Kincsre leltem

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Te jó ég, mennyi kincs rejtőzhet még rohanó, fecsegő felszínünk alatt?! Amikor autóval robogunk Királyhágón átjutva, üdén zöldellő, párálló rengetegen keresztül, akkor szoktam nagy szívfájdalommal arra gondolni, hogy így aztán semmit nem látni a nyilvánvalóan ott bujkáló rókagombákból, vargányákból, vadmálnából, áfonyából. Semmivel nem különb a magyar kultúra sorsa sem. Ha nem akadna szépirodalmunknak néhány olyan robotosa, mint amilyen Szilaj Csikónk hajdani rendszeres szerzője és azóta gyakori vendége, Botz Domonkos, úgy repülnénk el gazdag jelenünk felett, mint a szamovár.

 

Szerencsére fejébe vette – alkotótársával, Varga Rudolffal vállvetve –, hogy egy kisebb seregnyi irodalmárt, művészt összeterelnek egy interjúkötetbe – így született meg az Irodalmi pályaudvar. S így keveredhettem el Kaiser Lászlóhoz, a kötet egyik alanyához – s képedhettem el végül azon, hogy mekkora polihisztora ő versnek, novellának, esszének, statisztikával aládúcolt társadalomrajznak, amellett, hogy szerkeszt és kiadót működtet. (Kiadója, a Hungarovox jelentette meg Veszelka Attila ragyogó könyvét betyár felmenőjéről, Veszelka Imréről – bővebben lásd: itt.)

     A Szilaj Csikó most előtte szeretne tisztelegni azzal, hogy legalább egy kis kóstolónyit mutat fel gazdag, míves munkásságából. Szerencsére mindig tiszta, világos szavakkal dolgozik, ezért nincs szükség sem különösebb körítésre, sem különösebb értelmezésre, vagy akár méltatásra. Minden magáért beszél.

     Az első írás az Elvált apák Magyarországon (Béke és háború. Helyzetjelentések, vallomások) című könyvének előszava. Ugyanebből a kötetből választottunk egyet a költői tömörséggel feltálalt apa-vallomásokból. 

     A téma – az elvált apák sorsa – novellaírás közben  sem hagyta nyugodni Kaiser Lászlót. A fekete emberek című novelláskötetének egyik darabja az itt terítékre kerülő, Staccato, avagy egy magyar apa stációi című.

     Természetesen költeményei sodrában is felbukkan az apasors, apa és gyermek elszakadása,  például az Álmom a csönd c.verseskötetében. Aki kíváncsi rá, kutasson utána. Engem azonban megragadott egy gyönyörű anya-verse, ez kapott itt helyet kínálatunkban.

     Kaiser Lászlót itt-ott külföldön is becsülik már (annál inkább restellhetném, hogy bezzeg az én szemem eddig nem akadt meg rajta). Olasz nyelven, Baranyi Ferenc fordításában jelentek meg válogatott versei. A Lángok, tüzek között (Fra fiamme e fuochi) kötet rövid – legfeljebb nyolcsoros – versei közül (hogy lelkünkkel mégse szaladjunk szerteszét) ismét egy olyat választottam (Monológ), amely az anyát idézi meg – csak most Istennel perlekedve.

     S végezetül – bizonyságképpen, hogy a költő élete voltaképp végtelen – egy megjelenésre váró kötet egyik versét tesszük közkinccsé. Megjegyzésként csak annyi kívánkozik hozzá, hogy amikor e sorok szerzője a verset költőjének szájából, az Irodalmi pályaudvar budapesti bemutatója megkoronázásaként, élőben hallhatta, akkor utána sűrűn bólogatott.

 

 

 

Elvált apák Magyarországon 

 

 

Előszó a könyvhöz – a kísérlethez

 

Egész pontosan: a sokszoros kísérlethez. Hiszen a következők rögzítője és krónikása többszörösen kísérletezik, egyben lehetetlenre is vállalkozik. Egyik kísérletem az, hogy ezt a szinte átláthatatlan, hatalmas dzsungelt, érzelmi és értelmi őserdőt, pozitívumok, negatívumok egymásba csapását és ölelkezését, ugyanakkor egyértelműségek halmazát föltérképezzem. Vagyis: a párkapcsolatokat követő válásokat, különös tekintettel az utódokat (gyermekeket) vállaló párokra, s főleg – hiszen ez a témám – az elvált apák helyzetére, amely szoros összefüggésben van az utódok(ok) sorsának alakulásával. Ugye, milyen nehéz belátni a kapcsolatok kulisszái mögé, akármilyen döntést hoznak, legyen az igen vagy nem?… A nem, a válás, a szétválás mögé látni még nehezebb talán. Kísérletezem tehát, a jéghegy csúcsának csúcsa minden, de ez is sok-sok tényt és tapasztalatot, nem utolsósorban konzekvenciákat hordoz. A számos töredék és részlet elkerülhetetlenül sugall tanulságot. És milyen érdekes: a sok panasz és panaszos problémája végül is azonos, a hatalmas csokorban azonos fajtájú kis csokor virágok vannak, ezért történt, hogy a sok-sok beszélgetésből és vallomásból válogatni kellett, mert különben ismétlések halmaza lett volna a könyv.

