Tisztelt Olvasó!

 

Az alábbi levelet kaptam a minap világhálós postaládámba:

 

 

Tisztelt Varga Domokos György Úr,

 

érdeklődéssel és egyetértéssel olvastam a Magyar Elektronikus Könyvtárból  A törzsi háború természetrajza a rendszerváltozás Magyarországán című művét.

 

Én 50 év óta Németországban élek, de apám sorsával kapcsolatban sokat foglalkoztam ezzel a szomorú témával, a magyar–zsidó problémával. Mostanában felháborítóak a német sajtó szövegei Magyarországról.

 

A következő dokumentum-gyűjtemény apám sorsával kapcsolatos. Itt a 14. oldalon olvasható, hogy 1946-ban egy zsidó üldözött védte a magyarok becsületét külföldön (Szemes Anna naplója).

 

Azt hiszem, a napló kivételesen érdekes a mai helyzetben is. Érdekel az Ön véleménye.

 

Tisztelettel

Szabó Tamás

 

*

 

Nos, kedves Szabó Tamás – és tisztelt Olvasó –, mi is erről az én véleményem? Egyfelől az, hogy természetesen örülök annak, ha valaki rábukkan terjedelmes művemre az Országos Széchényi Könyvtár digitális könyvtárában, hát még ha egyetértéssel is olvassa. Másfelől viszont töredelmesen bevallom, hogy egyre kevesebb késztetést érzek arra, hogy foglalkozzam a „magyar–zsidó problémával”. Meg általában a „zsidó problémával”. Mert keveset szólni róla nem érdemes: csak értetlenségeket szülne azokban, akiket épp meggyőzni kívánnék, s bólogatnának azok, akik már amúgy is egyetértenek. Ezáltal elvenné – mint ahogy általában el is veszi – a helyet s figyelmet a hasznos, termékeny, közösségerősítő gondolatoktól.

 

Csakhogy a méltánytalan igazságtalanságot elszenvedő igazságok nem szeretik és nem is engedik, hogy szó nélkül hagyják őket. Levélírónk édesapja 1944–45-ben minden elképzelést felülmúló bátorságról és ügyességről tett tanúbizonyságot: szinte számolatlanul mentett ki zsidókat a halál torkából, legfőképpen is vérgőzös nyilasok markából. Szabó Károlynak hívták. Hallotta-e Ön a nevét, tisztelt Olvasó? Aligha. Vajon miért nem?

 

A válaszban rejlik fő oka annak, hogy lám, mégis foglalkozom a „magyar–zsidó problémával”.  Ugyanis a fia által hivatkozott dokumentumokból megdöbbentő történetek és nem kevésbé döbbenetes emberi-lelki alkatok bontakoznak ki. Arra biztatom Önt, tisztelt Olvasó, hogy ne sajnáljon se időt, se energiát a tanulmányozásukra. E főszerkesztői jegyzetben én csupán említést teszek némelyikükről, a megrázó és meglepő régi és új tények ennél sokkal több figyelem és elmélyülés után kiáltanak.

 

Nos, ahhoz képest, hogy Szabó Károly – miként ez a wikipédia szócikkéből is kiderül – a híres zsidómentőnek, Raoul Wallenbergnek volt az egyik leghatékonyabb segítője és legmegbízhatóbb támasza, s ahhoz képest, hogy ezt számtalan zsidó  túlélő mindenféle formában igazolta, e bátor és igaz embert 1953-ban koncepciós perbe fogták; a legújabb időkben pedig nagyon sokáig, mindenféle bizonyíték és közbenjárás dacára, megtagadták tőle a zsidókat mentők legfőbb elismerését, a Világ Igaza kitüntetést.

 

Az 1953-as, Rákosiék konstruálta pert, ennek hatalmi-lelki indítékait még úgy-ahogy érteni véljük. Néhány idevágó, számunkra fontos tény (történelmi mozzanat) a wikipédiából:

 

Wallenberg három vacsoravendége utolsó estéjén Budapesten: Dr. Fleischmann Ottó, Szabó Károly és Szalai Pál 1945. január 12-én a svéd követségen, a Gyopár utcában. A következő napon, 1945. január 13-án Wallenberg szovjet fogságba került.

