Akár mi is foghatnánk a fejünket, hogy szerencsétlen országunk vezető ereje, vezető pártja egy ilyen fontos, közérdekű kérdésben, mint az üzletek vasárnapi nyitva- vagy zárvatartása, milyen következetlenséget mutat: egyszer á-t mond, máskor b-t.

 

Holott a vezető erő cselekedete miatt éppenséggel örülni van okunk, s kevésbé mindenki más miatt.

 

Szívjuk rendesen a fogunkat a multinacionális cégek világunkat fojtogató, féktelenül burjánzó hatalmán, hébe-hóba még hangosan tiltakozunk is, ám az első adandó alkalommal, amikor a magunk lehetőségeivel szembeszállhatnánk velük, felettébb kényelmesnek és ostobának mutatkozunk. Igenis, merő kényelmi kérdés, semmi más, attól feszengeni, hogy van – illetve volt – egyetlen egy olyan napunk a hétből, amikor nem tehetjük (nem tehettük) be lábunkat az anyagi jólét világi szentélyeibe, hirtelen támadt szükségleteinket kielégítendő. Egyúttal pedig a rövidlátó ostobaság megmutatkozása. Ugyanis ez a fajta vásárlási szabadság valójában éppen olyan gúzs, mint modern korunk egyik leglátványosabb hétköznapi szokása: az ásványvizes üvegek magunkkal cipelése és meg-meghúzogatása. Nincs az az egészséges szervezet, amelyik háztól házig ki ne bírná folyadék nélkül; de a fogyasztás szent divatja felülírja a józan észt, felülírja az okos mértékletességet, rögtön utánozni és azonmód kielégíteni akar, akár olyan áron is, hogy a vizesflakonokat a hónunk alá erőlteti, hogy még kezünk szabad mozgásától is megfosztassunk. S akár olyan áron is bekívánkozunk családi pihenőnapjainkon az anyagi jólét és anyagi gyarapodás, no meg a pénzköltés szentélyeibe, hogy addig sem egymásra figyelünk, addig sem a lelki gyarapodásunkra, közös feltöltekezésünkre ügyelünk, hanem csupán a sztaniolos időmúlatásra.

 

Nincs tehát miért a magunk viselkedésén, elfajzott ösztöneinken lelkendeznünk, de nincs miért baloldali politikusainkon sem. Mint már annyiszor dicstelen történelmük során, megint gyarlóságainkra játszottak rá. Szent ég, milyen fényévnyi távolság van a valódi baloldaliság és mai bitorlói között! Milyen jogosan lehetett hajdanában vívmányként értékelni a napi és heti munkaidő csökkenését, a munkától szabad szombat bevezetését! Mai elkorcsosult utódaik meg ahhoz segítik hozzá a népet, hogy a hét utolsó napján, amikor még a Teremtő is megpihen, mehessenek rabszolgázni világuralmi rabszolgatartóikhoz.

 

De hát nem mindenki baloldali, nem mindenki fogyasztásközpontú! – vethetné közbe a tisztelt Olvasó. Miért kellett a vezető kormányerőnek olyan gyorsan meghátrálnia? Visszakoznia? Miért nem vállalta igaza mellett a kampányolást, miért nem vállalta a népszavazásos megmérettetést?

 

Nos, Orbán gógyija miatt.

 

Tisztelt Olvasó!

 

A gógyis ember nem siet kiteregetni a lapjait. Nem véletlen, hogy Bethlen István, hajdani miniszterelnökünk szobrának avatásán Orbán Viktor felemlegetett egy, a harmincas években közszájon forgó viccet. E szerint két dolgot nem lehetett tudni az adott korban: az egyik, hogy mi van a Pick szalámiban, a másik, hogy Bethlen István mit forgat éppen a fejében.

