Történt, hogy új regényembe, az Abó és Robóba, ebbe a mesterséges intelligenciáról s egy igazán emberszabású robot megteremtéséről szóló művembe beleszőttem Mérő Lászlót. Sok mindenről nevezetes ő, egyebek közt arról, hogy egyszerre matematikus, pszichológus és közíró, sőt, közszereplő. Egy időben a mesterséges intelligenciával is behatóan foglalkozott. Mostantól kezdve pedig arról is nevezetes lesz, hogy ő találta ki a „Nyolcrétű” nevű szellemi–logikai–érzelmi játékot.

 

Amidőn megajándékozott vele egy Erzsébetvárosi romkocsmában, azonnal kibontottam, s hát: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Bízvást állíthatom, hogy a világ egyik legegyszerűbb, mégis igen sokrétű (de legalább nyolcrétű) fejtörője.

 

Egy nyolcszor nyolcas mezőre – szürke kis táblácskára – kell felhelyeznünk nyolc különböző méretű, színes téglalapot. Rövidebbet, hosszabbat, nyúlánkabbat, szélesebbet. Ám nem tudjuk akárhova tenni őket, hisz három kis szürke sziget töri meg a lapályt. Ráadásul mozgó szigetek: 333 féle módon rakhatjuk fel őket, ennélfogva a nyolc színes játéklapocskánknak 333 féle különböző terepen kell helyet találnunk úgy, hogy – a szigetekkel együtt – szépen lefedjék a teljes mezőt.

 

Nincs az a szellemileg és érzelmileg ép ember, aki tüstént ne állna neki a rakosgatásnak. Ez a fajta rendcsinálási vágy szinte a vérünkben van: hogyan tudhatnánk környezetünk nyugtalanítóan sokféle elemét szabályos keretekbe foglalni úgy, hogy közben azért különféle megkötöttségekre is tekintettel kell lennünk? S milyen jó, amikor a megoldást csak játékból, a játék öröméért kell keresgélnünk. S milyen jó, hogy nem az élet sújt váratlan nehézségekkel és leküzdhetetlen akadályokkal, hanem a játékhoz írt Mérő László-könyvből válogathatunk a kezdő, a haladó, a mester- és a nagymesterszint között.

 

Mérő szerint a Nyolcrétű játék a Rubik-kocka antitézise. Rubik Ernő zseniális találmánya évek óta ott lakik könyvespolcán. Megfigyelése szerint, ha éppen rendezetlen állapotban kerül vendégei szeme elé, szinte kivétel nélkül mindenki boldogan nekilát ide-oda forgatni. Ha viszont éppen kirakott állapotban kínálja magát, akkor szinte senki nem mer hozzányúlni; vagy ha hozzányúl is, párat forgat rajta, aztán sürgősen visszatekeri, nehogy véletlenül „tönkretegye”.

 

A Rubik-kockánál végső soron egyetlen jó megoldás létezik: amikor minden színes lapocska a helyére kerül. Ennek eléréséhez azonban komoly forgatássorozatok roppant időigényes kitalálására vagy másoktól való megtanulására van szükség. A Rubik-kockát nem lehet érzésből kirakni. A szükséges lépéseket vagy tudja az ember, mert kitanulta, mint egy szakma fogásait; vagy nem, de akkor ne is számítson sikerre.

 

A Nyolcrétű játék egészen más világ. Ennél nem az lesz a legjobb, aki megpróbálja eszébe vésni a már kisütött megoldást, hiszen mind a 333 rejtvénynél más-más a kiinduló állapot, tehát mindig másképp kell eljárnunk. Itt nem annyira a konkrét tudásunkat kell hasznosítanunk, mint inkább az okos érzéseinket. Ugyanúgy, ahogy az életben. Mivel minden egyes nap, sőt minden egyes pillanat más és más, teljesen reménytelen vállalkozás, hogy a temérdek múltbéli tapasztalatból az eszünk segítségével hamarjában össze tudjuk rakni az új helyzetünknek leginkább megfelelőt. A múlt ismereteiből, tudásaiból összesűrűsödött érzéseink (megérzéseink) viszont sokat segíthetnek. Ez magyarázza meg a játékhoz tartozó könyv (a Nyolcrétű út) alcímét: A szellemi rugalmasság fejlesztése.