     Kísérlet a könyv annak érdekében, hogy férfi és nő, nő és férfi között ne mérgesedjen tovább a meglévő, immár létrehozott, kölcsönösen megteremtett „rossz”. Ez a kötet azért íródott, hogy normális megoldások és normális élethelyzetek mellett tarthatatlan helyzetekre mutasson rá. Növeli, ki elfödi bajt, írta Illyés Gyula, én mint nem szociológus és nem pszichológus, hanem mint tollforgató, költő és író, ugyanakkor immár kiegyensúlyozott házasságban élő férfi és apa az illyési eszmét követem – csakis ezt követhetem…

     Kísérlet azért is, hogy működjenek a „dolgok”. Milyen dolgok? Hát a kapcsolatok. Ha mégsem, működjenek erkölcsileg, jogilag tisztességesen a válások. Ha mégsem, a hatóságok tegyék a munkájukat, történjék meg a jogos panaszok orvoslása.

     És kísérlet azért is, hogy az evidenciák legyenek evidenciák. Hogy értem ezt? Sajnos nem evidencia a jó kapcsolat, hosszú ideje nem evidens, hogy holtomiglan-holtodiglan, nem lesz evidens a békés válás, a békés megegyezés a gyerekek ügyében sem.

     Mi lehet tehát magától értetődő, jogi és erkölcsi értelemben egyaránt? Rossz kapcsolatok, rossz házasságok, rossz élettársi viszonyok mindig voltak és mindig is lesznek. Ahogy nagyon jók, kicsit jók, körülbelül működőképesek is. Az elválás, a kapcsolatbontás egyidős az emberiséggel, az intézményesített része viszont későbbi kor „terméke”. Nem lesz evidencia soha a teljes béke: ember és ember, férfi és nő között, legföljebb törekvés. Evidencia lehet ma egy demokráciában a kötelességek és jogok maximális betartása. Egyének, bíróságok, hatóságok, intézmények részéről. Illetve, ha sérülnek a jogok – esetünkben az apai jogok –, a minél előbbi orvoslás szükségeltetik. A jogállamiság érdekében? Igen, azért is. Továbbá a mindenkori gyerek és az ő fejlődése, majdani felnőttkora és a jogállamiság iránti tiszteletének kialakulása érdekében.

     Mindezzel foglalkoznak az elkövetkezők. Főleg apákkal, elvált apákkal. De ha jól olvassuk a kötetet, békítő szándékkal a felnőttek érdekében és főként a gyerekek testi-lelki egészsége érdekében. A gyerek jogáról. Hogy is szól az ENSZ passzusa? Az ENSZ Gyermekjogi Egyezmény I. rész 9/3. sz. cikkelye leszögezi: „Az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a mindkét szülőjétől vagy ezek egyikétől külön élő gyereknek azt a jogát, hogy személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést tarthasson fenn mindkét szülőjével, kivéve, ha ez a gyermek mindenek fölött álló érdekével ellenkezik.”

 

Budapest, 2013 őszén

 

 

 

 

L. Miklós – 55 éves vendéglátós

 

 

 

Mindez akkor történt, amikor még nem az én tulajdonom volt a lakás, vagyis még nem vásároltam meg az állam bácsitól olcsón és előnyösen, tehát a rendszerváltoztatás előtt percekkel. A lényeg, hogy jó néhány hónapos randevúzgatás után összeházasodtunk. Nekem volt lakásom, feleségemnek volt albérlete: szóval, hozzám költözött. Egyébként már terhesen, szerelmes voltam rettenetesen, örültem neki és gyermekünknek, Katinak.

