Történetek a legvidámabb barakkról… 67 éves jogász, ügyvéd vagyok. Apám kőműves brigádvezető, anyám háztartásbeli volt és egy nővérem van. Kiegyensúlyozott, szép gyermekkorom volt, Apám sokat dolgozott, jól keresett és a családjának élt. Elsős gimnazista koromban nekem volt egyedül magnóm, pedig orvos, ügyvéd szülők gyerekeivel jártam egy osztályba. Mozgalmas tinédzser életet éltem, futballoztam a helyi NB.III-as egyesület ificsapatában, kosaraztam a gimi csapatában és legyeskedtem a lányok körül. Jelesen érettségiztem, 1964-ben, de nem vettek fel a jogi egyetemre, hanem 18 évesen, 2 évre behívtak katonának. Innen datálódik a felnőtté válásom kezdete. A két év katonaidő alatt kiderült, hogy eddig burokban éltem és fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent a szocialista Magyarországon élni. Mit is jelent kiszolgáltatottnak lenni. Ma már az emlékek tompítják a konfliktusok élét és inkább az esetek abszurd, humoros oldaláról tekintek a történtekre, de azért így is elég elgondolkodtatóak.

 

 

Első történet

 

Szentesen a rakétásokhoz vonultattak be és rosszul indult az egész, mert napokig nem értettem, hogy miért kiabálnak velem, amikor egy rossz szót sem szóltam senkihez. Ösztönösen próbáltam védekezni a megaláztatásokkal szemben. Humorral.

     A helyzetemet, hozzáállásomat jól példázza, hogy kb. öt hónap telt el a bevonulás óta és rajtam kívül már az összes újonc volt otthon hétvégi eltávozáson, amikor magához rendelt a politikai tiszt és barátságosan megkérdezte, hogy én miért nem akarok hazamenni látogatóba. Mondtam, hogy dehogynem akarok. Akkor miért nem kérek eltávozási engedélyt?- kérdezte. Elmondtam neki, hogy én nem vagyok „örömkatona”, csak azért vonultam be, mert nem akarok börtönbe menni. A parancsokat nem tagadom meg, de ne kérjenek tőlem semmit és én sem kérek maguktól semmit. (Az eltávozást a reggeli kihallgatáskor kellett kérni, amit a századparancsnok vagy engedélyezett, vagy nem). Én nem kérek eltávozást, mert nem akarom megszerezni a parancsnokomnak azt az örömet, hogy megtagadhassa a kérésemet. 18 éves koromig mindig otthon voltam, majd csak kibírom még ezt a másfél évet, amíg leszerelek és akkor majd hazamegyek. A politikai tiszt nem mutatta, de magában bizonyára jót derült a gyerekes nyakasságomon és azt mondta, hogy ha ő garantálja, hogy az eltávozási kérésemet teljesíteni fogják, akkor kérek-e eltávozást. Azt válaszoltam, hogy ha ő ezt valóban garantálja, akkor igen. Másnap kértem a hétvégére az eltávozást és meg is kaptam.

     Az első évben így is vagy 120 nap laktanyafogságot szedtem össze, pedig a katonatársaimmal jó viszonyban voltam. Akkor mégis miért kaptam a fenyítéseket? Hát pl.:

     Egyik alkalommal a 24 órás őrszolgálatot letéve a körletben cihelődtem, amikor a század ügyeletes parancsot adott, hogy menjek le a konyhára krumplit pucolni. Mondtam neki, hogy most adtam le az őrséget és engem nem lehet munkára vezényelni (a Szabályzat szerint). Ezt persze Ő is tudta, de nem volt más, akit a konyhára küldhetett volna. Szó szót követett, majd közölte a tizedes, hogy ha megtagadom a parancsot, akkor az ügyeletes tiszthez menjek vele.

     Igazam tudatában bátran mentem az ügyeletes tiszthez. A tizedes jelentette a századosnak, hogy megtagadtam a parancsot és nem megyek a konyhára krumplit pucolni. Mire a százados rám ordított, hogy azonnal menjek a konyhára. Szabályosan tisztelegve engedélyt kértem jelenteni, de a százados ismét csak rám bődült, hogy azonnal menjek a konyhára. Ismét jelenteni akartam, de a szavamba vágott, hogy nem érdekel, menjen a konyhára. Újra próbálkoztam, de ismét rámüvöltött, mire dühösen azt mondtam: Menj a p…ba, Te hülye barom. A már egyébként is felindult százados ezen úgy felhergelődött, hogy az oldalán lévő pisztolytáskájából előkapta a fegyverét, de én már ezt nem vártam meg, hanem gyorsan kiugrottam a szobából és elszaladtam. Ez eset miatt 30 nap laktanyafogságot kaptam, csak azért ezt és ennyit, mert (amúgy) igazam volt.

     Másik alkalommal, az első katona év végén, amikor az öreg katonák leszereltek (akik magukkal akartak vinni, mondván, hogy az egy év alatt én teljesítettem a két év szolgálatot) a tiszti, tiszthelyettesi posztokon is cserélődtek az emberek és egy új őrmester került a szakaszunkhoz.

     Felsorakoztatott bennünket és közölte, hogy ezután másként lesz, vége az eddigi lazaságnak, stb., stb. Szokásomhoz híven valamilyen megjegyzést tettem a szónoklatra, mire a körülöttem állók nevetni kezdtek. Persze kiszúrt az új őrmester és magához rendelt. Kiléptem és tisztelegve, bemutatkozva jelentkeztem. Ezután a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

 

     Őrmester: Na, idefigyeljen Somogyi. Azt hiszem, hogy mi nem leszünk jóba.

     Én: Őrmester elvtárs jelentem, én már a százados elvtárssal sem vagyok jóban.

 

     Erre kitört a nevetés és az őrmesternek volt némi humorérzéke, így nem lett ügy a dologból, sőt a későbbiekben is respektálta az öntudatos magatartásomat, iróniámat.

     Pl. nem szerettem egyszerre lépni, de ha nem a sor végén mentem, akkor ezt nem tehettem meg, hiszen mindig a sarkamba léptek volna, ezért a sorakozókkor (ami naponta több tucat volt) a magas termetem ellenére a sor végére álltam Ez az őrmester meg is kérdezte egyszer, hogy miért állok mindig a sor végére, mire azt válaszoltam, hogy „Őrmester elvtárs, értékrend szerint állok sorba”.

 

 

 

(folytatás itt)

 

Ajánló

Feltöltve: 2014. febr. 14., do, lzs 

Első történet: A „tökéletes katona”

Történetek a legvidámabb barakkról…

SOMOGYI JÁNOS