 

A koncepció 1953-ban: Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt, Budapesten keresendők, nem a Szovjetunióban. Dr. Benedek László, Stöckler Lajos, Domonkos Miksa, Szalai Pál és Szabó Károly kerültek fogságba. Szabó Károlyt 1953. április 8-án az utcán fogták el, nyomtalanul eltűnt, családja több hónapig semmit nem tudott róla.

 

Sztálin halálát követően több hónap késéssel, csak Berija kivégzése után állították le a titkos pert, a kirakatperben fogvatartott személyeket elengedték, az iratokat titkosítottak, Domonkos Miksa nem élte túl, szabadlábon belehalt az elszenvedett kínzásokba. Stöckler Lajos élete végéig ápolásra szorult. Szalai Pál 38 évesen hófehér hajjal került szabadlábra, Szabó Károly egészsége a kínzások után többé nem állt helyre, 48 éves korában meghalt.

 

Rákosiék, a hithű kommunista elvtársak, a koncepciós eljárással nyilvánvalóan Sztálinék segítségére siettek. A legfőbb pártvezetők zsidó származásának legfeljebb annyiban volt jelentősége, hogy a zsidók és zsidómentők elleni kíméletlen eljárással is igazolni kívánták a szovjet hatalom, ill. a párt iránti feltétlen hűségüket.

 

De vajon mi a magyarázata a Világ Igaza Intézet makacs vonakodásának? Szabó Tamás, az édesapa emlékét őrző és hirdető fiú,  a levelében említett dokumentumban, ill. ennek előzményében bőségesen szól arról a vérlázító közönyről és azokról a hajuknál fogva előráncigált kifogásokról, amelyekkel az intézet vezetősége rendre elhárította a poszthumusz kitüntetés adományozását.

 

Hogy kinek a kitüntetését hárították el, erre hadd idézzek a számtalan zsidómentő akció közül csak egyetlen egy példát (ugyancsak a wikipédia segítségével): 

 

1945. január 8-án a svéd követség Üllői úti épületéből a nyilasok 154 embert elhurcoltak a Duna-part irányába ( Cipők a Duna-parton ). Fegyveres rendőrök a svéd követség alkalmazottjának, Szabó Károlynak a vezetésével kiszabadították az üldözötteket. A Jakobovits család tanúvallomása 1947-ben: „A Duna-parton arccal a víz felé álltak, amikor a felmentés megérkezett”.

 

A 154 megmentett között volt Stöckler Lajos és nyolc tagú családja, a Jakobovits család, Ernster Edit és László, Forgács Gábor, Steiner Jakob valamint édesanyja és testvérei, Löw Éva és Klaber Anna.

 

Később Stöckler Lajos 1945-1948 között a budapesti Izraelita Hitközség elnöke lett, 1953-ban pedig a Wallenberg kirakatper egyik vádlottja [3]. (...)

 

Korányi Erwin 2006-ban megjelent életrajzi könyvében megemlékezik 1945. január 8. Éjszakájáról, amikor megmenekült a nyilasoktól, a Dunába lövéstől. „Váratlanul megjelent rendőrök fegyvert fogtak a nyilasokra. Az egyik magas rangú rendőr Szalai Pál volt, aki Wallenberggel együttműködött. A másik rendőrtiszt a bőrkabátos Szabó Károly.” „A megmenekült csoportban láttam Stoeckler Lajost is.”

