Pár nappal ezelőtt a Magyar Elektronikus Könyvtár nagy örömömre befogadta a 2005 és 2007 között a gondola.hu hírportálon megjelent írásaim könyvbe foglalt gyűjteményét. Habár a legtöbbjük aktuálpolitikai eszmefuttatás, ám éppen egy olyan időszakot ölelnek át, amelyről akkor is úgy gondoltam és most is úgy vélem: a rendszerváltozás irányának tekintetében ezek voltak a fordulat évei.

 

Ekkor dőlt el, hogy az országvesztő balliberálisoknak jó időre leáldozik, s a nemzeti erők – ide értve a nemzeti liberálisokat – jó időre komoly esélyt kapnak az ország rendberakására. Az addigi törésvonal bal- és jobboldal között végre határozottan elmozdul, s a Magyarországért, a magyar nemzet egészéért igazi felelősséget érzők halmazába a túloldalról bekerülnek baloldaliak, liberálisok is, magukkal húzva az önálló gondolkodásra kevésbé hajlamos, inkább igazodni szerető tömeg számottevő részét is. Csak egyetlen idevágó idézet jövőlátásomról, bizonyságképpen, méghozzá abból az írásomból, amellyel annak idején elbúcsúztam a gondolától, éppen arra hivatkozva, hogy a politikai porondon már nincs igazán szükség rám, végre a szépirodalom, a mesék világa felé fordulhatok. („Új hitvallásom” ˗ Varga Domokos György búcsúja olvasóitól, a politikai újságírástól)

     

Abban a tekintetben feltétlen jobb lesz a helyzet – sőt, máris jobb –, hogy az ország nem középen lesz kettészakítva. Erőteljesen beindult az a folyamat, amelyről idevágó könyvemben, A törzsi háború természetrajzában... szóltam reménykedve: szaporodik ama civilek és civil szervezetek száma, akik és amelyek megértik és hirdetik, hogy globalizálódó világunkban a nemzeti vonások, a magyarságtudat erősödése önmagában nemhogy nem jelent mindjárt veszedelmes nacionalizmust, hanem éppen kívánatos a versenyképességünk megteremtéséhez, vagyis ahhoz, hogy a nagypályán egyáltalán labdába tudjunk rúgni. (...) Nos tehát, eljutottunk végre odáig, hogy a – politikailag aktívnak tekinthető – magyar választók nagyjából fele pusztán antinacionalista és antiszemitázó szólamokkal nem terelhető egyetlen táborba (törzsbe) a másik törzs (a „nemzeti”) ellenében. Nem lehet többé a felelőtlen hadovákat, a beváltatlan ígéreteket, a reformnak nevezett rombolásokat egy fél országnyi választó számára hamis váltókkal fedezni.

 

     Mindezek okán úgy hiszem, noha lehet a tisztelt Olvasónak jobb dolga is, mint régi újságcikkeket olvasgatni, ártani nem ártana, ha némelyikbe mégis belekóstolna. Kérdés, hogy lesz-e kedve hozzá? Hiszen még meg sem melegedhetett gyűjteményes kötetem igazán tiszteletre méltó helyén, a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcán, máris kapott egy agyagbadöngölős olvasói véleményt. A nyitóoldalról rögtön odaugorhatni.

     Szerzője szó szerint ezt írja:

 

 Fejcsóválva olvastam e munkát. Megvallom, semmivel nem tudtam belőle azonosulni. Legerősebben evvel az antiszemita történelemhamisítással találkozva borzadtam el: "...a zsidók érzékenyebbek a virtuális térbeli támadásokra, pl holokauszt(mítosz)tagadás, melyre azonnal ugranak, szemben pl. a holokauszt valóságos, fizikai eseményeivel, melyekben ellenállást alig tanúsítottak, sőt aktívan közreműködtek." (lásd a kötet utolsó írásában egy pszichiáter levele, amelyet a szerző mindennemű bírálat nélkül, vagyis pozitívan közöl). A józan elme nyomban kérdésekkel tiltakozik e "megállapítás" ellen. 1/ A holokauszt egésze mítosz lenne? 2/ Nem történelmietlen szemlélettel felróható-e a zsidóknak, hogy nem álltak ellent a gettósításoknak, deportálásoknak? 3/ Védekezhetett-e a majd három millió szovjet zsidó a náci agressziót szinte nyomban követő legyilkolásuk ellen? Mit tehettek volna az öregek, gyerekek, nők az Einsatzgruppékkal és a helyi - többségi - antiszemita lakossággal szemben? 4/ Mi végre tagadja, hogy ugyanakkor voltak gettófelkelések, előfordultak lágerfoglyok lázadásai, a Vörös Hadseregben pedig 2 millió zsidó harcolt a Nagy Honvédő Háborúban (500 ezer elesett)? 5/ Miért kell azt hazudni, hogy a zsidók közreműködtek a holokausztban? Mi indokolja egyenlőségjelet tenni a kollaborálás és az áldozat kiszolgáltatottságból eredő engedelmeskedése közé? Mi végre a sugallás, a zsidó kollaborálás tipikus lett volna, holott egyáltalán nem volt az? Benyomásomat és leszűrt véleményemet annál is inkább sajnálom, mert a szerző édesapja, Varga Domokost atyai barátomnak tudhattam, őt és feleségét (Magdi nénit), mélyen szerettem és tiszteltem. V. D. elutasította az ebbe a könyvbe foglalt szemléletet. A szerző meg szimpatikus alakként rögzült kamaszkori emlékeimben (1960-as évek második fele). Azt hiszem, úgy fogok meghalni, hogy Kisdombi (a szerző) nem tér meg rettenetes elfogultságaiból. Szívem fáj, mert nekem ő az egyetlen emberségesnek érezhető antiszemita. Fekete György 