     Az együttélés az első perctől fogva rossz volt. Talán én is megváltoztam, talán ő is, egy a lényeg: hamar kiderült, hogy mindent másképp látunk. Veszekedés veszekedést követett. Adtunk egymásnak, kaptunk egymástól, én állandóan azt hallottam, hogy nem vagyok normális, menjek pszichológushoz. Alig egy évet éltünk együtt, amikor feleségem fogta magát és gyerekestül az anyjához költözött, aki a szomszédos kisvárosban élt.  Mindez akkor történt, amikor dolgoztam, tehát napközben, amúgy jó szakmám volt. Persze megkerestem, kértem, könyörögtem, hogy jöjjön vissza: semmi foganatja, válni akart mindenképpen. Többször jártam náluk a kérés miatt is, a gyerek miatt is: mindhiába.

     Közben szépen beadta a válópert. Ez még hagyján, már amennyire hagyján, de – mint később kiderült – felperesként totális háborút indított ellenem. Mi volt ennek a lényege? Egyrészt ördögi képet festett rólam, másrészt igényt tartott arra a lakásra, amelyben gyerekkorom óta élek. Hogy bővebb legyek: a veszekedések, sőt csúnya veszekedések során elhangzottakat idézte, persze csak azt, a két veszekedés közti édes kibékülésekről, kölcsönös fogadalmakról és ígéretekről nem szólt. Például egyszer dühömben azt mondtam, hogy ha így folytatod, megöllek. Nyilván nem komolyan gondoltam, ahogy egy szülő sem komolyan mondja a gyerekének, amikor egyeseket hoz: ha így folytatod, agyoncsaplak. Aztán: volt, hogy odavágtam egy poharat, egyébként ő meg egy tányért, az utóbbit nem említette, de vád lett ellenem, hogy török-zúzok. Olyan keresetet nyújtott be, mintha egy potenciális gyilkossal-bűnözővel élt volna együtt, akivel lehetetlen nemhogy együtt élni, de szót váltani is. És minderre hivatkozva kérte a T. Bíróságot: kapja meg a lakást, én meg legyek földönfutó. Vagyis csupán néhány hónapos ott-tartózkodás után az övé legyen minden, enyém az utca meg a több évtizedes emlékek halmaza – az otthon helyett… Egyébként még a sokat látott bírónőn is érzékeltem, drága feleségem minden határon túl ment, hiszen bizonyítani semmit sem tudott, én meg jámbor emberként ültem és álltam leforrázva a tárgyalás során.

     Várható volt, hogy ezt a kérését nem teljesítik, de az is, hogy lakásmegosztás lesz a vége.  A tárgyalás második fordulóján aztán azzal állt elő, hogy hajlandó lemondani amúgy jogos követeléséről, megelégszik azzal, hogy fizessek neki egy nagyobb összeget, kvázi azért, mert lemond a fél lakásról is. Belementem. Idegileg is alig bírtam már, féltem, hogy betart majd az ún. gyermekláthatásnál. Kis spórolt pénzem az övé lett, plusz kölcsönt vettem föl, plusz eladtam, ami értéket képviselt. De legalább egyértelmű helyzet jött létre, illetve lesz…

     Gondoltam én. Hiszen kapott pénzt, rendesen vonták a gyerektartást, nem is keveset, elég jól kerestem. Évekig úgy tűnt, rendben minden, még a találkozások a gyerekemmel is békében zajlottak. Így ment Kati hetedikes koráig. Akkor anyja fölhívott, és közölte, lányom nem akar találkozni velem.  Miért? – kérdeztem hüledezve. Tudod te jól – volt a válasz. Nem tudtam. Aztán csak összeraktam valamit: az utóbbi időben többször keményen rászóltam, mert kamaszodván a lány bizony elég szemtelen stílust vett föl. Én nem hagytam. Nem hagyhattam. Erre megsértődött, ezért nem akart jönni hozzám, valami kamaszos dac lehetett az oka. Kértem az anyját, beszéljen vele. Megígérte, állítólag beszélgettek is, de a lány hajthatatlan. Mondtam a volt feleségemnek: ilyen nincs, a gyerek-szülő kapcsolat nem olyan, hogy megsértődünk valamiért – okkal, ok nélkül –, aztán vége. Ilyet még a barátok és párok is ritkán, vagy csak végső esetben csináljanak. Hogy van ez? Valamiért nem tetszik az apám, erre nem kell, megtagadom? No, erre aztán megindult a panaszáradat. Kaptam hideget-meleget. Hogy én négy éve öt percet késtem a találkozáskor, hogy egyszer nálam fázott meg, hogy miattam kapott rossz jegyet valamikor – nem folytatom. Agyrém. Volt feleségem teljes mértékben igazat adott a lányomnak abban, hogy nem akar látni. Hát milyen nevelés ez? Még ha tényleg nagyot hibáztam volna, akkor is jogom van a lányomhoz, de így, hogy semmi rosszat sem tettem… Mekkora bűnt kell egy apának elkövetnie, hogy arányos legyen a büntetés, vagyis hogy ne legyen kapcsolata a gyermekével, a szeretett gyermekével… Ilyet el sem tudok képzelni.

