Fura érzések, hangulatok – sőt: gondolatok – kavarognak az emberben ilyenkor, advent várakozásteljes heteiben. Amúgy talán Jézus leendő megszületése foglalkoztat a legkevésbé bennünket. Sokkal inkább a karácsonyi bevásárló körutak, zsákmányszerző portyák. No meg a saját, személyes sorsunk. A hosszú előkészületek s az egész világ odafókuszált figyelme miatt a szenteste olyan elképesztően erős viszonyítási ponttá lényegül, hogy már nem is tudjuk elvonatkoztatni magunkat tőle. A szeretet ünnepe, a szeretet megszületésének csillagos, kozmikus eseménye ellentmondást nem tűrően kötelez: nekünk is szeretetbe, meghittségbe, örömbe kell öltöztetni lelkünket.

 

De lehet-e elfelejteni a többi napot? Lehet-e felülemelkedni a feleségünktől, férjünktől, gyermekeinktől, szüleinktől, nagyszüleinktől elszenvedett sérelmeinken? Várhatunk-e meghitt szeretetet, ha egész évben hiába vártuk? Várhatjuk-e, hogy tudunk adni meghitt szeretetet, ha egész évben hiába próbáltunk?

 

Szenteste adventi fényében magam is jobban észreveszem a családi döccenőket, s hát, persze, még inkább a nem ritka családi tragédiákat. Furcsa fintora az életnek, hogy véletlenek merő sorozatával, egyfelől, kezembe adja Kaiser László keserű könyvét az elvált magyar apákról (Elvált apák Magyarországon – alkalomadtán még visszatérnék rá itt, a Szilaj Csikón), másfelől pedig élőben hallgathatom az ismerős házaspár fiatal asszonykáját, miket tervez így, karácsony előtt, férjeura megrendszabályozására, sűrűn emlegetve a válás lehetőségét is. Holott két közös, apró gyermekük is van.

 

Hát persze hogy a lét értelmén merengő ember elgondolkodik ezen: két értelmes fiatal, anyagilag roppant jól eleresztve (a fiú rendszergazda egy menő cégnél), s mégis agyonmarják egymást. Tisztában vannak azzal, hogy mit kockáztatnak, pontosan felfogják, hogy a szétmenésük rájuk és gyermekeikre nézvést is milyen tragédiával járhat, mégsem bírják fékezni magukat. Mindkettő csak a maga igazát látja, de legalábbis a maga igazát hajtja.

 

Tisztelt Olvasó!

 

Jelentem, megvilágosodtam.

 

Ha onnan nézem, hogy magam is kétszer elváltam már életem során, s hagytam is magam után kisebb-nagyobb drámákat, tragédiákat, azt mondhatnám, nem is olyan meglepő. Épp ideje volt megvilágosodnom. Ha viszont onnan nézem a dolgot, hogy voltaképp mennyire kézenfekvő a megoldás, több mint meghökkentő, hogy a világ válásokkal sújtott civilizációi nincsenek csordultig teli ezzel a felismeréssel.

 

Miről is van szó?

 

A legfőbb rákfenéről – és ennek gyógyíthatóságáról.

 

A mostani, általunk belakott civilizáció legfőbb rákfenéjét – legalábbis témánk, a család és a szeretet szempontjából – úgy hívják, hogy: ÖNMEGVALÓSÍTÁS. Megszületésünk pillanatától ÉN-ünk, önképünk erősítése, táplálása folyik. Először szüleink, nagyszüleink jóvoltából, aztán az óvó nénik, tanító nénik jönnek, aztán lassacskán átvesszük tőlük a feladatot, s magunk vágunk bele. Mindannyian a képernyőkön sugárzott, hamis mintákra meredünk, óhatatlanul onnan veszünk ideákat, milyenné is kellene válnunk, mit is kellene saját magunknak elérni, saját magunkból megformálni. Mitől, hogyan tudhatnánk önmegvalósulni, sikeres önmegvalósult lenni? A család – férj, feleség, gyerekek – is benne van a képben, de csak a magunk szolgálatára, az önmegvalósításunk hasznára. Isten is benne lehet a képben, de csak addig, amíg nem kerül önmegvalósításunk útjába.

 

Az Önmegvalósítás (az ÉN) tehát a legfőbb isten, nem a család, nem a Fennvaló, de még csak nem is a pénz.

 

Tisztelt Olvasó!

 

Ha mindezt ilyen világosan tudjuk, nem lehetne-e már kezdetektől másképp cselekedni? Nem lehetne-e, hogy az ÖNMEGVALÓSÍTÁS istene helyett első pillanattól fogva a CSALÁDMEGVALÓSÍTÁS istenét szolgáljuk? Az önmegvalósítók azért rögeszmés követői az ÉN parancsainak, mert ehhez szoktatják hozzá őket. Miért ne lehetne magunkat s utódainkat, gyermekeinket és fiataljainkat ahhoz szoktatni, amit őseink is már olyan jól tudtak: a feleség csak egy fél; az egy ember, az ÉN csak egy fél. A teljes ember a két fél.

 

S miért ne léphetnénk innen is tovább? Csak elhatározás és szoktatás kérdése, hogy a családot, a gyermekes családot tekintsük egynek. A család minden felnőtt, értelmes, felelős egyede mindig arra fókuszálná figyelmét, hogyan lehetne az egész családból kihozni a legtöbbet. Mert ez az egy. Az egyén, valamelyik fél sikere önmagában értéktelen; csak annyiban értékes, amennyiben hozzájárul az egész, a család önmegvalósításához.

 

Hát nem, tisztelt Olvasó?

 

S ha ide eljutottunk, s elképesztő mértékben megcsappan a válások száma, talán még tovább is lehetne lépni majd. S a családmegvalósítás helyett a nemzetmegvalósításról beszélni, ebben gondolkodni. Annak a családnak az önmegvalósítása ítélhető majd sikeresnek – nemcsak a társadalom, de az egyed és a család szemében is –, amelyik a sikerével a tágabb közösség, a nemzet sikeréhez is hozzájárul...

 

S amikor pedig már a nemzet is sikeressé válik...

 

De itt most inkább megállnék, tisztelt Olvasó.

 

Így, karácsony előtt, Jézus megszületésére várakozván már az is nagy dolog, hogy ekkorát sikerült elugrani hétköznapi önmagunktól...

 

Családmegvalósítás

 

Tisztelt Olvasó!

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2015. dec. 13., hé

Varga Domokos György