Nyolcrétű

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

 

Nem önmagában a játék lelkesített fel annyira, mint inkább a hozzá csapódó gondolat: megint igazam volt. Megint jó lóra tettem. Megint bebizonyosodott: érdemes a szellemi-lelki rugalmasságunkat olyan szintre fejleszteni, amelynél bár sokak megütközését váltjuk ki – akár még baráti, sőt családi környezetünkben is –, ám a hozama mindenért kárpótol. Miként ez az Abó és Robóból is kiderül, Mérő Lászlóval jószerivel egészen másképp látjuk és egészen másképp értékeljük a nagyvilág és Magyarország politikai eseményeit, fordulatait. Ő korábban a Magyar Narancsnak, mostanság a HVG-nek írja idevágó jegyzeteit, én meg ide, a Szilaj Csikóra, s a legtöbbször ellentétes következtetésre jutunk. Viszont egy szempontból nagyon egyformák vagyunk: nem vonjuk kétségbe a másik tisztességét. Egyikünk sem gondolja a másikról, hogy azért írja, amit ír, mert bértollnok volna, vagy aljas, hátsó szándék vezérelné. Ezért aztán képesek vagyunk szeretni egymást.

 

S még a gondolatától is elborzadok: azért ne lennék képes élvezni Mérő Lászlónak a világ egyéb dolgairól való elmélkedését, vagy épp a Nyolcrétű játékát, s azért vonnám meg magamtól a szellemi világ e csodálatos kincseit, mert ő politikai értelemben a túloldalon áll? Sokkal gyümölcsözőbbnek érzem azt a fajta felfogást – világlátást –, amelyet az Abó és Robóban több helyütt is megörökítettem. Például imigyen (a főszereplő és egy nemzetbiztonságis ember beszélgetésében):

 

– Na, ez a mennyország! Ezt belátni! Azt belátni, hogy a te fejed nem a világ, nem az egyetlen lehetséges világ, hanem csak egy a végtelen sok közül. Innentől fogva nem érzel ellenállhatatlan kényszert, hogy másokat meggyőzzél. Hogyan is tudhatnál végtelen sok világot megváltoztatni? Annak ugyebár nincs semmi értelme, hogy végtelen számú világ létezzen, ha ennek nincs értelme. Mondhatjuk tehát, hogy ez az emberiség létezésének alfája és ómegája: minden ember körömszakadtáig ragaszkodik a maga világához, a saját igazságához. Akkor is, ha neked amúgy teljesen logikátlannak és ésszerűtlennek tűnik. Akkor is, ha te papíron cáfolhatatlanul levezeted, hogy a másik teljesen logikátlan és ésszerűtlen, és megőrülsz attól, hogy a legelemibb összefüggéseket sem hajlandó belátni és magáévá tenni. Két út áll előtted: dagonya vagy mennyország. A legtöbb ember szívesen dagonyázik. Én inkább a mennyországba vágytam.

– A bojler miatt – vigyorgott rám az emberem.

– Nem teljesen – mosolyogtam vissza. – Igazából 9/11 miatt. Meg Mérő Laci miatt. Ismeri?

– Hogyne! Nagy koponya!

– Úgy, ahogy mondja! Egy időben őt is nagyon foglalkoztatta a mesterséges intelligencia. Szeretem a könyveit. Mindig is felnéztem rá. Egyszer szóba került közöttünk 9/11. A Világkereskedelmi Központ tornyai elleni terrortámadás. Mondom neki: ide figyelj, „Mérőlaci”! Mindig úgy írja alá a leveleit, hogy „mérőlaci”. Szóval, mondom neki: „Nem láttad a filmet a YouTube-on a 7. számú épület összeomlásáról? Abba az épületbe nem csapódott az égvilágon semmi! Akkor az mitől roskadt össze? Kártyavárként! Éppen olyan szépen, a szabadesés sebességével, mint az ipari robbantással eltakarított épületek!”

– Mire ő? – torpant meg emberem. Szemlátomást csakugyan nagyon izgatta, vajon mit válaszolhatott a nagyszerű elme.

– Mire ő azt mondta, hogy bár találkozott ilyen filmekkel, nem is eggyel, de őt nem győzték meg. A végén pedig leszögezte: „De attól még, hogy nem tudjuk meggyőzni egymást, nem kell utálnunk egymást.” Érti, mit jelent ez? Hogy mi mindent jelent ez?

