Tulajdonképpen én is mondhatnám, hogy „minden egy hegyvidéki kisvendéglőben kezdődött”. Hiszen az alábbi történet híján nem lett volna NOMaccabi, nem lett volna petíció, és nem következett volna be az az áldatlan helyzet, amely e jegyzet megírására késztetett. Sőt kényszerített.

 

Mondandóm szempontjából különös jelentősége van a történet elejének, ezért – a szereplők hiteles, kellőképpen távolságtartó és tárgyilagos tolmácsolásában – szó szerint idemásolom.

(Forrás: http://www.magyar.xyz/nomaccabi2019/)

 

„Minden egy hegyvidéki kisvendéglőben kezdődött. Ott ült asztalhoz négy fiatal. Két huszonéves srác, mindkettejük keresztneve János, valamint barátnőik, Anna és Ildikó. Kirándultak a hétvégén, egy régi vár romjait járták körbe.

     Szóba került, hogy Magyarország visszalépett a 2024-es olimpiai pályázattól.

– 2019-ben mégis lesz olimpia Budapesten – szólalt meg egyikük. – A Maccabi, a zsidó olimpia. Több mint kétmilliárd forinttal támogatja a Kormány.

     Hazamentek, utánanéztek, csodálkoztak, felháborodtak. Másnap estére már készen is volt a petíció. Átnézették egy tanár barátjukkal, aztán szelíd mosollyal feltették az internetre.”

 

     Tisztelt Olvasó!

     Mielőtt tovább gombolyítanánk a történet fonalát, megszemlélve, hogy milyen következményekkel járt a petíció útnak indítása, feltétlenül fel kell tennünk néhány kérdést. A következmények nyilván nem függetleníthetők teljes mértékben az előzményektől, ám valamelyest mégis. Például nem a következmények döntik el, hogy a petíciót útnak indítók szándéka, magatartása tisztességes volt-e, vagy nem. S ha mi esetleg tényszerűen azt állapítanánk meg, hogy az a vélemény és az a magatartás, amely a petíció útnak indításával kinyilváníttatott, semmiképpen nem tekinthető alantasnak, tisztességtelennek, inkább bátornak és tisztességesnek, akkor ennek az értékelésünknek illendő szerepet játszania a további fejlemények megítélésében is.

     Nos, tisztelt Olvasó, Ön mit gondol erről a négy fiatalról? Mit gondol a csodálkozásukról, a felháborodásukról, s mit gondol a petíciójukról, aláírásgyűjtési akciójukról? Tisztességesek vagy nem? Gyűlölködők vagy nem? Kártékonyak vagy nem? Közveszélyesek vagy nem? Felelősen viselkedtek vagy felelőtlenül? Büntetést érdemelnek vagy dicséretet? Mielőtt ítéletet mondana, tisztelt Olvasó, kérem, vegye szemügyre a szóban forgó, közös felhívásukat. Íme, eredeti, teljes formájában:

NOMaccabi, NOPetíció?

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

     Tisztelt Olvasó!

     Nem tartom szükségesnek, hogy minden imént felvetett kérdésben én, e jegyzet írója alkossak véleményt Ön helyett. Röviden és általánosságban csupán annyit szögeznék le, hogy abban a hisztérikus közhangulatban, amelyben a NOlimpiások kiverekedték, hogy Magyarország ne akarjon rendezni olimpiát, teljesen helyénvaló reakciónak ítélem, hogy olyan hazafias érzelmű emberek, akik ezt veszteségként élték meg, válaszként tiltakozásba fogjanak a Maccabi-„olimpia” megrendezése, ennek állami támogatása ellen. Még azt is megkockáztatom, hogy ha a magyar nyilvánosságban a NOlimpia harsány kampánya és a hazai olimpia elbukása után senki nem furcsállotta volna a „zsidó olimpia” megrendezését és állami támogatását, akkor ez az egész magyar közbeszédről és szólásszabadságról állított volna ki szegénységi bizonyítványt.

     A magyar szólásszabadságról s általában a magyar sajtónyilvánosságról a szegénységi bizonyítvány azonban – sajnálatos módon – így is kiállíttatott. A petíció elindítói itt és itt részletesebben is beszámolnak erről, ezért nekem most nincs miért bővebben ecsetelnem. Legyen itt elég annyi, hogy a petíció elindítóit gyűlöletkeltés címén feljelentették, s emiatt a nemzetbiztonsági szolgálat egyik munkatársa kereste fel egyiküket; s tény, hogy a több mint négyezernyi aláíró közül kettőről biztosan tudni, hogy véleménynyilvánítása miatt elbocsátották az állásából.

