember a két fél.

 

S miért ne léphetnénk innen is tovább? Csak elhatározás és szoktatás kérdése, hogy a családot, a gyermekes családot tekintsük egynek. A család minden felnőtt, értelmes, felelős egyede mindig arra fókuszálná figyelmét, hogyan lehetne az egész családból kihozni a legtöbbet. Mert ez az egy. Az egyén, valamelyik fél sikere önmagában értéktelen; csak annyiban értékes, amennyiben hozzájárul az egész, a család önmegvalósításához.

 

Hát nem, tisztelt Olvasó?

 

S ha ide eljutottunk, s elképesztő mértékben megcsappan a válások száma, talán még tovább is lehetne lépni majd. S a családmegvalósítás helyett a nemzetmegvalósításról beszélni, ebben gondolkodni. Annak a családnak az önmegvalósítása ítélhető majd sikeresnek – nemcsak a társadalom, de az egyed és a család szemében is –, amelyik a sikerével a tágabb közösség, a nemzet sikeréhez is hozzájárul...

 

S amikor pedig már a nemzet is sikeressé válik...

 

De itt most inkább megállnék, tisztelt Olvasó.

 

Így, karácsony előtt, Jézus megszületésére várakozván már az is nagy dolog, hogy ekkorát sikerült elugrani hétköznapi önmagunktól...