 

 

     Persze, akár azt is írhatnám, hogy kamaszkori emlékezőnk igazán jóindulattal viseltetik irányomban, hiszen – másoktól eltérően – engem emberséges antiszemitának tart. S valóban: kétség nem férhet az ő jóindulatához. Ő volt egyébként az a gyerekkori játszópajtásom, akiről iménti búcsúírásomban is említést tettem, s akinek nem sokkal előbb nyílt levélben voltam kénytelen megírni: „...vedd már észre, réges-rég nem áldozatok, hanem balekok vagytok! Titeket, a ti zsigeri félelmeteket használják ki Gyurcsányék arra, hogy legelvetemültebb eszközeiket, módszereiket is elfogadtassák, tisztára mosassák; no meg hogy minden komoly ellenfelüket ellehetetlenítsék. Visszaélve a holokauszt nyomában támadt általános bűntudattal, a hatalom bástyái mögül riogatnak az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a fasizmus, a szélsőjobb fenyegető – s hol másutt, mint »az ellenzék soraiban« leselkedő – rémével.”

     Így védeti meg magát sikeresen egy velejéig romlott hatalom talpig becsületes emberekkel, állapítottam meg búcsúírásomban, rögtön hozzátéve: „Ha már csak ideig-óráig is.”

     Nos, az a nagy kérdés, tisztelt Olvasó, hogy mit lehet ilyenkor csinálni. Hiszen én talpig becsületesnek, ráadásul kiváló megfigyelőnek és gondolkodónak tartom azt a pszichiátert is, akinek a törzsi háborús könyvem kapcsán megfogalmazott, mélyen szántó elemzését gyermekkori játszótársam ilyen súlyos, elmarasztaló szavakkal, ilyen kemény ítélettel illette.

     Főleg akkor mit lehet csinálni, ha az ember egyébként már nagyon unja a zsidózást is, meg az antiszemitázást is. Ha lenne a lelkemben legalább egy csekélyke gyűlölet embertársaim iránt, könnyebb lenne elviselni, mert a háborúzás, csatározás legalább némi izgalommal töltene el. De nincsen. Egy szemernyi sincsen. Ezért mindig az jut eszembe, hogy hiszen annyi más, értelmes dologról lehetne helyette s közben beszélgetni. Egyedül az igazságérzetem nem szokott békén hagyni. Azt már csak nem lehet, hogy szó nélkül tűrjem el azt a közönséges hazugságot, amit egykori játszópajtásom a teljes megsemmisítés szándékával tesz közzé: „Megvallom, semmivel nem tudtam belőle azonosulni.” Fenéket! Van ebben a kötetben egy kétrészes, gazdag interjú mesefejedelmünkkel, Lázár Ervinnel (tán ez volt életében a legutolsó...); egy ugyancsak hosszú beszélgetés egy nepáli magyar utazóval; egy igen filozofikus kecskepásztorral; nem szólva most egyebekről, amelyekre egytől-egyig igaz: bőven kínálja az emberséges azonosulás lehetőségét.

     Csakhogy gyermekkori játszópajtásomnál is azonnal működésbe lépett a szokásos recept: nem csak azt kell kérdőre vonni, elítélni, ami egy bizonyos nézőpontból – a zsidóirtás áldozatai szempontjából – érthetőn kérdőre vonható és elítélhető, hanem a maga teljességében mindent és mindenkit ki kell irtani a szellemi, fizikai környezetéből.

     Voltaképp e közéleti kulcskérdés megválaszolására indította el a Magyar Hírlap-beli cikksorozatát Bayer Zsolt, ezzel a beszédes címmel: „Tűrhetetlen.” Merthogy valóban tűrhetetlen a kettős mérce. Valóban tűrhetetlen, hogy egy zsidó származású akkor is benne maradhat a magyar politikai és kulturális kánonban (szalonban), ha saját kezűleg gyilkolt (Lukács György), de nem maradhat benne – sok tekintetben akármily óriás volt is, akárhány zsidót mentett is meg „saját kezűleg” –, ha szellemi alapvetésében antiszemita volt (Hóman Bálint).

     Nos, tisztelt Olvasó, valóban tűrhetetlen a mostani felemás helyzet, s magam is úgy gondolom, tenni kell ellene, akár ilyesféle cikksorozatokkal is. Ám a rend kedvéért azt is megjegyezném: kötve hiszem, hogy a származásilag, és felmenői miatt történelmileg érintett gyermekkori játszópajtásom s a hozzá hasonlók a legcsekélyebb megértést is tanúsítanák ez efféle tisztázó törekvések iránt. A legtöbb, amit tehetünk, hogy nem is várjuk el tőlük. Elapaszthatatlan lelki szükségletük az örökös gyász, s mi tartsuk ezt kellő tiszteletben, kedves Olvasó!

Összegyűjtött írások, felgyülemlett fájdalmak, örök értetlenségek

Tisztelt Olvasó!

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. márc. 7., do

 

VARGA DOMOKOS GYÖRGY