Kitettünk a Szilaj Csikó kirakatába egy nagyon alapos és tisztességes elemzést – blogbejegyzést – arról, hogy mi a dánok boldogságának a titka. Mindenképpen szerencsés hozománya ennek a digitális világnak, hogy én csak annyit mondok, mutatok, hogy itt elolvasható, s akit érdekel ez a körbejárt titok, az egyetlen kattintással ott teremhet és elmélyülhet benne, akit meg nem érdekel, az magára vessen.

 

Hisz nyilvánvalón nem önmagában érdekes, hogy ennek a skandináv jóléti államnak miből és hogyan adódik össze a boldogsága, hanem amiatt, hogy mi, magyarok hátha el tudunk lesni tőlük valamit. Az írásból ugyanis szintén kiderül, hogy míg Dánia az országok boldogságrangsorának rendszerint az első vagy második helyén tanyázik, Magyarországnak legutóbb például csak a 75. hely jutott.

     Nos, jól látható, hogy a boldogság és az anyagi biztonság között elég erős az összefüggés; de az is jól látható, hogy a legkevésbé sem kizárólagos. Vannak Dániához foghatóan gazdag országok, amelyeknek lakosai egyáltalán nem érzik annyira jól magukat a bőrükben, mint Dánia polgárai. De az is nyilvánvaló, hogy ha Dánia nem lenne annyira gazdag ország, akkor kevesebb pénze és energiája lenne arra, hogy a boldogság egyéb olyan dimenzióival is hathatósan foglalkozzon, mint például a közösségi lét, az egymásra való erőteljesebb odafigyelés, az egymással való odaadóbb törődés.

     Márpedig Magyarország bármennyire is iparkodik, az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében nagyon szerényen áll Dániához képest. Tehát indokoltnak tűnik a kormány részéről a gazdasági fejlődésnek, gazdasági boldogulásnak mint elsődleges célnak a középpontba állítása. Gazdagodás – stabil gazdaság – nélkül még az olyan másfajta nemes célok sem lennének elérhetők, mint a nemzeti önállóság, önrendelkezés. Ezért hiába is biztatná valaki a magyar kormányt arra, hogy ideje lenne más boldogságtényezőket az anyagiak elé sorolni, vagy hogy „Döntsd a tőkét, ne siránkozz, / ne szisszenj minden kis szilánkhoz!”, mert egyelőre a közös boldogulásunkhoz biztosabb útnak tűnik a „Hívd a tőkét, ne siránkozz...”

     Abban viszont, úgy tűnik, nagyon igaza van Ur Anitának, a blogbejegyzés szerzőjének, hogy a boldogságunkat, a jó hangulatunkat nemcsak megszerezni lehet ilyen-olyan módon, de könnyen el is lehet rontani a gyűlölködéseinkkel. Rendkívül szomorúnak tartja mindazt, amit Őcsény jelképez, s úgy véli, hogy „amikor a politikai akarat és retorika a bizalom helyett a gyűlöletet teszi széles körben kívánatossá és elfogadottá, az sok szempontból megnehezíti az egyéni boldogság megélését is”.

     Ne várjuk el Ur Anitától, hogy rögtön lássa meg a szóban forgó politikai jelenség másik oldalát is, vagyis azt, hogy a gyűlölet képezte falanx fontos védelmet nyújt az ellenőrizetlenül és gátlástalanul ránk szabadítani vagy ránk szabadulni kívánókkal szemben.

Ezt úgyis jól látja az Orbán-kormány is, hátországa is. Ám napról napra egyre jobban ágaskodik bennem az az érzés, hogy amit Anita – meg vele mások – látnak, azt egyre kevésbé akarják észrevenni, holott az is a magyar valóság része, és mindenképpen a boldogságérzetünket romboló része.

     Én például akkor még boldogságot éreztem, amikor itt járt Netanjahu, Izrael miniszterelnöke, és leintette azokat, akik a Soros György elleni lendületes kormányzati támadást antiszemitizmusnak nyilvánították. Boldog voltam, mert először fordult elő, hogy egy nagyon illetékes helyrerakta mindazokat, akik nem tudták különválasztani a zsidót a spekulánstól, vagyis nem tudták elképzelni, hogy egyszerre lehet egyfelől teljesen lényegtelen, hogy valaki zsidó, másfelől nagyon is bicskanyitogató, hogy gátlástalan politikai spekuláns. Ami azonban ezen a téren azóta a politikában, a propagandában, a közmédiában folyik, az bizony nagyon boldogtalanító. Napi sűrű teendőim közepette mindig igyekszem időt szakítani a felhőtlen erdőjárásokra. Ennek is köszönhetően az én boldogságom például egészen bizonyosan előkelőbb helyezéssel büszkélkedhet a nagy átlagnál, vagyis a 75. helynél. Amikor azonban célba veszem valamelyik tömegközlekedési eszközünket, érezhetően fogyatkozni kezd a szokásos előnyöm: nem tudok már hova nézni, hogy ne lássam a szóban forgó spekuláns boldogtalanító képét. De a köztévé híradásait is egyre kevesebbszer bírom végignézni, mert rendre eljön a pillanat, amikor – ha tetszik, ha nem – hirtelen megelégelem a tömény, rámenős, boldogtalanító migránsos agymosást. Legszívesebben kiáltanék egy hatalmasat, tisztelt Olvasó, hogy „Fiúk, vigyázzatok, túl ne toljátok a biciklit!”, hátha valaki meghallja. Hátha valaki felfogja, megérti, hogy a nagy védekezésben és politikai stratégiázásban mintha megfeledkeztek volna a boldogságunkról. Arról, hogy mi azért alapjában véve szeretünk adni, szeretünk befogadni, csak épp tényleg nem szeretnénk áldozatok lenni. De ez a harsányság, ennyi utálkozás, azért már nekünk is sok. S ki tudja, a szaporodó boldogtalanok mit fognak csinálni ott, az urnáknál?

Ezért gondolom, hogy vigyázni kéne ezzel a biciklivel, tisztelt Olvasó!