Alig teszi le az ember a tollat, máris újra írhatnékja van a bevándorlás témáról. Voltaképp nem csoda: valamennyiünk egyedi és közös sorsa múlik rajta. Persze hogy szakadatlanul jár rajta az agyunk.

 

S keressük azokat az okos megnyilvánulásokat, amelyek legalább egy hangyányit közelebb visznek bennünket a helyzet valódi megértéséhez és a lehetséges kiút megtalálásához. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert egymás után két fontos gondolatsor is bekopogtatott hozzánk. Az egyik Kassai Lajos lovasíjászé: ő egy ragyogó riportfilm („Tartsd a jószágot természete szerint”) keretében zárja rövidre a maga és állatai sorsában megélt természeti és természetfeletti törvényeket a migránsveszedelem érthetetlen kezelésének legfőbb okával, magyarázatával. A másik pedig Bencsik Gáboré, ő pedig Angela Merkel árulása c. eszmefuttatásában fejti ki a migránsjelenség háttérét, rámutatván a legfőbb – s többé-kevésbé elhallgatott, de legalábbis elmismásolt – mozgatójára.

 

Mindkettő nagyon alaposan megrágott-megélt gondolatmenet, ezért mindkettőnél hitelesnek tűnik a legfőbb következtetés. Kassainál az, hogy mai világunk legfőbb jellemzője a felelőtlenség, s ezzel összefüggésben a következménynélküliség. „Nem látom a mai ember felelősségét – szögezi le Kassai.  –  Megközelítjük a migrációt a humanizmus felől, és azt mondjuk: ezek szegény emberek, fogadjuk be őket. Igen, de aki azt mondja, fogadjuk be őket, vállal-e értük felelősséget? Nem vállal felelősséget (...) Ez a Barbie. A Barbie szép, a Barbie aranyos – de nem vállal felelősséget semmiért.”

 

Ám ebbe nem bukik bele. Soha senki nem bukik bele: sem a celebek, sem a politikusok. Belőve gázolhat az egyik, a másik meg merő közfigyelem-elterelésnek nevezheti a migránsproblémák feszegetését – és egyik sem bukik bele.

 

Bencsik Gábor pedig feketén-fehéren kimutatja, hogy a migránsáradat legfőbb mozgató tényezője a Nyugat reprodukciós képességének hiánya. „Az ember, még ha hajlamos is erről megfeledkezni, biológiai lény, és a biológia vastörvényei rá is érvényesek. Ezek közül pedig az egyik legfontosabb, hogy az a populáció, amelyik nem képes önmagát reprodukálni, kihal, átadja a helyét egy másik populációnak. Ez nem jó vagy rossz, nincs morális tartalma, puszta természeti tény.”

 

De most mi a megoldás? – teszi fel a kérdést Demokrata-beli írásában maga Bencsik Gábor is. S meg is adja a maga válaszát: „elég gyerek”. Úgy véli, hogy a gyerekvállalási kedv leginkább azon fog múlni, hogy milyen kormányokat, politikusokat fogunk választani magunknak. „..az a politikus és politikai közösség, aki és amely a demográfiai zuhanást le tudja fékezni és belátható időn belül meg tudja állítani, híven szolgálja a hazáját. Aki erre nem képes, tehet bármit, a jelen formájában elveszejti azt. A következő két-három év megmutatja, hogy Európa polgárai képesek lesznek-e megtalálni és hatalomba emelni ezeket a politikusokat.”

 

Akár meg is könnyebbedhetnénk, tisztelt Olvasó! Csak össze kell adni a két felelősségteljes okosságot, s ez máris megmutatja számunkra a lehetséges kiutat a közelgő katasztrófából: egyfelől vissza kell állítani a (köz iránti) felelősséget, ki kell szorítani döntési helyzetükből a Barbie-babákat; másfelől nemzeterősítésben, népszaporulatban érdekelt, ebben hívő politikusokat kell kormánykerékhez juttatnunk.

