Hol is kezdjem? Némi képzavarral élve: egymásnak adják a kilincset a váratlan felismerések. Nem győzök a sor végére jutni.

 

Talán kezdjük annál a világhálós kisfilmnél, amelynek láttán úgy éreztem, hat és fél évtizedem múltán újra kell értelmeznem az egész világot. Eddigi életem során ugyanis mélyen belém égett, hogy a macska az egér halálos ellensége. A macska annak rendje és módja szerint egerészik, vagyis lesi, kergeti, elkapja a pöttömnyi rágcsálót; esetleg erejét, ügyességét fitogtatva eljátszogat, elszórakozgat vele. A kisegér pedig voltaképpen egyet tehet: nem merészkedik a macska közelébe; vagy ha mégis, csakis megfelelő menekülési útvonal, például egy közeli egérlyuk birtokában.

 

Éppen erről szól a közismert gyermekének is:

 

Macska eszik egeret,

meg is eszi, ha lehet.

Ezért vigyázz kis egérke,

légy a lyukad közelében!

Fuss ide, bújj ide,

kis egérke, bújj ide!

 

Nos, a szóban forgó kisfilm valóságos jeleneteiben nem egy-egy termetes macska kergeti a nyamvadt kis egeret, hanem éppen fordítva: az egér űzi el a macskát. Olykor – egy szál magában! – nem is csak egyet ugraszt meg közülük, hanem mindjárt hármat. S némelyik aprócska lény pimaszsága odáig terjed, hogy a tőle csupán alig pár arasznyira bambuló óriás ételes táljából háborítatlan nyugalommal eszegeti ki a macskaeledelt. Hát hogyne! Ha egyszer a fenevad hagyja? Ha a fenevad valójában már nem is fenevad?

 

Egereink vérszemet kaptak. Nyilván nem arról van szó, hogy titokban erősíteni jártak, s addig-addig gyúrták magukat, amíg úgy nem érezték, hogy most már a győzelem jó esélyével kelhetnének birokra ősellenségükkel. De azt sem gondolnám, hogy az evolúció lépett működésbe, és hosszú, türelmes munkával sikeresen kiválasztott néhány egészen vakmerő egeret. Nem, nem az egerek természete változott meg, hanem a macskáké. Az egerek csak kapnak az alkalmon. S ez a képesség alighanem minden élőlénynek természetes része. Alkalom szüli a tolvajt. Lehetőség szüli a vérszemet.

 

Új világrendünk macskái egész életükben, szinte születésük pillanatától fogva degeszre tömhetik magukat az orruk elé tolt mesterséges táplálékokból; s ehhez nem hogy leskelődniük, szaglászniuk, szökellniük kellene, de még a mancsukat sem kell megmozdítaniuk. Ez a kellemes, kényelmes élet óhatatlanul mély nyomokat, messziről kiabáló, látványos jeleket hagy viselkedésükön, magatartásukon: a természet kínálta zsákmányállatok észre fogják venni, hogy véres vadászösztön villanása helyett béketűrő tompaság, renyheség dereng szemükben. S mivel ezeknek az egereknek egyelőre még saját maguknak kell beszerezniük az élelmet, s mert egyelőre valóságos, életteli veszedelmek leselkednek rájuk, ezért bizonyára vannak még fogalmaik a természetes élet előnyeiről, szépségeiről. Mi mással magyarázhatnánk, hogy nem elégednek meg a macskák eledelének elcsenésével, vagy azzal, hogy végre szabadon járhatnak-kelhetnek, hanem még piszkálják, provokálják is ősellenségüket. Szemlátomást nem hajlandók eltűrni, hogy újdonsült békés, tunya létükkel amazok őket, egereket is megfosszák életük legfőbb izgalmától. Ez az izgalom, élet-halál harc adrenalinja, több, mint egyszerű mákony. Itt már voltaképpen az élet lényegéről, értelméről, mondhatni: kulturális önazonosságukról van szó. Az egérlét az egér számára is csak a macskaléttel együtt, a macskához való viszonyulásban értelmezhető. Antimacskák környezetében csak antiegerek létezhetnek. Ha az antiegér-lét nem tetszik az egérnek, nincs más lehetősége, mint hogy addig provokálja a macskát, amíg ki nem ugrasztja belőle régi jó, harcias természetét.

