Egyszer, majd ha sok időm lesz – s feltéve, hogy nem futok ki a rám mért időből –, írok egy eszmefuttatást erről, a címben jelzett, hallatlanul izgalmas témáról. Miről is lenne szó?

 

Arról a teljesen hétköznapi, mégis rendkívül különös és szinte felfoghatatlan jelenségről, hogy szeretett embertársaink ugyanazt a dolgot képesek merőben másképp, akár tökéletesen fordítva látni. Amíg az ember fiatal, arra mer gondolni, hogy a másik nyilván nincs elegendő tudás, ill. információ birtokában, s ezért nem látja az amúgy teljesen nyilvánvalót. Amikor viszont az ember jócskán túl jut már élete delelőjén, bizony elkezd gyanakodni, hogy itt egészen másról lehet szó. Ugyanis egyre többször veszi észre, hogy általa szellemi képességek és erkölcsi tulajdonságok tekintetében egyaránt megbecsült emberek is képesek éppen fordítva látni a dolgokat, mint ő. Tehát nem lehet azzal elintézni a dolgot, hogy a másik egy alulinformált, ostoba ember, aki eleve rosszat akar a világnak, s ezért miért is látná a dolgokat úgy, ahogyan én.

 

Marad azért még némi kapaszkodónk, amely ilyenkor segítségünkre siet. A másik – állapítjuk meg magunkban – bizonyára másképpen „szocializálódott”. Másfajta értékek és érzelmek gyűrűjében, hálójában. Vagy bár velünk egy családban, rokonságban, szűkebb vagy tágabb közösségben született és nevelkedett, de ezen belül mégiscsak jelentősen más lelki hatások érték az eleve más személyiségét.

 

Csakhogy ez a megközelítés már el is vezet bennünket a feltárandó témánkhoz: az igazság struktúrájához és hierarchiájához. És ugyebár ebbe nem most, e rövid jegyzetben akarnánk belebonyolódni.

 

Emitt csupán annyit villanthatunk fel, hogy a mai Magyarország politikai helyzetének szabatos megértése egyre kívánatosabbá teszi a szóban forgó elemzés figyelmes elvégzését. Mégiscsak kíván valamiféle okos magyarázatot, hogy miképpen lehetséges például a honi olimpia ügyét, a lehetséges hasznosságát vagy káros voltát ennyire másképpen megítélni. Ha csak a politikai haszonlesők hallatták volna a hangjukat, el lehetne intézni az egészet egy kézlegyintéssel. Ámde nemcsak a politikai haszonlesők szólaltak meg, hanem egyszerű hétköznapi emberek is, akikről bizonyosan állítható, hogy nem láthatták át teljes egészében az előnyök és hátrányok széles palettáját, ehhez képest viszont sziklaszilárd volt a meggyőződésük.

 

Nyilvánvalóan a szívükre – benyomásaikra, érzéseikre – hallgattak.

 

Na mármost, az kívánna meg némi megfontolt kutakodást, hogy ilyenkor az igazság hogyan, mitől strukturálódik és hierarchizálódik így vagy úgy.

 

Az mindenesetre erősen valószínűnek látszik, hogy például a honi olimpia kérdésének megítélése és a magyar miniszterelnök személyének megítélése között igen erős a korreláció. A magyar miniszterelnök megítélésének elképesztő szórása, ill. határozott kétoldalúsága egyébként is a legjobb kísérleti terepünk lehet a szóban forgó eszmefuttatás megalapozásához.

 

Képzeletünkben rajzoljuk fel őt középre, egy üres papírlapra, s tőle két oldalra, felülre írjuk oda azt, hogy „Átkozódások”, illetve „Magasztalások”. S baloldalra, az átkozódások alá gyűjtsük oda a jellemzően balliberális orgánumokban és véleményekben fellelhető, becsületsértő jelzőket (fasiszta, diktátor, korrupt, embertelen, oroszbérenc, Magyarország tönkretevője stb.), a másik oldalra pedig a jellemzően nemzeti, konzervatív, kormánypárti orgánumokban található dicsőítéseket (nemzetmentő, hazafi, államférfi, igazi keresztény, szuper okos, előrelátó stb.). Mire a végére jutunk a hevenyészett kigyűjtésnek, lesz két nagyon markáns, nagyon ellentétes képünk ugyanarról az egy szem emberről. Igen ám, de ennek alapján nem tudhatjuk kimondani, hogy „íme, az ember”, legfeljebb azt, hogy „íme, a két ember”. De ez a kettő sem ő maga lenne, hiszen egy személyiségben ilyen ellentétes tulajdonságok aligha működhetnének egyszerre. Hanem ezek a tulajdonságjelzők bizony azokat jellemzik, akik őt megítélték. Akik ítéletet mondtak róla. Természetesen nem maguk a jelzők illenek rájuk, hanem csak a választott jelzők, ítéletek alapján következtethetünk az ő lelki állapotukra, tulajdonságaikra. Megint némi gondot okozhat azonban az, hogy a választott jelzőik alapján való megítélésük pedig esetleg nem őket, hanem valójában minket fog jellemezni.

