Lehet, karácsony tájékán nem kellene politikai témába merítőznünk. De mit lehessen tenni akkor, amikor Hóman Bálinttól épp a karácsonyt megelőző napokban tagadták meg – már majdnem azt írtam, hogy a végtisztességet. Hát, ha nem is azt, de a nyilvános emlékművet, a  szoborállítást. És végképp mit lehessen tenni akkor, ha az ember éppen Nyirő Józsefről kap egy könyvet karácsonyra, nem is akármilyet: az élete során vele készült „meghitt” beszélgetések gyűjteményét, Medvigy Endre – életművének gondozója – szerkesztésében.

 

Vajon a karácsony megkövetelte szeretet, meghittség, békesség fogalmába nem tartozik-e bele, hogy ilyenkor mindenekelőtt azokat tüntetjük ki figyelmünkkel, szeretetünkkel, vívódásainkkal, akiktől  mások, lendületes véleményformálók, méltatlanul tagadják meg tiszteletüket, szeretetüket, gyengédségüket? S ha csupán maguk tagadnák meg – de másoktól is megkövetelik! Nem elégszenek meg a demokrácia kínálta véleményszabadsággal, hanem a demokrácia nevében véleménydiktálásra, önkényeskedésre vetemednek. Senki által meg nem választva, senki által meg nem bízva, magukat érdemesítve a legfőbb ítész szerepére, magukat emelve a legfőbb ítész trónjára.

 

Akár egy időtől és tértől elrugaszkodott szellemi klikk bohóckodásának is vélhetnénk az egészet, ha nem az lenne a kézzelfogható következménye, hogy Nyirő Józsefet nem engedik szülőhelyén elhantolni, Hóman Bálint emlékét nem engedik hazájában megelevenedni. A megemészthetetlen gondunk ott van ezzel, hogy életművüket tanulmányozva, mindkét esetben olyan ember bontakozik ki előttünk, akiben tobzódtak a nagyszerűbbnél nagyszerűbb jellemvonások, és akinek áldásos munkálkodása folytán értékes gyümölcsök teremtek a közösségük, nemzetük, sőt az emberiség javára. Egyszer talán alkalmam adódik arra, hogy mindezt mindkettőjüknél tényekkel, idézetekkel rendre alátámasszam, igazoljam, e karácsonyi rövid jegyzetben azonban megmaradnék az elvi töprengés síkján: helyénvaló-e így bánni velük? És főleg: helyénvaló-e így bánni magunkkal?

 

Hiszen az a legnagyobb baj ezzel a jelenséggel, hogy a véleménydiktátum nyomán nem engedhetjük szabadon s lelkesülten magunkhoz és embertársainkhoz azokat a kétségbevonhatatlan értékeket, szellemi és érzelmi felfedezéseket, amelyeket a kitagadottak, elátkozottak gazdag életművükkel megtestesítenek. Mintha egy csodálatos palotában járnánk, amelynek minden terme életünk egy-egy izgalmas titkát rejtené, ám némelyeknél fenevad állná el utunkat. Tilos a bemenet. De  miért? Mert önjelölt ítészek így gondolják. S mert jaj annak, aki nem értene egyet velük.

 

Kapja a bélyegét.

 

Tisztelt Olvasó!

 

Ennek a bélyegnek a mibenléte alfája és ómegája az egész jelenségnek. Ugyanúgy megpecsételheti egy ember sorsát, mint mondjuk egy szarvasmarha sorsát az, ha rásütik a „kergemarhakór” billogot. Bekerül a levágandók, megsemmisítendők halmazába. A pecsételők nem sokat haboznak az ítélkezéssel, hiszen ennek a bélyegnek az is jellegzetes vonása, hogy aki másokra ráveri a legsötétebb bűn bélyegét, az ezzel a rítussal egyszersmind az igazságtevők magasztos kasztjába emeli be önnönmagát. Ezért hát nem egyszer igen nagy ellenmondás mutatkozik a buzgó bélyegzők és a kegyetlenül megbélyegzettek emberi minősége között. Percemberek verik vasra az örökkévalóságot.