 

Talán közelebb jutunk az intézet magatartásának megfejtéséhez, ha kicsit közelebbről vesszük szemügyre a történet kulcsszereplőit. Kik is voltak Wallenberg vacsoravendégei utolsó estéjén? Dr. Fleischmann Ottó, Szabó Károly és Szalai Pál. Az utóbbi kettőről már azt is tudjuk, hogy az említett nagyszabású akcióban magas rangú rendőrként, illetve rendőrtisztként léptek fel. De ki volt Fleischmann Ottó? És hogyan szervezte be – mert ő szervezte be – a másik kettőt a zsidómentő akciókba, Wallenberg segítőinek csapatába? A következőket tudhatjuk meg Szabó Tamás segítségével, ill. a világhálós lexikonból:

  

Szabó Károly 1944 elején írógépműszerészként dolgozott a svéd követségnek. Előtte két évig az ukrán fronton volt sorkatona. A háború testileg és lelkileg is megviselte. A svéd követségen Dr. Fleischmann Ottó orvos-pszichológussal került kapcsolatba, aki meggyőzte Szabó Károlyt, hogy vegyen részt az üldözöttek mentésében..

 

Szabó Károly iskolatársa, gyerekkori barátja, Szalai Pál vezető pozícióba került a nyilas hatalomátvétel után. Szalai a Nyilaskeresztes Párt rendőrségi összekötője lett. Szalai Pál ellátta barátját rendőrségi igazolványokkal az embermentő munkákhoz. 1944. december 24-én a Gyopár utcai svéd követséget egy nyilas csoport lefoglalta, fosztogatták, a követség munkatársait elhurcolták a gettóba. Szabó Károly visszaszerezte a követség épületét, az elhurcolt munkatársakat visszahozta, ezzel felhívta magára Wallenberg figyelmét. Az esemény következtében Szabó Károly megszervezett egy Wallenberg-Szalai találkozót. Szalai Pál bekapcsolódott Raoul Wallenberg zsidó-mentő tevékenységébe. A gettóknak a megmentésében lényeges szerephez jutott, talán döntő szerephez.

 

Még egy utolsó adalék a történethez, mielőtt kinyilvánítanám erősödő meggyőződésemet. A Szabó Tamás által felvonultatott dokumentumokból kiderül, hogy édesapja soha nem kérkedett hősi tetteivel. A Fáklya c. politika hetilap 1947 januárjában szembeötlő felhívást tett közzé a következő címmel: „Ki ismeri a titokzatos bőrkabátost, aki két év előtt százak életét mentette meg?” Az öles cím alatt érzékletesen számol be a titokzatos bőrkabátos néhány hajmeresztő akciójáról.

 

„Wallenberg a követség megrohanásából arra következtetett, hogy a megromlott svéd-német diplomáciai viszony következtében, s mert a svéd kormány semmi áron nem volt hajlandó elismerni a Szálasi-kormányt, a nyilasok türelme véget ért, most már a védettek legfeljebb egyénileg próbálhatják megmenteni az életüket. Meghatott hangon búcsúzott a központi iroda tagjaitól. Az üldözöttek között valóságos pánik tört ki. (...) Senki nem aludt ezen az éjjelen a svéd irodákban. Rettegve lesték, mikor állnak meg a gépkocsik a kapu előtt. Az Üllői úton a központi iroda előtt éjfél után valóban megállt egy autó. Csak egy. És egyetlen férfi szállt ki belőle. Bőrkabátos, sovány, sápadt képű fiatalember. (...) Rövid, párperces tárgyalás után a bőrkabátos elrohant. (...) Délben újabb hír: a Gyopár utcában már nincsenek nyilasok. A bőrkabátos intézte el...”

 

Nos, ezt a bőrkabátost kereste Svédországból Wallenberg immár gyászoló családja, s ezért kérdezte a Fáklya is cikke befejezéseként: „Ki tud róla?” A felhívás nyomán eljutottak Szabó Károlyig, ki ezzel magyarázta magatartását: „Minthogy sem az aljas kisebbséghez, sem a gyáva többséghez nem tartozott, hát – segített. Ahogyan már cserkészkorában megszokta.”

 

És ezt a bőrkabátost, a Wallenbergnél is elszántabb és merészebb magyar zsidómentőt nem akaródzott sehogy sem kitüntetnie a Világ Igaza Intézet vezetőinek.