 

A minap a Nemzetközi PEN vezetőségének több tagjával s néhány írótársammal ücsörögtem a Károlyi Étterem kertjében. Meghívóm – egyik könyvem angol nyelvű fordítója – szerint az írószövetség nemzetközi tagjai azért szerettek volna magyar írókkal találkozni, hogy többet tudjanak meg a magyarországi politikai helyzetről, méghozzá első kézből, s ne a külföldi sajtóból. Elmentem, s egyáltalán nem bántam meg, mert így én is többet tudhattam meg nyugat-európai jeles személyiségek szemléletéről, gondolkodásmódjáról, ugyancsak közvetlenül, s nem a hazai sajtótól netán eltorzítva. Leginkább egy finn íróval s egy svéd szépirodalmi fordítóval sikerült alaposabban beszédbe elegyednem; utóbbival ráadásul magyarul, mert valamikor magyar feleségnek örvendhetett, s mert éppen magyar írók regényeit fordítgatja szorgalmasan svéd nyelvre.

 

Nos, a mintegy negyven év körüli svéd fickó nagyon kellemes benyomást tett rám: érdeklődő volt, figyelmes, és meglehetősen tájékozott a magyar és a világirodalom fősodrát illetően. Összehasonlíthatatlanul tájékozottabb, mint például én. A bemelegítő pezsgős koccintás után egy darabig kedélyesen eltársalogtunk a szépirodalom berkeiről, aztán csak áttértünk a politikára. S onnantól kezdve hamar elpárolgott a gondtalan kedélyesség. Megmaradt a figyelem, megmaradt az udvariasság, de a mosolyok mind fölényesebbre sikeredtek. Például amikor svéd és finn egybehangzóan azzal érvelt: hiszen egykor ők is befogadták az ötvenhatos menekülteket! Akkor miért nem természetes, hogy most Magyarországnak is illendő lenne befogadnia az ide menekülőket? Úgy vélték, Orbán Viktor nem a közös európai értékek alapján cselekszik, és emberellenes politikáját a kézivezérelt, diktatórikus sajtója segítségével veri át a magyar embereken.

 

Annyi bizonyos: abból, hogy ezek a nyugati jótét lelkek nem képesek különbséget tenni a lánctalpakon dübörgő önkény elől menekülő, a táborokban türelmesen sorsukra váró, végül idegen országokban illő alázattal beilleszkedő, új hazájukat szívós szorgalommal gazdagító egykori magyarok, valamint a mostani, illegálisan becsörtető, tömeges követelőzők között, nos, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a hazai kormánysajtó – legalábbis e tekintetben – semmit nem torzított.

 

Nyugat-Európa értelmisége a viselkedését, lelkiállapotát tekintve csakugyan ott tart, mint kicserélődött macskáink. Elcsökevényesedtek természetes életösztönei. Nem fogja fel, hogy önfeladó megértőkészsége, mértéktelen, esztelen jótékonykodása kikezdi a természetes viszonyokat, s ez az élet természetes rendjének felborulásához vezet. Kellő rövidlátással mindenkit el lehet rontani: egeret, gyereket, migránst egyaránt. Aki hagyja, hogy a fejére nőjenek, annak a fejére fognak nőni. Aki nem akarja, hogy a fejére nőjenek, annak okos korlátokat kell állítania, vagyis rendet kell tartania. Nemcsak a maga, hanem a boldogítandók érdekében is.

 

Velünk ücsörgő honfitársaim egy darabig próbálták menteni a menthetőt: megértetni, hogy az egykori ötvenhatosok miért nem említhetők egy napon a mai migránsokkal; meg hogy a Fidesz mégiscsak harmadjára nyert kétharmados fölénnyel, kétségkívül szabad választásokon; meg hogy a balliberális sajtó a választások napjáig arról harsogott, hogy a kutya sem kíváncsi a dögunalmas köztévére, kár a kormánypropagandáért; azóta viszont arról harsog, hogy a Fidesz médiaönkénye, hazug propagandája megvezette a jónépet, csak ezért tudott győzni. Akkor most melyik az igaz?

