Töredelmesen bevallom, hogy ez évi, március 15-i szabadságérzetemet nem a márciusi ifjakra való emlékezés ébresztette fel, de még csak nem is a hősies szabadságharc felidézése. Utóbbi talán már csak azért sem, mert érdekes színfoltja ünnepünknek a Kossuth-díj ígért átnyújtása a Saul fia jeles és nemes alkotóinak.

 

Nem mintha nem értenék egyet a díj odaítélőivel; nagyon is egyetértek, mert ha nem ezt tették volna, abból politikai és kulturális értelemben nagyon is rosszul jöttek volna ki. Ne feledjük el, hogy ez egy olyan világ, amelyben Magyarországon – még az Úr 1994. esztendejében – röpke négy év múltán, méghozzá a „rendszerváltoztató”, „liberális” szabaddemokraták hathatós segítségével, visszaválasztották a hatalomba a kommunistákat; az Úr 2016. esztendejében pedig a németek hatalomban tartják a rájuk heveny rontást hozó Merkelt és szociáldemokrata szövetségeseit, még ha ez a hatalom valamelyest megtépázódott is. Egy politikusi díjazó csapatnak félrenézni olyankor, amikor a világ filmes véleményvezérei mind egy szálig beszálltak az iránymutatásba, elképesztő műhiba lenne. Oda kell adni a díjat, és máshol, másképp kell feszegetni a kérdést: a magas magyar kultúra – a szépirodalmi és a filmes – biztosan megegyezik, biztosan egyenlő a magyarországi kötődésű holokausztkultúrával?

 

Tisztelt Olvasó, fontos pontosan feltennünk és pontosan értelmeznünk a kérdést! Nincs benne semmi alattomos utalás arra, hogy ezek a holokausztművek ne lennének a maguk módján színvonalasak és értékesek. E sorok írója Kertész Imre Sorstalanságának nagyszerűségét annak idején hosszan ecsetelte az Élet és Irodalomban, több oldalon keresztül. Azóta viszont már telítődött az egyetlen történet féktelen túlburjánzásával, s különösképpen zavarja a túlburjánzás törvényi és haszonelvű szemérmetlen megtámogatása. Ezért nem volt érkezése megnézni az agyba-főbe dicsőített műalkotást. Nem tudja és nem is akarja tehát kijelenteni, hogy az egész csak egy nagy szemfényvesztés, porhintés, hóhányás, hanem nagyon is el tudja képzelni, hogy csakugyan remek film született; már csak azért is, mert a főhőstől egész rokonszenves nyilatkozatot hallott arról, hogy a magyar történelem más vonatkozású drámáit is érdemes lenne megfilmesíteni...

 

Mindettől – tehát esetleges művészi értékeitől – teljesen függetlenül a film kiválóan alkalmas arra, hogy az erre fogékonyak politikai promóciós célokra hasznosítsák az egyetlen történet nagyszabású és nagyhatású, múlthamisító és jelentorzító jelképrendszerében. Ettől pedig – a fényes Kossuth-díj kontrasztos árnyékában – akár le is lombozódhatnánk. Elinalhatna minden ünnepi, lélekbizseregtető szabadságérzetünk.

 

Csakhogy nem érdemes sietni a lehangolódással, tisztelt Olvasó!

 

Ugyanis közéletünk egy olyan határkőhöz érkezett, amely kárpótolhat bennünket minden menetrendszerűen érkező, hátsó szándékú, elvtelen promócióért. Valaki, s végre nem akárki, hosszasan, kitartóan elkezdte feszegetni az imént felvetett fundamentális kérdést: nem nyomja-e el igaztalanul a magyarországi holokultúra a nem holokausztalapú magyar kultúrát? Nem torzítja-e el egyoldalúan, igaztalanul a magyar művészetet, a magyar történelmet, a magyar közgondolkodást? A kérdésre a szerző olyan egyértelműséggel felel, hogy már cikksorozata címében kifejezésre juttatja határozott álláspontját: „Tűrhetetlen”. E sorok írásakor már a 14. (!) résznél tart, vagyis szemlátomást nem elégszik meg a gyorsan feledhető füstölgéssel, hanem szent eltökéltséggel változtatni akar azon az irányultságon, amelyet a „politikailag korrekt” véleménydiktatúrája pedig éppen bebetonozni kíván az „egyetlen történet” jegyében.

 

Igaz, a cikksorozat nem egy hatalmas példányszámú lapban látott napvilágot, hanem csak a Magyar Hírlapban, ám ennek világhálós oldalán is elérhető. Ha valóban megérett a helyzet a változtatásra, akkor lesz füle és fogékonysága rá a szélesebb közönségnek, tisztelt Olvasó, s úgy osztogatják, továbbítják majd egymásnak, mint az égi mannát.

 

De még ennél is fontosabb, hogy a cikksorozat szerzője nem más, mint Bayer Zsolt. Akárhogy is, de ő a Fidesz, ő Orbánék legfőbb médiabeli megmondó embere. Az ő szavai nem fognak hamvukba halni, hanem szépen átjárják s amennyire lehet, megtermékenyítik, felbátorítják a hazai félszeg közgondolkodást.

 

Akár még jóleső, lélekbizseregtető szabadságérzetünk is lehet tőle, tisztelt Olvasó.

Kossuth-díj és március 15.

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. márc. 15., hé