     Tisztelt Olvasó!

     Mindezek tisztázása után tenném mérlegre a petíció ötletét, a „zsidóolimpia” elleni aláírásgyűjtést: volt-e, lesz-e valamilyen haszna a magyar nemzet számára? Javíthatja-e a közéletünket és a közérzetünket? Csakugyan megindulhat-e nyomában egy értelmes párbeszéd magyarok és zsidók között, ahogy ezt a petíció elindítói remélik. S egy utolsó kérdés, szorosan az iméntiekhez kapcsolódva: csakugyan annyira nemzetbiztonsági ügye-e az egész, hogy az illetékes szerveknek feltétlen rá kell mozdulniuk?

     Tisztelt Olvasó!

     Közéleti szereplésem az ún. rendszerváltás idején azzal indult, hogy kezdetben kicsit felületesebben, aztán egyre mélyrehatóbban foglalkoztam a most ismét terítékre került témával. Mivel szorosan ide tartozik, ezért kénytelen vagyok arról is szólni, hogy egy vaskos kötetben, s ennek mindhárom könyvében igyekeztem a végére járni az általam legszívesebben törzsi háborúnak nevezett jelenségségnek. Habár a kötet szabadon nyilvánosságra került, töredelmesen be kell vallanom, hogy az egész szellemi gyürkőzésnek az volt a legnagyobb haszna, hogy nagyjából sikerült mindent megértenem s magamban helyére raknom. Tehát ott állt a vaskos kötet a közélet képzeletbeli polcán, egy lelkiismeretesen s körültekintően elemző mű abban a témában, amelynél a negyed évszázad során kevés dolog érdekelte jobban a nyilvánosság mögötti közbeszédet, legalábbis kevés dolog váltott ki belőle akkora indulatot, feszültséget – s mégis roppant kevesen akadtak olyanok, akik bele kívánták volna ásni magukat.

     Kénytelen voltam belátni, hogy magyarság és a zsidóság közötti vetélkedésnek, háborúskodásnak van egy olyan dimenziója, amely leginkább a Fradi és az Újpest szurkolótáborának, illetve két keménymagjuk háborúskodására emlékeztet. Az égvilágon semmi ésszerű magyarázata, kézzelfogható haszna nincs a szembenállásuknak, mégis ragaszkodnak az ellenségeskedéshez, de még ahhoz is, hogy időnként elpüfölhessék egymást. Egyszerűen lelki szükségletük. Ezért nincs igazi késztetés bennük arra, hogy nyitott szívvel és fejjel közelítsenek egymáshoz, és valamiképpen egyezségre és békességre jussanak egymással.

     Ezért aztán úgy jártam, mint Illyés Gyula.

     1937-ben ő még értelmét látta megírni azt a versét, amelyben nagyon érzékletesen mutat rá, mi a legnagyobb veszedelme az „antiszemitázás” elburjánzásának. Épp a minap bukkant fel egyik sora a kormányhoz közelálló napilapunkban, érdemes azonban az egész epigrammát idézni:

 

Pusztul a nép, – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság...

– Mit, magyarok...? – Oh, te... Csönd, te zsidógyűlölő!

– Pusztul a nép... – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés

Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?

 

(forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00589/18462.htm)

 

     A zsidóüldözés és a zsidóirtás aztán számára törölte a témát.

     Számomra meg a nyilvános párbeszéd lehetetlensége és hiábavalósága kezdte vészes gyorsasággal törölni a témát. Antiszemita bélyegekhez továbbra is hozzá lehetett jutni, de a felek kölcsönös megértését nyilvános beszédekkel elősegíteni szinte egyáltalán nem lehetett. Magánbeszélgetésekkel, magángesztusokkal már sokkal inkább.

     Akármennyire lelkes híve voltam – de még vagyok is – a nyilvánosság előtt zajló vitáknak, véleményütközéseknek, a zsidóságra vonatkozó nyílt vitákat mindinkább értelmetlennek, haszontalannak, sőt kártékonynak tartom. A valóságos holokauszttal és ennek mitizált, elanyagiasodott, átpolitizált változataival teljesen agyonnyomott lelkek és elmék a legkevésbé sem képesek bármi olyan jelenségnek vagy akár csak puszta ténynek a valóságos, tárgyilagos megítélésére, amely bármi módon is hozzákapcsolható a zsidóság üldözéséhez, szenvedéséhez, szenvedéstörténetéhez. Mivel pedig a legnagyobb indulat éppen ezekben az örökre elvakult lelkekben és elmékben fog ébredni, ők fognak irányt szabni a nyilvánosság előtt folyó párbeszédnek, s ők fogják hamar megtalálni a túloldal elvakultjait. Ezért tűnik naivitásnak a NOMaccabi elindítói részéről, hogy egy tabudöntögető párbeszéd elindításával sikeresen orvosolhatnák a magyar közélet egyik legnagyobb rákfenéjét.