 

Tudom, tisztelt Olvasó, hogy ez az okoskodás már azon a határon van, amikor józan életű ember sutba vágja az egészet. De hadd feleljek erre azzal a közkeletű bölcsességgel, hogy nem én vagyok bonyolult, hanem az élet, ha istenigazából meg kívánjuk érteni.

 

S csak érdemesnek tűnik megérteni, egyébiránt egész életünket teljes értetlenségben tölthetjük el. Gondoljuk el például a következőt. Ott áll Orbán Viktor középen, mint a cövek, moccanatlanul, s az utóbbi két év alatt a magyar filmesek bezsebelnek két Oscar és egy Arany Medve díjat. Nem sok ország mondhatja el ezt magáról! Akárhonnan nézzük is, ez azért szellemi, kulturális teljesítmény. Ám, ha megint megnézzük a kétoldali véleményeket, azt látjuk, hogy az egyiken szent meggyőződés, hogy az ország miniszterelnökének, kultúrpolitikájának erős köze van ehhez a szép eredményhez; a másik oldalon viszont az a szent meggyőződés, hogy éppenséggel az ő szándékai ellenére, vele szemben születtek meg ezek az eredmények, neki volt a legkevesebb köze hozzá.

 

Rögtön találhatunk, persze, logikus érveket, magunkban. Történetesen az utóbbi állásponttal szemben, mondván, hogy egyszerre talán mégsem lehet igaz, hogy Orbán könyörtelen despota, velejéig kultúraellenes, s ugyanakkor hagyja, hogy olyanok kapjanak pénzt filmkészítésre, akik aztán – ahogy az egyik újságíró fogalmazta – beleköpnek a tenyerébe. Lehet, hogy csakugyan despota, de akkor nem elég kultúraellenes; vagy lehet, hogy kultúraellenes, de akkor meg nem elég despota.

 

Ám mit számít a mi logikus érvelésünk, ha egyszer hajszálnyit sem mozdít azok álláspontján, akik szerint Orbán maga az ördög. Ha azt akarjuk, s azt reméljük, hogy ez a helyzet megváltozzék, úgy tűnik, egyszer csak bele kell mélyednünk a szóban forgó témába.

 

Hogy mást ne mondjak: amikor valakik így, valakik meg gyökeresen másképp látják ugyanazt a személyt, akkor akár arra is gondolhatunk, hogy nekik nem egyszerűen csak más a véleményük, hanem más a valóságuk. S azért hiábavaló a mi érvelésünk és a másik győzködése, mert ehhez a valóságukat kellene megváltoztatnunk, ez pedig nem feltétlen a mi hatáskörünk.

 

De akkor egyáltalán mit tehetünk akár az egyik oldali, akár a másik oldali véleményekkel szemben, ha nagyon igazságtalannak s bántónak találjuk őket, s nem szeretnénk ennyiben hagyni a dolgot?

 

Nos, ilyenkor lehet az igazság dolgában például a következőket gondolni.

 

Ha nincs abszolút, örök igazság, akkor voltaképpen ránk van bízva, melyik igazság mellett kardoskodunk; válasszunk egy kedvünkre valót, s harcoljunk érte, amennyire éppen jólesik.

 

Ha viszont hiszünk az isteni igazságban, akkor elégedjünk meg azzal, hogy az igazsághit is olyan, mint az istenhit. Éppen azért hit, és nem tudás, hogy megmérettessünk. Ha az igazság csak annyiból állna, hogy 2 x 2 = 4, akkor a hangoztatásának nem lenne semmi tétje, jelentősége. Így viszont a magunk vélt igazáért kiállni, a másik oldaliakkal szemben hangoztatni – ennek bizony már van tétje, ehhez már eltökéltség, bátorság kell. Lehet, hogy az igazsághierarchia tetején álló Istennek ennyi elég is. Nem kíván tőlünk többet. Nem kívánja, hogy tisztában legyünk az olykor kifürkészhetetlen isteni igazsággal. Csak annyit kíván, hogy őszintén mondjuk a magunkét.

 

Hát akkor, őszintén mondjuk a magunkét, tisztelt Olvasó! S lehet, hogy elég is, ha ennyiben maradunk. Az igazság struktúrájáról és hierarchiájáról való behatóbb elemzést pedig akár ejthetjük is.

 

 

 

 

Két Oscar, egy Arany Medve, valamint az igazság struktúrája és hierarchiája

Tisztelt Olvasó!

Varga Domokos György

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2017.  febr. 27., hé