Sinka István Fekete bojtárja egyik lapjáról sújtott rám a látomás: az ember mindaddig süket, amíg meg nem hallja a saját hangját. Hall persze addig is valamit, de átszalad rajta, mint alagúton a mozdonyfütty. De amikor megdermedve kezd fülelni, mert a koponyája boltozatából visszaköszönő hang meglebbenti, akkor megérkezett. Áll a fejbolt alatti aréna közepén és meghajol.

 

„Benke László vagyok. Bemutatom Szenvedéstörténetünk misztériumát. Itt a költészet és a lét közös határa. Lenni annyi, mint annak kifejezését megszenvedni, mert a mi emberi létünk a nyelvünkből szövődik. A nem emberi lények közül is a leginkább beszélők állnak hozzánk legközelebb, a beszédes emberek közül pedig a szüleink.”

 

Anyám megálmodta apám*

— — —

Látom, hogy az ég ablakán

együtt néznek le rám.

 

Tiszta ámulat volt a lelkük

s ővelük az én gyermekségem.

— — —

 

Gondoljátok meg, gyerekek,

most, amikor újra eltévedt az idő

— — —

 

Apám és anyám hozománya

’36-ban egy-egy hold föld volt

’45-ben kaptak még öt holdat.

Hamarosan mind a hetet

bevitették velük a téeszbe.

Alig egy emberöltő múlva

„szétvertük” a téeszeket.

— — —

 

1959-ben, amikor még akasztottak is

— — —

újra lesöpörték a padlást,

anyám és apám elengedett engem Budapestre.

Hogy ne kelljen túrnom a földet.

Munkás lettem a Kapagyárban.

— — —

és verseket próbáltam írni.

— — —

           

Piros barackfámra

földem mennyasszonyával

— — —

esküdtem örök szerelmet.

— — —

Sziromhullása fátyolában

nem láttam a Gonoszt,

nem láthattam előre vereségemet

— — —

 

„Mentsük meg a fiunkat, Apja!”

S eladták értem a házuk

— — —

 

Hamarosan újra megnősültem

s négyen laktunk a kis lakásban.

— — —

Nem várták meg, hogy az új meny

kirúgja őket

— — —

 

Négy éven át, életen át

dolgoztak, imádkoztak, reménykedtek:

„Csak még egyszer segítsen

haza bennünket az Isten!”

— — —

1974 húsvétjára felépült

falujukban a házuk.

— — —

boldogan hazamentek.

— — —

 

kicsit még kivirágzott

anyám és apám

muskátlis szerelme.

 

Húsz év után merenghetek:

— — —

Második feleségem is elhagyott

— — —

gyermekeinken megosztoztunk.

— — —

 

1910-ben, mikor apám született,

— — —

akkor még egészben volt MAGYARORSZÁG.

— — —

még harmincnyolcban is dalolhatta:

Krasznahorka büszke vára

— — —

N.I. kivégzése és újratemetése napján

— — —

Hazánknak álmodtam szabadságot.

— — —

 

Szégyen, mennyit tüntettem akkor!

— — —

Huszonöt év alatt

nyolc miniszterelnököt emeltünk föl

— — —

Mivé lettünk! Mivé tették nemzetünket!

— — —

 

Szegény apám és anyám

mint Krisztus a kereszten

túl sokat szenvedett.

— — —

 

* /A teljes vers itt olvasható/

 

     Aki méltatja, csak kivonatolja a megérkezés beköszöntőjét, ugyanúgy, ahogy mindenki fejében is egy kicsinyített zsebtörténelem ketyeg. Nem összevissza, hanem a soha meg nem látható órához igazítva mutatja a helyi időt. Ezért tévedhetetlen. Amit megélünk, azt pontosan úgy éljük meg és akkor. Legvégül majd valaki megállapítja a középidőt. Esetleg „a Történelem Ura.”

     De az egyén, mint Benke László nem várhat valakire.

A megőszült kertben szanaszét futásnak eredt évek kiáltanak vissza közös eredetükre. Nem válhatnak a lényegvesztés temetetlen holtjaivá! Úgy csoportosulnak a darabok, hogy kollektíven hassanak akként, mint a tiltó, vagy tovább engedő jelzőlámpák.

     Nemrég, 2013-ban ugyan kiválogatta, és „bepolcozta” verseit a szerző a Hová lett aranytrombitád? című kötetében, de az a rendezés nem volt rendelkezés. Most kinyilatkoztatni akar önmaga és meghallgatói számára mind magán, mind közéletében. Röviden, kertelés nélkül, lazítva az időigényes műgond követelményein is. Első szempont a mára készség: legyen újra válogatott régi, vagy friss a vers. Legjobb, ha még ez évi, vagy hónapi, ha már mai napi nem lehet.