     Tisztelt Olvasó!

     A napokban jutott el hozzánk egy film, amelyet gyorsan fel is raktunk Szilaj Csikónk hátára: „Haldokló Svédország. A baloldali agymosástól az iszlám hatalomátvételig.” A film éppen arról szól, hogy a szabad véleménynyilvánítás és a sajtószabadság hiánya miképpen tudhat egy olyan gazdag és népszerű országot is végveszélybe sodorni, mint amilyen ez a skandináv jóléti állam. Vajon nem fenyegeti-e Magyarországot és a magyar nemzetet is az a veszély, hogy a „zsidó téma” kibeszéletlensége egyszer még romlásba dönti?

     Akármennyire hihetetlen, de erősen úgy tűnik, hogy nem. Sőt, a „politikailag korrekt” szabályozta világkörnyezetben mintha az adná az egyetlen esélyét a túlélésre, hogy a mostani kormány és kormánypártok minden lehetségest elkövetnek az efféle nyilvános viták beindulásának megakadályozására. Csírájában fojtanak el minden erre irányuló kísérletet. Ahogyan ezt Orbán Viktor is tette, amikor az Országgyűlésben az egyik szocialista képviselő azzal a váddal hozakodott elő, hogy a kormány az ország ellenségének kiált ki „egy magyar származású zsidó üzletembert”. Válasza első mondatában a miniszterelnök rögtön leszögezte, hogy a leghatározottabban visszautasítja bármilyen politikai vita származási alapú megközelítését, ezt sem a radikális jobboldaltól, sem a baloldaltól nem fogadja el. „Zéró toleranciát hirdetünk ezzel szemben, a Magyarországon élő zsidó közösség a kormány védelme alatt áll és áll a jövőben is.” . 

     S valóban így is van. Orbán Viktor tisztában van azzal, hogy a zsidó közösség zöme nem keresi az alkalmat a törzsi háborúskodásra, és olyasféle gesztusokkal, mint például a Maccabi-„olimpia” állami támogatása, megnyerhető. S akkor kivédhetők az olyasféle antiszemitázások, mint amilyenekkel a változatosság kedvéért most Konrád György rukkolt elő a miniszterelnöknek szóló nyílt levelében. Rácsatlakozva arra a világszerte erősödő támadásra, amely Magyarországot és a magyar nemzetet hivatott megrendíteni.

     Tisztelt Olvasó!

     Bár helyénvalónak ítélem a kormány idevágó politikáját, ügyes lavírozását, azt mindenképpen égbekiáltó igazságtalanságnak tartom, ha az antiszemitázók büntetlenül antiszemitázhatnak, a NOMaccabi kezdeményezőinek és aláíróinak viszont megtorlással kell szembenézniük. Oly mértékű igazságtalanság ez, amely mellett nem lehet csöndben elosonni.

     Erről jut eszembe. A minap olvastam egy volt CEU-s hallgató írását az egyetem körüli perpatvarról. Cikkét imígyen fejezte be:

 

„És miközben a kormány támadja a bástyát, mások védik. Ki ideológiai meggyőződésből, ki egzisztenciális érdekből, ki kollegiális szolidaritásból, ki pedig csak azért, mert elege van a kormányból. Erről van szó, sem többről, sem kevesebbről. Mi pedig valahogy úgy érezzük magunkat, mint 2006. szeptember 18-án este a Szabadság téren, amikor lángok csaptak fel a tévészékház épületénél. Mi magunk ugyan nem mentünk neki a székháznak, de a lelkünknek jólesett látni, hogy mi történik azzal az épülettel, ahol oly sokszor csúfolták meg a számunkra fontos értékeket.”

 

     Tisztelt Olvasó! Ezekben a napokban is folyik az aláírásgyűjtés (ld. itt) a 2006 és 2010 közötti politikai ellenállók érdekében. A kiszabadításukért. Sokan megmoccantak már, aláírtak már, de jóval kevesebben, mint ahányak lelkének jóleshetett látni a szabadságharcosok, az új pesti srácok 2006 őszi küzdelmét, a 2010-ig tartó ellenállását.

     Mi se csúfoljuk meg a számunkra fontos értékeket, tisztelt Olvasó.

 

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2017. ápr. 23., hé