 

*

 

Nem tudhatunk másra gondolni, mint hogy a Világ Igaza Intézet éppen úgy nem az igazság kiderítésében, felmutatásában, hirdetésében érdekelt, mint ahogy a hivatásos náciüldözők sem. Semmi mással nem magyarázható előbbiek könyörtelen, utóbbiak vonakodó magatartása, mint azzal, hogy egy „magasabb rendű” célért buzgólkodnak: az „egyetlen történet” – a módszeresen mitizált holokauszt mint szenvedéstörténet – egyeduralmáért. Részben politikai, részben anyagi megfontolásokból.

 

Kétségkívül az egyetlen történet egyeduralmát segíti elő, hogy ha a világon minden bűn elévülhet, kivéve a zsidóüldözőké. Aki bármilyen módon is gyanúba hozható zsidók elhurcolásával, megölésével, azt akár százéves rozzant öregemberként is előrángatják, akár a föld mélyéről is.

 

Másfelől viszont a szenvedés és üldözöttség egyediségét, az egyetlen történet egyeduralmát s hatóerejét csorbítja, ha az egykori borzalomról a maga teljesebb és árnyaltabb valóságában szólunk.  Sehogy sem mutat jól a gondosan mitizált képen, hogy a legfőbb zsidómentők egyike cserkész volt, az ő beszervezettje pedig magas rangú nyilas, mint ahogy az sem, hogy zsidómentéseik során milyen támogatottságra tettek szert rettegett rendvédelmi szerveknél és hivatalnokoknál. Már az is sokat ront a képen, hogy maga Horthy Miklós kormányzó is mennyi mindent tett a zsidók védelmében, jobb is erről inkább hallgatni; de hogy még Szálasi köreiben is akadtak igaz ellenállók, önzetlen zsidómentők, ennek – ennek a történetnek – a világgá kürtölése egyenesen azzal a veszedelemmel járhat, hogy alapjaiban megrengethetné a magyar=bűnös nemzet mítoszát. Miért veszedelem ez? Mert gyengítheti a magyar–zsidó szembenállást, az eleve magyarellenes zsidó önazonosságot, s voltaképp a  „magyar–zsidó problémát”. S mi lenne akkor a hivatásos „igazak” és „nácivadászok” politikai és anyagi hasznával? Ha zsidó üldözöttek egyszeriben a magyarok becsületét kezdenék védeni, csakúgy, mint Szemes Anna tette egykor, a Szabó Tamás anyai örökségében felleltek szerint...

 

Az 1946. március 5-én kelt, naplóbeli levélben egyebek között ezt olvashatjuk:

 

„A Külföld a lehető legrosszabb véleménnyel van rólunk, magyarokról, ezt is meg szeretném cáfolni, még pedig úgy, hogy nem szabad általánosítani. Mert mindenhol vannak jó és vannak rossz emberek, hát nálunk is csak így van.

Sok százezer zsidó nevében is köszönetet kell mondanom annak a sok, a szó legnemesebb értelmében vett kereszténynek, aki avval, hogy a sárgacsillaghoz csatlakoztak és segítették a baloldali mozgalmakat, sokan mártírhalált haltak, szenvedtek, megkínoztattak. A megmaradt pesti zsidók többsége ezeknek köszönheti az életét.

Ezek nem törődtek a veszedelmekkel, hanem rejtegették a zsidókat, állandóan a saját életüket kockáztatva. Nem a zsidóság volt ennek a háborúnak a főhőse, akikre ezt rákényszerítették, hanem akiknek rendben voltak a papírjaik és állandóan a legnagyobb életveszedelemnek tették ki magukat azért, hogy az üldözötteken segíthessenek. Nem csak zsidókat bújtattak, hanem keresztény katonákat is, akik nem akartak részt venni ebben a háborúban.”    

 

 

Szerencsére – miként Szemes Anna írta – mindenhol vannak jó és vannak rossz emberek, ennek köszönhetően Izraelen kívül is, belül is sokan megmozdultak annak érdekében, hogy több mint másfél évtizednyi huzavona után Szabó Károly poszthumusz megkaphassa méltó kitüntetését.

 

*

 

Szabó Tamás segítségével végezetül foglaljuk össze, tisztelt Olvasó, a tanulságos Világ Igaza-tortúra néhány – talán most már kellő magyarázatot lelt – mozzanatát.