 

Nem tehetnék ezt ilyen könnyedén, ha nem lenne gondosan körénk építve, globálissá  burjánoztatva az Egyetlen történet, korunk vezető mitológiája, törvény által egyedüliként óvott történelmi, szellemi-erkölcsi bálványa. Mondhatnánk erre, hogy nagyon helyes, hiszen a fő bűn valóban főbenjáró bűn, aki egy faj kiirtásának szükségességét vallotta és hirdette, az minden büntetést megérdemel. Talán még azt is, hogy teljes feledésre ítéltessék.

 

Csakhogy sem Hóman, sem Nyirő nem vallott és nem hirdetett ilyet. Nyomokban sem mutatható ki életükből, munkásságukból az embertelenség. Ahogy Horthy Miklós életéből sem, holott ő is azok sorát szaporítja, akikre ráverték a bélyeget, s ezért maradandó kőbe formázása nem kívánatos.

 

Annál inkább kimutatható életükből és közéleti tevékenységükből a népük – a történelmi magyarság – iránt érzett hatalmas felelősségük, erős elkötelezettségük. Márpedig innentől fogva a legfőbb kérdés így merül fel: Volt-e annak valós veszélye, hogy a magyarországi vallási, kulturális közösségek egyike a két világháború közötti, majd azt követ sorsfordító időben tevékenységével inkább gyengíti, mint erősíti a magyar nemzet önvédelmi képességét? De még helyesebb így tenni fel a kérdést: tisztességes ember gondolhatta-e azt, hogy a szóban forgó közösség közéleti dominanciáját vissza kell szorítani a magyarság önvédelmének erősítése, a nemzet megmaradása érdekében?

 

Természetesen nem várhatjuk, hogy a szóban forgó közösséghez ma így-úgy kötődők válasz gyanánt határozottan bólogassanak. Mindenki mástól viszont elvárhatjuk a belátást. Mint ahogy annak belátását is, hogy miként bírósági pereknél is kitüntetett figyelmet szentelnek az érintettségnek, mi sem tekinthetjük mindenkire nézvést mérvadónak az eleve elfogultak álláspontját. Kardoskodnunk kell amellett, hogy a politikailag helyénvalóvá dermesztett vélemény csupán egyetlen egy a lehetségesek közül. Kardoskodnunk kell amellett, hogy mindenkinél mérlegre kell tenni a jó cselekedeteket és a rossz cselekedeteket, a jó gondolatokat és a hamisságokat, és ahol az előbbiek jóval többet nyomnak a latban, ott – közös érdekünkből fakadóan – hagyni kell szoborba önteni, példaként állítani a múltat.

 

S ez a szobor lehet akár valamelyik olyan nagyszerű írónké, költőnké, aki történelmi rövidlátásból alkalmasint éppen Sztálint vagy Rákosit dicsőítette. Fel kell adnunk azt a mérhetetlen önhitséget, amellyel a történelmi időkből kiemelkedve és mai szellemi kényelmünkbe belesüppedve ítélkezünk a múlt személyiségein és eseményein. Sokkal nagyobb alázattal kell elismernünk a múltbéli kétségbevonhatatlan teljesítményeket. Sokkal nagyobb alázattal kell tudomásul vennünk a mások által kimutatott tiszteletet, szeretetet, olykor rajongást. Nincs jogunk eleve ráverni a billogot mindazokra, akik másképp látják, másképp gondolják.

 

A Nyirő Józseffel egykor folytatott meghitt beszélgetéseknek a szerkesztő s a kiadó jóvoltából magam is részesévé válhattam. Csuda jó érzés, szellemi élmény volt karácsonykor társalogni vele, belelátni havasi, városi és idegenbeli életébe. Gazdagabb lettem vele és általa. Lehet, hogy az elfogultak, rögeszmések számára éppen ez a baj?

 

Hát, persze! Miért is ne lennének éppen a mi korunkban rövidlátók, tisztelt Olvasó?    

 

Karácsonyi „kergemarhakór”

 

Tisztelt Olvasó!

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2015.dec. 27., do

Javítva: 2016. jan. 2., do

VARGA DOMOKOS GYÖRGY