Történt még 1948-ban, hogy karácsony napján a munkásosztály öklének aposztrofált ÁVH az esztergomi érseki palotából elhurcolta Mindszenty Józsefet, Magyarország utolsó Hercegprímását. Az akkor 72 éves főpapot az Andrássy utca 60-ban meztelenre vetkőztették, állati módon megkínozták, és ennek csúcspontjaként az egyik őr hatalmasat rúgott a gerincébe, majd hangosan megjegyezte: „Életem legboldogabb pillanata volt ez!”

Ez a jelenet vissza-visszatér, miközben nézem a különböző, pár száz, pár ezer fős „kormányváltó giga-mega” tüntetéseken készült videókat, olvasom a közösségi oldalon egyesek, főleg az ún. baloldalhoz tartozók kommentjeit, cikkeit, megosztásokhoz fűzött megjegyzéseit. Ezekben közös az, hogy a résztvevőkből árad a gyűlölet. Fröcsögnek a mikrofonokba, büszkék arra, hogy újból és újból szétfütyülhetik, megzavarhatják nemzeti ünnepeinket. Provokálhatják a megemlékezőket, égő csikket dobálhatnak nekik nem tetsző operatőrök hajába, rángathatják, leköphetik a jobboldali újságírókat. Állatias módon provokálhatják a rendőröket. Mindezt természetesen a demokrácia nevében. Hiszen szerintük ők és csak ők a demokrácia, a köztársasági eszme, a szólásszabadság egyedüli letéteményesei.

Pedig viselkedésük okán nem különbek a rúgására büszke ávósnál. Kedves Olvasó, azt hiszem, ezek az emberek, ha ismételten módjuk adódik rá, Önt és engem is, és minden polgári beállítottságú, nemzete, hazája iránt elkötelezett embert zokszó nélkül újból gerincen rúgnának, letépnék a körmeinket, kitelepítenének, táborba zárnának. Hiszen mi a számukra gyűlöletesen a normalitást, az emberséget, egy évezredek óta megszilárdult, határozott értékrendet képviselünk.

Úgy érzem, hogy mi, világnézetünkből, meggyőződésünkből adódóan nem látunk bennük ellenséget, bár ők nap mint nap provokálnak, ocsmány gyűlöletüket orrunk alá dörgölik, telefröcsögik vele az írott sajtót, a képernyőinket. Azt hittem, hogy az ötvenes évek osztályharcos, kirekesztő, megbélyegző szelleme véget ért, de csalódtam. A Rákosi féle „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” jelszó a mai napig itt él velünk, a társadalom bizonyos rétegében elevenen munkál.

Agressziójuk a közeli jövőben csak fokozódni fog, ahogy közelednek a választások, és reménykednek a kormány leváltásában. Bár most is látható, tömegbázisuk kicsi, rendezvényeiken ugyanazok vesznek részt, akik valamilyen okból gyűlölik a jobboldalt, ezzel együtt gyűlölik a kormánypártokat. Bár magyarnak mondják magukat, mégis az EU zászlaja alatt menetelnek. Bár magyarnak mondják magukat, örömmámorban törnek ki, ha valamilyen szankció sújtja az országot. Bár magyarnak mondják magukat, gúnyosan kacagnak, ha nemzetközi szinten megalázzák az országot, vagy kudarcot vall a válogatott. Bár magyarnak vallják magukat, de lerománozzák a székelyt, leszlovákozzák a felvidéki magyart.

Hangosan követelik a pesti utcákon a demokráciát és a szabadságot, de nem veszik észre, hogy ha ez nem lenne, nem állna módjukban a Parlament lépcsőjén álló rendőr arcába ordítozni, festékkel dobálódzni. Azt nem veszik észre, hogy az a politikai oldal, az az eszmerendszer, amit képviselnek és ahogy képviselik, soha nem lesz a társadalom nagy többségének számára elfogadott, elfogadható. Nem tanultak a történelemből. Nem veszik észre, hogy ők csak csalásokkal, puccsokkal tudnak hatalomra kerülni, és a hatalmat csak ÁVH és III/III-as ügyosztályok segítségével tudják megtartani.

Vagy mégis tanultak a múltból? Talán ezért akarják a választási rendszert megváltoztatni, azt szeretnék, ami most Franciaországban történt, hogy a választópolgárok egynegyedének szavazatával a kétharmados hatalomba kerüljenek? És ha ez mégsem valósul meg, jöhetnek a nyári kiképzőtáborokban felkészített „aktivisták”, akik épületek elfoglalásával, utcai balhékkal, rendőri intézkedések kiprovokálásával hívhatják fel a külföld figyelmét a magyarországi „diktatúrára”, hátha a bevonuló külföldi csapatok segítségével végre elérhetővé válik a miniszteri bársonyszék, mint erre már volt példa az említett 1948-as évben.