Megnyugtató dolog történt tegnap, 2017. január 20-án Amerikában. Mindenféle rémisztgetés, lelkes balliberális fogadkozás ellenére szépen beiktatták hivatalába Donald Trumpot, az Egyesült Államok 45. elnökét. Nem sikerült a nép szentségére való hivatkozással megfúrni a demokráciát. Pedig van egy erősen amerikai kötődésű irodalmár barátom, s az ő révén is figyelemmel követhettem, mekkora gyűlölet dolgozik Trump ellenfeleiben, sőt, ellenségeiben, s mekkora elszántsággal készültek a beavatás megakadályozására. De hát így utólag is jól látszik, mennyi volt benne az öngerjesztés és önámítás.

 

Az elnök beiktattatott.

S az elnök első szónoklata meghallgattatott.

     S habár irodalmár barátomat eddig nem győztem nyugalomra inteni, hogy ne rémüldözzön már olyan erősen és oly kitartóan, töredelmesen be kell valljam, tisztelt Olvasó, hogy Trump beiktatási beszédétől kissé magam is meginogtam.

     Eddig nagy meggyőződéssel érveltem amellett, hogy 1) Amerika az idők során a világ egyik leginkább elfekélyesedett erőközpontja lett, s nem ártana a világnak, ha a gyógyulás útjára lépne; 2) másfelől pedig Trump akármekkora elefánt is a porcelánboltban, az elnök még Amerikában sem csinálhat bármit. Ha veszedelmes dolgok keresztülverésére adná a fejét, az amerikai demokrácia felépítéséből és működési rendszeréből következően, meg hát az amerikai nagypolitika közismert természetéből következően hatalmas erők képesek megmozdulni ellenében. Ha ezek az ellenerők éppenséggel nagyon le akartak valakit taszítani elnöki trónjáról, azt letaszították. Ha másképpen nem ment, némi merénylettel.

     Trump beszédét hallgatván, a nagy elefánt mutatta magát. Akinek szent eltökéltsége, hogy mindazt, amit kampánya során megígért, be is fogja tartani és tartatni. Kampánybeszédben sem magától értetődő, hogy valaki szembeszálljon a demokráciát felülíró olyan erőközpontokkal, mint a különféle pénzhatalmi, világhatalmi csoportosulások, de különösen nem magától értetődő egy beiktatási beszédben. Ilyenkor egy „normális” elnök már erősen arra gondol, hogy egyedül nem megy, tehát innentől fogva nem az ellenségei, hanem a szövetségesei számát kell szaporítania. Ha párhuzamot akarnék vonni egy másik nagyléptékű, messzire tekintő, nagy elszántságú politikussal, akkor ellenpéldaként Orbán Viktort említhetném. Ő is kertelés nélkül megmondja, mit akar, kertelés nélkül ostorozza a tarthatatlan, elvetemedett ideológiákat, szívósan dolgozik álmai megvalósulásán, de – minden látszat ellenére – soha nem megy neki fejjel a falnak. S mindig vigyáz a porcelánokra.

     Ezt a mutatványt, hogy nagy dolgokat akarni, közben a kényes porcelánokra vigyázni, őket a játszmákba minél hasznosabban és minél rejtettebben bevonni, csak nagy politikai talentummal, bölcsességgel lehet művelni. S nem árt hozzá egy kis humorérzék sem. Amíg Orbán bír még mosolyogni, addig nyugodtak lehetünk abban, hogy minden hányattatás ellenére jó kézben van az ország irányítása. Ha egyszer majd elveszítené derűjét, akkor lesz igazán okunk a komoly aggodalomra.

     Nos, Trump arcán egész beszéde alatt egyszer sem tűnt fel ez az orbáni mosoly. S habár miniszterelnökünk lelkes – s szinte lelkendező – levelet írt az újdonsült amerikai elnöknek beiktatása alkalmából, a magam részéről korántsem tudok ennyire lelkesedni. Persze, jó dolog, ha egy amerikai elnök komolyan veszi magát. De hogy ebből a halálos komolyságból és elszántságból tud-e majd derű támadni valaha Amerika- és világszerte, inkább csak remélem, mint hiszem, tisztelt Olvasó.