Tisztelt Olvasó!

 

Tegnap, 2016. november 2. reggelén-délelőttjén körülbelül háromszázan hallgattuk Morvai Krisztina, Toroczkai László és Budaházy Edda szavait, és vonultunk aztán el az Országház ablakai előtt szabadságot követelve Budaházynak és a többi politikai fogolynak. S közben az volt az érzésem, hogy bár nagyon úgy tűnik, nem vagyunk annyian, hogy tömegméretünk elgondolkodtassa a jobbára potenciális szavazatmennyiségekben gondolkodó politikusokat, országgyűlési képviselőket, az Igazságunk oly tiszta, akár az egykori ötvenhatosoké.

     Noha jó ideje már sokkal inkább a szépirodalmi munkásság felé billen a lelkem, nem tudtam ellenállni Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás kérésének, hogy segítsek nekik 1956 nevezetes 60., és 2006 nevezetes 10. évfordulójára megszerkeszteni és megjelentetni a Nemzeti Jogvédő Szolgálatnak a 2006 őszéhez kapcsolódó, páratlanul gazdag jogvédő tevékenységének összefoglaló jelentését.

     Azért nem tudtam nemet mondani nekik, tisztelt Olvasó, mert éppen olyan elszánt, éppen olyan tiszta lelkű szabadságharcosok ők és társaik a maguk szellemi frontján, mint amilyen Budaházy György és seregnyi társa a maguk fizikai frontján.

     Milyen különös, tisztelt Olvasó, hogy a tegnapi tüntetésünk egy állítólagos terrorista mellett olyan békésre sikeredett, hogy a HírTv helyszíni tudósítója külön is ecsetelte: sehol nem látható nagyobb rendőri készültség; s valóban, pár egyenruhás ácsorgott vagy sétált békésen a békés tüntetőkkel. Még a feltételen szükséges skandálás, vagyis a szabadság, a közkegyelem ütemes követelése is csak nehezen akart beindulni, gondolom, azért, mert sokan éreztek hozzám hasonlóan: a szent Igazság ügyében járunk itt, és ez inkább kíván csendes, magasztos fohászkodást, mint harcias üvöltözést.

     Amikor Budaházy György leánytestvére elmondta nekünk, mennyire fáj arra gondolnia, hogy az ő tiszta lelkű bátyja hol van most, köztörvényes bűnözőkkel közös fogdába zárva, s hogy otthon három gyermeke s asszonya várja, még a könnye is eleredt. S mit tagadjam, tisztelt Olvasó, titokban nekem is eleredt, alig győztem észrevétlenül letörölgetni. Magam is megrendülve gondolok mindig arra, hogy amikor édesapámat, a világ legtisztességesebb emberét ’56 után, az úgynevezett „kis íróper”-ben elítélték és börtönbe csukták, édesanyám hat kicsi gyermekkel, köztük egy még karon ülővel maradt otthon. Így aztán apám, édesanyám és a magam személyes sorsának is köszönhetem, hogy szabadságharc dolgában, úgy tűnik, örökre elköteleződtem: akinek a lelke mélyén, tisztességből fontos a magyar szabadság, az meg fontos nekem.

     No de nem is olyan könnyű eldönteni, tisztelt Olvasó, hogy kinek fontos, kinek nem. Most, a tüntetésen is szóba elegyedtem egy rokonszenves fiatalemberrel, aki úgy vélte, hogy Orbán Viktorék részéről csak merő kampányfogás volt annak megígérése, hogy 2006 őszéért majd elszámoltatják a felelősöket. És Orbán Viktor és a Fidesz egyáltalán nem az, mint aminek hirdeti és mutatja magát. Ezért ő – kesergett a fiatalember – nem is nagyon bízik abban, hogy lesz eredménye a mostani demonstrációnknak.

     Csakhogy, tisztelt Olvasó, az élet, s így a magyar élet is, mindig összetettebb, bonyolultabb ennél. Kérem szépen nem elfelejteni, hogy Orbánék megpróbálták nyugdíjazni a Kádárék alatt szocializálódott bírákat, s milyen elementáris tiltakozás tört ki kül- és belhonban egyaránt. Minden óvatos politikai befolyásolási törekvés ellenére a bíróság intézménye, a bírák ítélete bizony független az Orbán-kormány meggyőződéseitől és szándékaitól. De még az ügyészség és a rendőrség is jelentős részben önjáró képződmény, amelyekbe csak nagyon óvatosan lehet úgy belenyúlni, hogy aztán az ne üssön valamiképpen vissza.

     Hogy a kormány és a Fidesz hogyan gondolkodik 2006-ról és Budaházyékról, az inkább azon mérhető le, hogy az évforduló alkalmából hogyan nyilatkoztak meg. S hála Istennek, ezek alapján azt kellett felelnem a kesergő fiatalembernek, hogy igenis van remény! Számos mérvadó fideszes politikus hangoztatta az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy 2006-ban, az őszödi beszéd kiszivárgását követően, a brutális rendőri fellépések során és nyomán felfüggesztődött a demokrácia, a jogállamiság. Márpedig ha felfüggesztődött, akkor Budaházyék fellépését nem tekinthetjük másnak, mint az önkény elleni szabadságharcnak. Érdemes tehát megpróbálni a jobbikos és a fideszes képviselőket rábírni arra, hogy közösen pörköljenek oda egyet a megcsontosodott bíráknak, s a közkegyelem gyakorlásával szedjék ki karmaik közül szabadságharcosainkat.

     Mindez, persze, nem teljesen kockázat nélküli, főleg a fideszesek számára. Hiszen Orbán Viktornak és a Fidesznek azzal is számolnia kell, hogy a hazai háttérhatalmakban és a hazai közvéleményben meglehetősen sokan vannak, akik Budaházyékat szélsőségesnek, fasisztának,  antiszemitának, közveszélyesnek (stb.) ítélik. Éppen úgy, ahogy egykor az ötvenhatos felkelőket, szabadságarcosokat is hasonló bélyegekkel illeték. Ezért volt oly elengedhetetlenül szükséges a tegnapi tüntetés, tömeges vonulás és kiabálás: mert a kormányfőnek is, a fideszeseknek is segítségre, bátorításra van szükségük ahhoz, hogy meg merjék lépni azt, amit a lelkük legmélye kíván. És ezért olyan örvendetes, hogy  tüntetésünk idején az Országgyűlés Igazságügyi Bizottsága érezhető rokonszenvvel fogadta Hegedűs Lorántnét, Morvai Krisztinát és Toroczkai Lászlót a Budaházy György és a Hunnia csoport elleni büntetőeljárással összefüggő amnesztia (eljárási közkegyelem) témájában.

     Akármekkora csodának tűnik is, tisztelt Olvasó, megint jó esélyünk van rá: győz az igazság. A magyar igazság... 

A Budaházy-ügy és a magyar igazság

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2016. nov. 3., hé