Az első törökországi puccshírek hallatán mindenekelőtt erős kétségeim támadtak: hogyan lehetséges, hogy egy vadászgépeket, helikoptereket, tankokat megszerezni és bevetni képes katonai erő titokban volt képes megtervezni és végrehajtani egy ilyen hadműveletet?

 

Törökország ugyanis terroristákkal, kurdokkal, szírekkel és még ki tudja, ki mindenkivel háborúzik már jó ideje, s akkor még nem szóltunk a belső ellenzékkel való leszámolás szívós buzgalmáról. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a török titkosszolgálatok a lehető legjobban ki kell legyenek élesítve, árgus szemüket rajta kellett tartsák mindenkin, aki valami gyanúsat, szokatlant cselekszik vagy cselekedhet.

 

Hogy mennyire nem volt alaptalan a kétségem, azt több, azóta bekövetkezett különleges történés által látom bizonyítottnak.

 

Mindenekelőtt: a több ezernyi bíró leváltásának, elbocsátásának kilátásba helyezése 24 órán belül. Még javában tartott az ún. „puccs”, amikor kormánypárti részről bejelentették. Egyfelől alig hihető, hogy a puccsot maguk a bírák szervezték volna, tehát ebből a szempontból teljesen érthetetlen a nagy sietség. Másfelől pedig a szóban forgó bejelentés cáfolhatatlan bizonyság arra, hogy a „belső ellenségről” kész listák állnak rendelkezésre, s ha már a bírákról, akkor nyilván mindenki másról is, de legfőképpen az „elhajló” katonatisztekről.

 

Ugyancsak gyanúra ad okot, hogy túl olajozottan ment a puccs „kitörése” és leverése. Több szakértő is leplezetlenül csodálkozott azon, hogy kik és milyen megfontolásból indíthatták a puccsot, ha aztán sem egyetlen ellenzéki párt, sem a rendőrség, sem a tömeg nem állt melléjük, s a katonáknak is csak egy töredéke. A méreteket s az elszigeteltséget tekintve, a magyar külügyminiszter azt találta mondani, hogy terrorista támadás történt. Ám más jelek igencsak arra utaltak, hogy külügyérünk most nem találta fején a szöget. Ennél a „terrortámadásnál” ugyanis éppen az a fajta kegyetlenség, kíméletlen mészárlás maradt el teljes egészében, amely a terroristák sajátja.

 

Az viszont igaz, hogy a „puccsisták” a „hatalomátvételi” kísérlet során fegyverüket használták, ennek következtében civil áldozatok is voltak, még ha a bevetett erőhöz képest csekély is; feleannyi, mint a nizzai kamionos terrortámadásnál. Felmerül a kérdés: kinek állhatott érdekében, hogy civil életeket veszélyeztessen? Ha nem igazi puccs volt, hanem valami más, valamiféle színjáték, akkor ki merészelt volna erre vetemedni?

 

Nos, tisztelt Olvasó, a fejlemények erre is megadták a választ: a török államfő személyesen buzdította híveit arra, hogy puszta kézzel vegyék fel a harcot a tankokkal szemben, kerül, amibe kerül. A nép megtette. A nép azóta is azt kiabálja elnökének: ha azt kéred, üssünk, ütünk, ha azt kéred, öljünk, ölünk.

 

De nem lehetséges-e, hogy az elnök csakugyan a demokrácia védelmében szólította harcba lelkes híveit?

 

Minden lehetséges, tisztelt Olvasó. Innen nem látszik világosan. De 9/11 óta, Irak óta, az arab tavasz óta, Ukrajna óta nem árt, ha szembe tudunk nézni vele: egy kis vérgőzös aljasságért a „demokratikus” politikusoknak nem kell a dzsihadista szomszédba menni... S ha így megy tovább, még a világbolondító színjátékok is bekerülhetnek a politikailag korrekt repertoárba.

Puccs, ami nincs

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. júl. 17., hé