Kávára utazom éppen, dédapám, Vargha Gyula költő, statisztikus, államtitkár (és így tovább)  szülőhelyére, a róla elnevezett szavalóverseny tiszteletbeli zsűrielnökének. Mögöttem a buszon két hölgy elegyedik beszélgetésbe.

 

Nem tiszteletlenkedem azzal, hogy hátraforduljak s a képükbe bámuljak, ezért most nem is tudom leírni egyikük kinézetét sem, tisztelt Olvasó. De nem is lényeges. Sokkal lényegesebb az a hirtelen megvilágosodás, amely egyikük elbeszélése nyomán ér.  

 

Skóciában él, nyugdíjas. Ma már időmilliomos lévén, elment egy önkéntes-központba, hogy felajánlja segítségét, szolgálatait. Nagyon kedvesen fogadták, elmesélték, mi mindent csinálnak, s megkérdezték, mihez volna kedve. A hátam mögött duruzsoló kellemes hang gazdájától hamar megtudom, hogy nemcsak Skóciában, hanem az egész Egyesült Királyságban nagy divatja és nagy becsülete van az önkéntes segítésnek. Aki kicsit is ad magára, az valamilyen módon kiveszi belőle a részét. Ő például azzal, hogy magányos öregeket látogat meg a kórházakban. Elképzelhetetlenül sokan vannak, s a nővéreknek nincs sem elég idejük, sem elég energiájuk arra, hogy személyre szólóan törődjenek velük. Ezt teszik meg helyettük az önkéntesek. Elmennek hozzájuk, elárvult öreghez, kerekesszékbe ültetik őket, elviszik levegőzni, sétálni. S ami talán a legfontosabb: közben meghallgatják őket. Rájuk mosolyognak, bólogatnak.

 

S ebben a pillanatban leesik a tantusz.

 

Sehogy sem fért eddig a fejembe, hogyan lehetséges az, hogy Merkelt sem a szavazói, sem a párttársai, pártszövetségesei nem zavarták még el. Hisz semmi nem bizonyítja napnál fényesebben a németek szempontjából is teljesen elhibázott migránspolitikáját, mint a kvóták lankadatlan erőltetése. Rettenetesen nagy túlkínálat van hasznavehetetlen migránsból. Ám ehhez képest – legalábbis a közvélemény-kutatók szerint – egyszeriben megugrott Merkel népszerűsége. „Egy hónap alatt visszatornászta magát”, „ellenfele csúnyán visszaesett”, harsogják a hírek. Ha csak a fele igaz, az is sok, az is hihetetlen – innen nézve.

 

Legalábbis eddig hihetetlen volt.

 

Ez az önkéntes-világ azonban szöget ütött a fejembe.  A politikailag korrekt – a píszi –, úgy tűnik, nem csupán a tudatos agymosás, a fogyasztói világ futószalagos hasznoshülye-gyártásának a terméke, hanem az elmagányosodott, elcsaládtalanodott  jólété is. Amíg nyugdíjba nem kerül az ember, még úgy-ahogy leköti a munkája, a kötelező jólét pénzügyi megalapozása. Amikor azonban vége a taposómalomnak, hirtelenjében erős hiányérzete támad. Értelmet keres az életének. A családja szanaszét, nagymamáskodni, nagypapáskodni nem tud. Szeretne jót cselekedni – de kivel? Nos, bárkivel, aki benne van a politikailag helyes szórásban, bárkivel, akit a „társadalom” visszaigazol. Akár helyi szinten, akár a főáramú tömegmédiában.  Márpedig Merkeltől a pápáig, Sorostól Obamáig mindenki azt hajtogatja, hogy a migránsokat, a bevándorlókat mind egy szálig be kell engedni. Aki belekényelmesedett, beleüresedett a jólétbe, annak még ez is kívánatosabb jövő, mint a tartalmatlan, üres jövőtlenség. Az előbbitől legalább jónak, no meg píszinek és trendinek érezheti magát. Azt utóbbiba viszont csak belesavanyodni lehet.

 

Tisztelt Olvasó, itt akár véget is érhetne mondandóm.  Csakhogy attól tartok, ennyi megvilágosodás még igencsak kevés a boldogulásunkhoz. De még akkor sem juthatunk ötről a hatra, ha közben felfedezzük, hogy ilyen komoly, világhírű művészeink is, mint Fischer Iván, Soros tenyeréből esznek, s belpolitikai ügyekben is világlapok kórusa siet megvédeni becses személyét magyar támadóival szemben. Mindez ugyanabban látszik megerősíteni bennünket: egyetlen igazán fontos dolgunk van a jövőt illetőn, méghozzá az, hogy szálljunk szembe minden efféle gyarmatosító törekvéssel. Ne engedjünk be egyetlen migránst sem, ne engedünk egyetlen zsarolásnak sem, legyen a feladója akár az Európai Bizottság, akár Merkel, akár Soros, akár Fischer, vagy akárki más.       

 

Ami a migránsok be nem engedését illeti, úgy tűnik, ez már működik is. Bárhol állítana is fel a kormány gyűjtőállomást, az ott lakók élénken tiltakoznak és élénken ecsetelik, hogy milyen szörnyűségeket kell átélniük. De mi lesz akkor – márpedig ezzel is mihamarabb szembe kell nézni –, ha azok közül az igazi háborús menekültek közül, akik amúgy Németországba vagy Svédországba készültek, a kilátástalanságtól egyre többen adják be a derekukat, s Magyarországra kérnek tartózkodási engedélyt. Ha megkapják, onnantól kezdve a magyar társadalomnak, bizony, az okos befogadáson kell törnie a fejét, nem a nyers elutasításon.

 

S ha a gazdaságunk is úgy fog erősödni, mint a most kormányzók remélik, akkor azzal is szembe kell néznünk, hogy annak rendje és módja szerint nálunk is hatványozottan szaporodni fog a segítségre szorulók száma. Nem lenne jó, ha nálunk is mértéktelenül elszaporodnának a trendikövető hasznoshülyék, annál kívánatosabb viszont, hogy elszaporodjanak azok, akik szabad energiájukat a semmittevés helyett inkább embertársaikra  fordítanák.

 

Márpedig ez némileg más irányzat, mint ami ma kínálja magát a nemzeti médiában. A lényeg az, tisztelt Olvasó, hogy minden látszat ellenére, nem vagy-vagy döntés előtt állunk. Hanem is-is. Mindenáron meg kellene akadályozni, hogy Brüsszel vagy bárki más akár csak egyetlen bevándorlót is lenyomjon a torkunkon akaratunk ellenére; ugyanakkor fel kell készülnünk s fel kell készítenünk magunkat arra is, hogy sokkal hathatósabban kell törődnünk egymással, mindenféle segítségre szorulóval. A kapitalizálódó, elanyagiasodó, elöregedő magyar társadalom emberséges működőképessége múlhat ezen, tisztelt Olvasó.

 

Innen, belülről nézve, nem sok látszik még a ránk leselkedő veszedelemből. Káván csaknem hetven alsós és felsős kisdiák adózott a költészet nagyszerűségének, s nem csak kávaiak, nem csak környékbeliek. Nemesgörzsöny, Üllő – és idén először Nagyfüged is elküldte kisdiákjait, felkészítő tanáraikkal egyetemben. Nagyon jól van ez így, hogy így állunk ellen életünk kiüresedésének. Nem e helyett, hanem e mellett lesz szükségünk az önkéntes munka nimbuszának növelésére, a mások és magunk lelkesítésére, tisztelt Olvasó!

 

Önkéntesen

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. május 9., hé