Ott álltunk egymással szemben a Városmajor öreg gesztenyefái alatt, s ő feszült figyelemmel várta, hogy mondjam, én meg boldogan folytattam.

– Mérőlaci egy mérce! Szerintem kétségbevonhatatlan a tisztessége. Ő soha az életben nem fogja azt mondani egy rövidebb vonalra, hogy az a hosszabb, csak mert mások ezt szeretnék hallani.

(...)

– Hogyne! Tökös fickó, ez tény!

– Tökös, bizony! Vagyis nem azért nem lát semmi különöset abban, hogy a 7-es épület csak úgy fogta magát, és összeomlott, mert félne kimondani, amit gondol. Félne, mondjuk, kimondani, hogy azt bizony arab terroristák nem tehették, csakis valamelyik titkosszolgálat. Vagy félne kimondani, hogy a Világkereskedelmi Központ két tornya sem omolhatott volna össze kártyavárként pusztán a két repülőgép becsapódásától meg a meggyulladt kerozintól. Nem, egyáltalán nem a félelem igazgatja, hanem a meggyőződése! Ott pereg ugyanaz a film, ugyanaz a valóság mindkettőnk szeme előtt, és ő merőben mást lát, mint én. Pedig tiszta fizika az egész! Becsapódott valami az épületbe? Nem. Rázuhant valami? Kigyulladt? Nem. Összeomlott? Igen! De neki a terrortámadástól, nekem meg a titkos ügynököktől.

(...)

– Ez hülyeség! Akármekkora fej Mérő László, ő is tévedhet.

– De minek alapján feltételezhetném, hogy ő téved, és nem én? Sőt! Minek alapján feltételezhetném, hogy valamelyikünk biztosan téved? Miért ne volna lehetséges, hogy neki is van egy külön világa, egy külön valósága, meg nekem is? És az ő valóságában a terrortámadástól omlott le a 7-es épület, az én valóságomban pedig valamelyik titkosszolgálat ügyködése folytán.

– Rubik úr! Tudja, milyen hír jelent meg éppen ma reggel?

– Nem. A mennyei állapot megkívánja, hogy nagy ívben kerüljem el a napi híradásokat. Ami nagyon akar, az úgyis megtalál. Ha más nem, Abó biztos szól.

– Tegyük fel, hogy kiderült: csakugyan a titkosszolgálat robbantotta fel a hetest. Mit lépne?

– Semmit. Hiszen nekem eddig is kiderült.

– De most az egyik titkos ügynök a halálos ágyán meggyónta, hogy ő csinálta, saját kezűleg. Nyilván a társaival együtt. Vagyis Mérő László súlyosan tévedett. Fel fogja hívni? Meg fogja mondani neki, hogy „Barátom, tévedtél, itt a cáfolhatatlan bizonyíték!”.

– Nem fogom. Mert eddig is ott volt neki a szerintem cáfolhatatlan bizonyíték. Nem fogom, mert nem akarom győzködni. Nem akarom a valóságát megmásítani, hiszen az ő valósága nekem is rengeteg örömöt szerez. Miért is tenném?


 

Eddig az idézet az Abó és Robóból, tisztelt Olvasó. Tudom, kissé hosszúnak tűnhet, de akit már ennyi is fáraszt, attól úgysem remélhetem, hogy valaha is szaporítani fogja a szellemileg rugalmasak manapság oly picike táborát. Kár érte és kár értünk, mert csakugyan sok életöröm vetél el miatta, mielőtt még megszülethetett volna, tisztelt Olvasó.

S hát ez is nagyszerű a Nyolcrétűben, tisztelt Olvasó! Nem egyedüllétre kényszeríti az emberi egyedeket, mint a számítógépek meg az okostelefonok, hanem közös játékra, egymásra figyelésre. „Valóban, erős nyomás volt a gyerekeim felől, meg mások felől is, hogy inkább telefonra csináljam meg – erősített meg ebben mérőlaci –, de úgy éreztem, ez így, fizikai játéknak a legjobb, akkor már inkább kicsit a képernyőtől elvonónak.”

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2017.  dec. 14., hé