     Mit mondjak még? Nem és nem! Nem találkoztunk már hosszú ideje. Ha telefonáltam, letette a kagylót. Ha írtam, nem válaszolt. Megkerestem, nem engedtek be. Föladtam. Utoljára szenteste hívtam a már középiskolás lányomat. Akkor se állt velem szóba.

     Most várok, hátha megváltozik. De meddig várjak?

 

 

 

A fekete emberek

 

 

Staccato, avagy egy magyar apa stációi

 

I.

 

     – Halló, mi ez, üres a lakás! Se te, se gyerek, se egy csomó holmi…

     – Úgy döntöttem, hogy elég volt, hazaköltöztem a gyerekkel anyámhoz.

     – De hát miért? Mert veszekedtünk az utóbbi időben? Ki nem veszekszik. És legalább szólhattál volna. És a gyerek…

     – Az ő érdekében történt, fejezzük be.

     – Nem bírom ki nélküle! Reggel még itt volt.

     – Most légy férfi!

     – Látni akarom!

     – Egyelőre nem. Majd!

     – Ehhez nincs jogod!

     – A gyereknek is érdeke!

     – Miért érdeke a gyereknek, hogy ne legyek vele. Nem hagyom!

     – Ne keress minket, majd jelentkezem. (Leteszi a telefont.)

 

 

II.

 

     – Anyuka, nagyon kérem, segítsen.

     – Tudom, mi történt, de én nem szólok bele a lányom dolgaiba.

     – Semmi rosszat nem tettem. Néha veszekedtünk, néha ittam. És dolgoztam, mint az állat. Nem ezt érdemlem. És a kicsi!

     – Nézd, fiam. Ha a lányom így döntött, biztos oka van. Egy férfit nem hagynak el ok nélkül!

     – De a gyerekemhez akkor is jogom van. Ez önbíráskodás. Látni akarom.

     – Nyugodj meg, gondolj a munkádra.

     – Nem érti? Látni akarom!

     – Ezt vele beszéld meg. (Leteszi a telefont.)

 

Folytatás itt:

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmom a csönd

 

Csak néztem

 

Csak néztem, néztem magam

csúnya korok, kóbor idők között:

anyám kórházba, s onnan hirtelen,

búcsú nélkül az égbe költözött.

 

Voltam akkor huszonéves,

s a hiány megfogant bennem,

felnőtt lett ő is, de anyám kezét

máig nem hagyja elengednem.

 

Sötétben élve kapaszkodtam

s valaki segített a fénnyel,

valaki segít, hogy ne legyek

szanaszét és szerteszéjjel.

 

Halott anyám, én és a hiány:

régóta múlnak együtt az évek,

ki kit nevel és ki kit segít,

nem tudom, de élek, élek.

 

 

 

 

Lángok, tüzek között

(Fra fiamme e fuochi)

 

 

 

Monológ

 

Isten, add vissza anyámat,

anyámat add vissza, Isten,

megbocsátom, hogy elvetted,

de anyámat add vissza, Isten!

Megbocsátom, hogy szenvedett,

hogy testét szétrágta a rák,

anyámat ha visszaadod, Isten:

megadom neked a feloldozást!

 

 

 

Elfáradt összes angyalunk

 

XXI.

 

 

Szeretni kéne,

nem undorodni,

szépen szólni kéne,

nem káromkodni,

hajolni kéne:

mások fölé, mellé,

de búcsú nélküli elválások

nyírnak, osztanak ketté.

És lám: nyomulnak mindenfelé!

A köszönés minek,

csak luxuscikkek a tiszteletek.

Hogy szerveznek, díjaznak,

a látszatra sem vigyáznak,

csak viszik, amit épp lehet:

pénzt, sarzsit, hatalmat:

közben unott arccal

isznak és itatnak,

abrakolnak és abrakoltatnak.

Mással mérik magukat

nappal és éjjel –

mint a mindenséggel.

Isten kéne, remény, szeretet, könyv –

satöbbi és satöbbi,

nemzeni, szülni, becézni kéne –

satöbbi, satöbbi,

de jobb most alázni, elfoglalni

vagy semmibe venni, ölni – 

satöbbi és satöbbi.

 

 

Szilánkok Kaiser László költő, író satöbbi munkásságából

Ajánló

Feltöltve: 2015.  dec. 20., do