 

Tény és való: még egy kemény kommunista diktatúrában, Rákosiék idején is volt foganatja a népszaporulat növekedését célzó pártos intézkedéseknek. Miért ne ismétlődhetne meg ma is egy hajdani Ratkó-korszak?

 

Attól tartok, tisztelt Olvasó, hogy e tekintetben a világ nem jó irányban haladt az elmúlt hosszú évtizedekben. Nem a nyílt diktatúra megszűnte a baj, hanem az egész európai, nyugati kultúrában az Én túlságos és hamis felmagasztalása. Az egyéni jólét, az egyéni kényelem, az önmegvalósító önszabadság, a mértéktelen egyéni fogyasztási vágy eluralkodása egyfelől, másfelől viszont az igazi, valóban önálló, a közösségéért is felelős gondolkodásra képes Én azonnali médiakalodába zárása, szinte már a megszületése pillanatában.

 

A túlburjánzó felelőtlenség nem magamagától születik, hanem elliberálisodott, elbarbisodott világunk legtermészetesebb velejárója. A természettől, ennek törvényszerűségeitől teljesen elrugaszkodó, mesterkélt, pénzhajhász médiavilág a világ legtermészetesebb módján a maga – a maga törvényszerűségei, jellemvonásai – képére igyekszik formálni a fogyasztóit. Márpedig e fogyasztók közé szinte valamennyien odatartozunk. Még azok is ott csüngenek a gazdagság, a jólét csilivili káprázatán, akiknek amúgy szinte már csak egy képernyőre futja.      

 

Tehát a jövő, szerény véleményem szerint, tisztelt Olvasó, mindenekelőtt azon fog múlni, hogy mi, a tömeg, hajlandók leszünk-e új életet kezdeni. Még mielőtt szaporodni kezdenénk. Mert nem fordítható meg a sorrend. Amíg elhisszük, hogy minden bajunkra rögtön be kell kapnunk ama pirulák valamelyikét, amelyekkel szünet nélkül ostromolnak bennünket, addig nem lesz nagyobb gyermekvállalási kedvünk. Amíg asszonyaink (no és férfiúink, társadalmunk hangadói) nem értik meg, hogy az igazi – mert tartalmas és teljes értékű – önmegvalósításuk esélyét a gyerekáldás inkább növeli, semmint csökkenti, addig a könnyebb lakásszerzés csak édeskeveset jelenthet a gyerekvállalási kedv megnövekedése szempontjából.

 

Egy másik szempontból viszont ezek a kormánytörekvések mégis valamelyes sikerrel járhatnak a magyar nemzet reprodukálódása tekintetében. A média ezúttal olyat sulykolhat megrögzött fogyasztói fejébe, ami beindíthatja a gyermekvállalási kedvet: aki gyereket állít elő, az fontos az ország számára. Arra sokat hajlandó áldozni a kormány, a hatalom. Az részévé válhat egy országosan hirdetett, reklámozott programnak. Kampánynak. Divatnak. A divatkövetés vágya mélyen benne van az egyes emberekben. A gyerekvállalás is válhat divattá. (Mint ahogy az sem lehetetlen, hogy erősen balliberális, „zsigerileg” kormányellenes körökben majd némileg lecsökken ettől a gyerekvállalási kedv.)

 

Ismét van azonban itt egy bökkenő. Az olyan családok szaporítása, amelyek eljutnak ugyan a gyermekvállalásig, ám – mint ahogy eddig is – képtelennek bizonyulnak a család összetartására, képtelennek bizonyulnak közösségükért és majdani családjukért felelősséget érző és vállaló gyermekek (egyedek) felnevelésére – ez majdnem akkora buktatókkal jár, mint idegen kultúrájú, szapora migránsokat befogadni...

 

Mindezzel nem akartam és nem akarok sem többet, sem kevesebbet mondani, tisztelt Olvasó, mint hogy szépen haladunk a lehetséges megoldások irányába, de még messze nem járunk az igazi megoldás közelében. Sok felismerésre, sok belátásra, nagy eltökéltségre – és gyökeres változtatásokra van szükség. Minél kevesebb fogcsikorgatással, s minél több derűvel.