 

 

1992

Ember Mária könyve a Wallenberg gyilkosság kirakatperről, interjú édesanyámmal,

Wallenberg-emlékkiállítás a Budai Várban, dokumentumok a Wallenberg gyilkosság kirakatperről

 

1994

Ember Mária könyve az 1992-es budapesti Wallenberg-emlékkiállításról – Személyesen

találkoztam Ember Máriával, javasolta, hogy vegyem fel apám ügyében a kapcsolatot a Yad

Vashemmel.

 

1996

Levelet küldtem a Yad Vashem emlékhelyre. Mellékeltem egy 1947-es holland újságcikket, ebben megmenekült tanúk nyilatkoztak apámról. Apám a kivégzés előtt, a Duna partról mentette meg őket.

   Paldiel, a Világ Igaza Intézet igazgatója válaszában a németországi izraeli követség által hitelesített aláírásomat kéri. A hitelesített aláírásomat és néhány általam ismert, megmenekült tanú nevét, címét (Basel, London) elküldtem a Világ Igaza Intézethez. Meglepetésemre a Világ Igaza intézet tőlem várta, hogy a tanúktól igazolásokat szerezzek be. Ezzel nem tudtam elvileg akkor és most később sem egyetérteni. Véleményem szerint ez a Világ Igaza Intézet feladata lenne. Még a látszatát sem akartam, hogy én befolyásolom a tanúkat.

   Az 1947-es holland újságcikkel jeleztem, hogy több mint 100 ember megmentéséről van szó, és néhány nekem ismert tanút megneveztem, minden további kapcsolatfelvétel a Világ Igaza Intézet feladata lenne.

 

1997

Paldiel igazgató levele (1997. február 18.) Nem foglalkoznak tovább apám ügyével, a tanúkkal nem vették fel a kapcsolatot, azoknak kell jelentkezni. Amit én küldtem, az nem számit, hiszen csak a megmenekültek vallomásaival hajlandók foglalkozni. Kérdezem: ha ez ilyen világos, akkor miért szólítottak fel az aláírásom hitelesítésére az izraeli követségnél?

   A következő 9 évben nem foglalkoztam tovább az üggyel.

 

2006

Farkas Tibor holokauszt- kutató Ausztráliából felvette velem a kapcsolatot.  Kaptam tőle postán egy könyvet: Szekeres József levéltáros írta Szalai Pálról. A könyvben

egy levéltári dokumentum 1945. februárban a Duna-parti mentőakcióról. Stöckler Lajos aláírása a dokumentumon. A történész Farkas Tibor kapcsolatban volt az 1956-ban

Ausztráliába menekült Stöckler családdal, és így figyelt fel apám történetére is. Stöckler a hitközség elnöke volt 1945-ben.

   Farkas Tibor újra felhozta a javaslatot a Világ Igaza hivatallal. Akkor írtam az általam ismert megmenekülteknek Baselba, és tőlük még további neveket is megtudtam, akik a halálraítélt csoportban velük együtt voltak. 2006. májusban elküldték a vallomásaikat apámról a Világ Igaza Intézetnek együtt barátjukkal, aki 1945-ben szintén a csoportjukban volt és 1996-ban Jeruzsálemben élt.

   Paldiel a Világ Igaza Intézet igazgatója igazolja (2006. október 23.) a májusban elküldött

tanúvallomások megérkeztét.

 

2008

Irena Steinfeldt a Világ Igaza Intézet új igazgatója rövid levelet küld a megmenekült tanúknak. (2008. január 23.) Közli a tanúkkal, hogy kérésüket elutasítják, ez az eset nem felel meg a hivatal előírásainak. Az, hogy mit kifogásolnak, nem derül ki a szövegből.

    Dr. Tibor Klaber, az egyik tanú fia panaszlevelet ír Irena Steinfeldtnek 2008. február 21-én. Sérelmezi, hogy az elutasítás előtt anyjával és nagynénjével soha nem vették fel a kapcsolatot, nem jelezték, hogy a vallomások nem megfelelőek. Erre a levélre választ soha nem kapott.