 

Ha meg akarjuk érteni mai miniszterelnökünk gondolkodásmódját, érdemes még kitérnünk az avatáskor elhangzott, a korábbi miniszterelnöktől alapos okkal idézett, fajsúlyos gondolatokra. Például arra, hogy „mindannyian tudtuk, hogy mit lett volna kívánatos tenni, de mindig azt tettük, amit lehetett, és az adott körülmények megengedtek”. De nem kevésbé idevágó az a bethleni figyelmeztetés sem, amelyet a világválság beköszöntekor hangoztatott: „...tudnunk kell, hogy mindig vannak, akik a gazdasági válságot más célokra is ki akarják használni. Ennek érdekében folyik a mai kormányzat befeketítése sokszor a külföldön is azért, mert azt remélik, hogy ennek révén a külföld majd ránk diktál olyan külső reformokat, amelyek segítségével hatalomra juthatnak.”

 

Lám, szinte magától összerakódik a mostani, felettébb váratlan kormány- és pártdöntés háttere. „Habár tudjuk, hogy kívánatos lenne a vasárnapi zárvatartás, de a nép még nem jutott el eddig a felismerésig, nem sikerült meggyőzni róla. Esküdt ellenségeink egy népszavazással könnyen meglovagolhatják elégedetlenségét. Jobb ezt elkerülni. Annál is inkább, mert sokkal nagyobb a valódi tét, a leselkedő veszedelem: a külföld ránk diktálja a menekültkvótákat, nyakunkba sózza a beilleszthetetlen idegeneket, hogy így számolják fel függetlenségünket, így kerítsenek hatalmukba bennünket.”

 

Amikor Orbán előhozakodott ezzel – hiszen csak a vak nem látja mindezek mögött az ő körültekintő megfontolását – nyilván bőven voltak a pártban és a kormányban, akik élénken tiltakoztak, mondván, mekkora politikai, erkölcsi veszteség ez számukra, s mekkora győzelem az ellenzék számára. Napvilágot is látott e tiltakozások némelyike, például a szövetséges kereszténydemokratáké, akik előre meg is mondták, tartózkodni fognak a módosító törvény megszavazásakor. De úgy hírlik, a kabinetvezető és a házelnök is arra készül, hogy nemmel szavazzon. Akár főhetne is a fejünk, mindenkinek, akinek a mai balliberálisok bármiféle politikai sikeréből borongós látomásai támadnak: újra kormánykerékhez juthatnak a balliberálisok, újra megalapozott fenyegetéssé válhat a nemzet, a haza – de legalábbis függetlenségének – elvesztése.

 

Örülnek, ünnepelnek is a baloldalon rendesen.

 

Mert csak a saját orrukig, a saját hatalmukig látnak.

 

Aki itt most a szálakat mozgatja, sokkal messzebb néz. Az pontosan tudja, hogy jóval nagyobb veszteségeket okozott volna az országnak, ha a nyitvatartás stratégiailag sokkal kevésbé jelentős témája és kérdése elvette volna a teret és figyelmet a lényegesen fontosabb elől: hogyan óvjuk meg függetlenségünket, hogyan védjük meg egész jövőnket. Az pedig, hogy a nyitvatartás kérdése élénk vitát keltett a vezető párton és a kormányon belül, ez a tény, illetve ennek kiderülése még külön kívánatos is! Hiszen ezzel ragyogóan lehet menteni a menthetőt: bizonyítani, hogy a korábbi döntés kívánatos és megalapozott volt, nem valamiféle felelőtlenség szülte; igazolja néhány kulcsember hitelességét, a korábbi szavához, szavazatához való ragaszkodását; éppen úgy, mint a szövetséges (a KDNP) valamelyes önállóságát...

 

S aki most a szállakat mozgatja, nemcsak Bethlen Istvánnal pallérozta amúgy vele született politika tehetségét, hanem Széchenyi Istvánnal is. A fentebb említett szoboravatáson Orbán Viktor nyilván nemcsak másokat figyelmeztetett a legnagyobb magyar tanítására, hanem saját magát is emlékeztette: az erő az, ami egyesít, ezért félre kell tennünk mindazt, ami megoszthatja a nemzetet.

 

Márpedig kevés olyan dolog van, mely jobban megoszthat egy nemzetet, mely jobban szétforgácsolhatja erejét, mint egy hatalomra kiéhezett balliberális politikai tábor népszavazási kampánya.

 

Hát ezért van okunk örülni a váratlan fejleménynek, semmint bánkódnunk, tisztelt Olvasó.

„Hát akkor nyissanak ki!” – avagy Orbán gógyija

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. ápr. 12., hé