 

Miután a fölényes mosoly eme felvetések hatására sem akart halványulni, magam is előhozakodtam két megingathatatlannak tűnő érvvel. Elmeséltem, hogy épp előző nap volt szerencsém beszélgetni egyik bátyámmal, pszichológiai tanszék vezetőjével, s ő elmondta, hogy rendszeresen mérik a magyar lakosság elégedettségének, boldogságérzetének alakulását. S bizony, ennek mutatója 2010 óta évről évre nő. Tehát – fűztem hozzá – önök nyugodtan higgyék azt, hogy errefelé a magyarok kormánypárti önkény alatt sínylődnek, nekem azonban fontosabb ennél, hogy honfitársaim miként éreznek: egyre elégedettebbek, egyre boldogabbak, vagy egyre szörnyűségesebbnek, egyre kilátástalanabbnak érzik az életüket? Nos, hamar és könnyedén túlléptek aduásznak szánt érvemen. Hiába, no, nagy úr a kognitív disszonancia! Ha egyszer szent meggyőződésükké vált, hogy jó az, aki tárt karokkal befogad, és gonosz az, aki kerítéssel állja útját az emberáradatnak, gyorsan el kellett hessegetniük még a puszta gondolatát is, hogy az Orbán vezette Fidesz alatt, a „diktátor” vezette Magyarországon boldogabbak lehetnek az emberek, mint megelőzőleg, a befogadópártiak uralkodása idején.

 

Gondoltam, teszek egy utolsó kísérletet. A svéd fickó felé fordultam, a szemébe néztem, s lázas hevülettel szónokolni kezdtem. Közben egyik honfitársam minden szavamat rögtön angolra fordította, hogy a többi nemzetközi PEN-vezető is megérthesse mondandómat, ott, Budapesten, a Károlyi Étterem kertjében, a meghitt tájékozódásra és tájékoztatásra szolgáló vacsoraasztal körül. Azzal kezdtem, hogy mindig is milyen rokonszenves volt számomra a svédek nyitottsága, embersége, sőt, kedvessége. Hogy milyen jó lenne ebből minél több a világban is, Magyarországon is! Svéd fickónk büszkén, szinte átszellemülten mosolygott. Csakhogy folytattam: szélesen gesztikulálva beszámoltam egy viszonylag friss dokumentumfilm-élményemről. Az okostelefonjával vette fel valaki egy svédországi migránsszálló ablakából. E szálló egyik, kissé kapatos, dülöngélő lakója, amúgy nem is igazán megtermett férfi, a felvételen egymagában földre ver négy svéd rendőrnőt. Habár igyekeztek őt egyszerre megragadni, lefogni, őrizetbe venni, amaz gyorsan lerázta s felöklelte őket. Majd, miután ijedtükben szétrebbentek s tisztes távolságra húzódtak, a kapatos alak szemük láttára felragadott egy jókora követ, s többszöri nekibuzdulással ripityára törte járőrkocsijuk szélvédőjét. S mint aki jól végezte dolgát, ráérősen odábbállt.

 

„Íróként nem tudok más tenni, mint a jelekből olvasni”, jutottam szónoklatom végére. „Márpedig abból, hogy egyetlen migráns ilyen könnyedén elbánhat a rend négy hivatásos őrével, csakis oda tudok kilyukadni, hogy Svédországnak vége.”

 

Ámbár a fölényes mosolyok mind lehervadtak, jóságos svéd fickónk nem veszítette el sem a hitét, sem a nyugalmát. Arra biztatott, látogassak el Svédországba, saját szememmel győződjek meg róla, hogy országára nem ez a jellemző. S hogy Európa számára csakis a svéd út a járható, a befogadásé, s nem pedig a magyar, az elzárkózásé.

 

„Meglátjuk”, vontam meg vállamat, tisztelt Olvasó. Lelki szemeim előtt macskák, rendőrök rebbentek szerteszét. Nyomukban vérszemek.

 

 

Vérszem

Tisztelt Olvasó!

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!

Feltöltve: 2018. május 1., hé