   Az én panaszlevemre szintén nem kaptam választ, amiben kértem valamiféle logikus indokolást az elutasításért. Miután a Német Zsidó Tanács elnökétől Charlotte Knoblochtól kértem támogatást, kaptam Irene Steinfeldtől egy nagyon rövid, ellentmondásokkal teli indokolásfélét. Ennek a tartalmát neves magyar holocaust-kutatók teljesen értelmetlennek ítélték meg. Az iratbetekintést megtagadták tőlük a Yad Vashemnél.

 

2009

Az interneten egy 2006-ban megjelent életrajzi könyvben megtaláltam a csoport

megmentésének történetét. Felvettem levélben a kapcsolatot a szerzővel, prof. Erwin Korányival.

 

2010

Erwin Korányi írt egy új tanúvallomást a megmeneküléséről 1945. január 8-án. Irena

Steinfeldt ezt a tanúvallomást is elutasította.

   Prof. Korányi velem együtt panasszal fordult a Nemzetközi Raoul Wallenberg alapítványhoz. Az alapítványnál a Világ Igaza Hivatal korábbi igazgatója, Paldiel véleményezte a dokumentumokat, és az alapítvány igazgatója, Baruch Tenembaum tiltakozó levéllel fordult a Világ Igaza Hivatalhoz.

    Ennek a tiltakozásnak semmi hatása nem lett.

 

2011

Francia holokauszt-kutatók, egyetemi tanárok az Európai Parlament szervezésével nyáron

Budapesten jártak Raoul Wallenberg budapesti emléke nyomán. A Francia Intézetben egy előadást tartottam apám sorsáról 1945-ben, és az 1953-as Wallenberg meggyilkolása koncepciós perről. A hallgatók hiányolták apám elismerését a Világ Igaza Hivatalnál.

   Októberben az Európai Parlament francia munkatársa kérdéssel fordult a Világ Igaza Hivatalhoz apám elismerésével kapcsolatban. Korábban ilyen kérdésekre ismert magyar történészeknek semmi választ nem adtak, most meglepetésre Irena Steinfeldt magyarázkodni kezdett. Szövege ellentmondásban van az apám ügyében leadott tanúvallomásokkal, dokumentumokkal, valamint a nyilatkozatból kiderül, hogy az 1945-ös magyar történelemről téves nézetei vannak. „Miért nem kérdezi meg a magyar holokauszt-kutatókat? Inkább kitalál saját fantáziából egy új magyar történelmet?” – teszi fel a kérdést Szabó Tamás.

 

2012

Gadó János, a SZOMBAT újságírója levélben érdeklődött a Yad Vashemnél apám ügyéről.

Válaszban jelezték, hogy 2012 tavasszal újra felülvizsgálják apám ügyét.

   2012. május 1-én Gadó János cikke (Embermentő elismerésre várva) reklamálja az elmaradt

felülvizsgálatot.

   2012. szeptemberben személyes meghallgatást kértem a müncheni izraelita közösség irodájában. Véletlenül aznap, amikorra a beszélgetésre meghívtak, volt Charlotte Knobloch elnöknő 80.  születésnapja. Személyes meghallgatásom után, két héten belül megszületett apám elismerése, amit Irena Steinfeldt levélben igazolt nekem.

   2012. december 4. Gadó János cikke a SZOMBAT újságban: JAD VASEM ELISMERÉS, 68 ÉV UTÁN

 

*

 

Ugyanebben az évben, 2012-ben másvalakit is kitüntettek (ugyancsak posztumusz) a Világ Igaza címmel: Varga Tamás matematikust, édesapám testvérbátyát. De ez már egy másik történet, kedves Olvasó...

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

(források:

http://mek.oszk.hu/09400/09414/pdf/tortenelmi2.pdf

http://mek.oszk.hu/09400/09414/pdf/

https://docs.google.com/file/d/0B7mq3gQZeftMdmRuQkQyTS1vVXc/edit?pli=1

https://docs.google.com/file/d/0B7mq3gQZeftMQWt1ZmNUMXFnSlk/edit?pli=1)