Ha pár évtized múltán legkisebb gyermekem gyermekének eszébe jutna a régmúlt idők focieredményeit böngészni, s látni fogja, hogy 2016 júniusában, az Európa-bajnokságon a magyar csapat 4:0-ra kikapott Belgiumtól, alighanem felsóhajt majd, s arra gondol, hogy mekkorát égtek a mieink, milyen csúfos vereséget szenvedtek ellenfelüktől.

 

S ha ezt még hangosan szóvá is teszi, az sem lehetetlen, hogy akkor az ő édesapja – most az én tizenéves fiam – elréved, kutat egy darabig a múlt emlékeiben, majd arca hirtelen felderül: „Dehogy égtek! Dehogy volt az csúfos vereség! Mind azt kiabáltuk, hogy szép, volt fiúk!”

 

Az egész mostani foci-EB történetéből talán ez a leginkább felemelő s leginkább megnyugtató fejlemény. Pedig a selejtezők során is, a körmérkőzés során is számtalan örömteli, biztató esemény történt. A magyar csapat az első percektől az utolsókig derekasan küzdött, s ahogy szaporodtak a jó eredmények, a győzelmek vagy a továbbjutást jelentő döntetlenek, úgy jött meg a szurkolók kedve, lelkesedése is. A lelátókon is, a kivetítők előtt is, a Nagykörúton is. Meg otthon, a képernyők előtt is.

 

Legkisebb fiam akkorákat üvöltött egy-egy magyar gólnál, olyan kipirult arccal, hogy öröm volt hallgatni, öröm volt nézni!

 

Azért viszont, töredelmesen bevallom, én már kevésbé lelkesedtem, hogy az EB ideje alatt a foci mindent vitt. Az M4-en levegővétel nélkül ragozták a témát, mintha más sport, más esemény már nem is létezne. A körúton ismeretlenek verődtek össze kiadós közös rajongásra, s ennek még akár örülnöm is lehetett volna, ha nem bújt volna belém a kisördög, s nem láttam volna mögötte megint a Nyugat lelkes majmolását, sikeres divatcsinálását. Nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra: ha a fociszurkolás akár csak a legcsekélyebb szellemi erőfeszítésbe kerülne is, e mennyiségben és lelkendezési fokában hatványozott gyorsasággal növekvő szurkolói tömegnek legfeljebb halvány töredéke dadogná világgá a magáét. Azt viszont meg tudtam állni, hogy e csendes vélekedésemet ne tegyem közkinccsé, ugyanis az égvilágon semmi értelme nem lett volna ünneprontónak lenni. Másokkal társalogva, a jelenségnek ezért inkább csak a jó oldalával foglalkoztam, azzal, hogy egy nemzet együtt ünnepel, s e közös, önfeledt ünneplés akár még nem várt kedvező hozamokkal is járhat. Például azzal, hogy hirtelenjében azoknak is elkezd dagadni a keblük a nemzeti büszkeségtől, akik magyarként eddig csak Nyugaton vélték megtalálni boldogulásukat, s most eszükbe ötlik, nem kellene-e mégis hazatérni.

 

Ez a 2016-os foci-EB azonban még tartogatott egy olyan meglepetést számomra, amelytől az eddigiekhez képest határozottabb elismerés bontakozott ki lelkemben a magyar focirajongói tábor iránt. Éppen eme bizonyos 4:0 nyomán. Jó, kisfiamat is elszomorította az eredmény, a vereségnek, a négy bekapott gólnak önmagában nem örült senki. Ám az egész szurkolói gárda, mondhatni, az egész magyar nemzet felül tudott emelkedni ezen a kétségtelen kellemetlenségen: a rideg tény és a számok sem tudták elhomályosítani lényeglátását. A jövő ugyanis, tisztelt Olvasó, nem ezen a vereségen fog múlni, az egykoron majd égésnek, csúfosnak tűnő 4:0-án, pontosabban szólva 0:4-en. Hanem azon, hogy mi volt fontos a magyar játékosoknak, s mi volt fontos a magyar szurkolóknak. Ez pedig a végsőkig való, elszánt, önfeláldozó küzdelem, a szó szerint véve hősies harc a csapatért, a szurkolókért, a magyar nemzetért.

 

Ezért hát ünnepélyesen bejelentem csatlakozásom, tisztelt Olvasó. Szép volt, magyar fiúk, szép volt, magyar szurkolók!

Szép volt, fiúk?

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. jún. 27., hé