     A megőszült kert tartalmának szerkezete ezért roppant egyszerű, mint bármi, ami a helyén áll. Két fejezete van.      A két fejezet ellenütemű, két alma fél — s nem fél alma és fél körte párosítása. Kétértékű egészet ad ki. Ez az életóra korhűn digitális ingaóra, de zsebbeli. A két végén megcsavart törülköző-szerű időt csak ilyen eszközzel lehet mérni. Vezérlő csillagunk vesztén az egyik üteme, A szabadulás iránya a másik.

     Olyan költői szabaduló művészettel is van dolgunk, amely végül lebontja magáról a rátekert verssorok kötelét. Botz Domonkos segédkezik ebben a költőnek, aki oldozgató kérdéseket tesz föl kötetzáró interjújában. Példával jár elöl az olvasónak abban, hogy lapjaira hulljon valamennyi mindennapi próza abból, amit magába titkol e költészet – nem csupán ez a verseskönyv. Sőt nem is csupán e költészet. Egy hetvenhárom éves ember emlékbendője megtelt már annyi élettáplálékkal, hogy átadhassa a közemésztésnek. Ráadásul, költőnk emléktára válogatott falatokat rejt. Azokat egy könyvismertető még nem csalhatja elő.

     Fél évszádnyi költői forgolódás az irodalom életében, melynek felét könyvkiadási munka tetézi, csupán a kulturális föle egy élet munkásságának. A fél évszázad felének hátterét az újságírás tapétázza ki, javarészt a munka világában, üzemi lapoknál. A naprakészség lesben álló ingere bizsergeti is költőnk összes eddigi könyvét. Nem a személyiség mélyébe száműzött „szépirodalmat” akar művelni, hanem szép „közirodalmat”. A személyes búvóhelyül szolgáló fikciót közösségi óvóhelyként szeretné viszontlátni mint valóságot, melyet legtöbben fikciónak hisznek a kimondás pillanatában. Az embernek a világról szerzett meggyőződését pedig performanszként kedveli, hogy hasson.

 

     A publicisztika meghosszabbított keze a most forgatott könyvben sem tétlenkedik, nyúljon ki az a versből, vagy ragadja galléron az interjú készítőjét. Nem titkolja igényét a köznevelő véleményformálásra az első föltett kérdés után sem — : Miként is szembesült egymással élete színhelyének két partja: „a paraszti lét nyomorúságos limlom tája” és „az égett emulzió szagától terhes gyárcsarnokok világa?”

 

     Szó sem lehet efféle egymás elleni szembesítésről! — tudjuk meg.

     A kérdésben egy előítélet beidegződése lappang mind az elmúlt „rendszerről”, mind a falusi és városi lét erkölcsi távolságáról. Újvárfalváról, Somogyból „élt és él bennem apám és anyám alakja, szülői házam, cserebogaras udvarunk, a favágító, fölötte aranyalmáival a szentiván almafa, a virágba borult barackfa házunk ajtajában… mögöttünk nagyapám és nagyanyám tágas udvara… vadrózsás kertjük a kis házzal. Oda jártam át kicsi koromban… Hallgattam mesélésüket kis szobájukban, ültem az ágy alól előhúzott kis fejőszéken…” Továbbá a „felejthetetlen meghittség lélekből fakadt, természetes közösségi élmény volt, mindenkinek erőt adott az élethez, nekem a költészethez is, ezt jóval később értettem meg, de akkor éltem át.” Egy oldallal később ezt olvashatjuk: „A lerombolt, elárult, eladott magyar ipar e nagyon szomorú időszakában sok fiatalnak, sok fiatal költőnek kívánom, bárcsak átélhetné azt a felemelő, primér örömet, amit én… [akit] sokszor átjárt a jól végzett munka ’arany öntudata’, öröme. A falusi parasztgyerek, az angyalföldi és csepeli munkás legbelül, majd legjobb verseiben is – mondja önmagáról – ugyanazt az emberi lényeget élte át, hogy közösen tehetünk valami jót magunkért, egymásért, a hazánkért, és a világért, mert csak azt érdemes tenni, jót.”

     Mi más is lehetne az általa gondozott Móricz Zsigmond Alapítvány és a Hétkrajcár kiadó arszpoétikája? A Piros barackfa pedig a ház ajtajából ma is ott díszlik bebalzsamozva a legelső kötet versei közt. Minden idők szüzességének titkos varázsa dereng szellős alakjában. Talán ma is a költő összes szerelmének kihívója és vetélytársa. Őt magát is megszállás alatt tartja, mint Csontváryt a cédrus.

 

     Viszont nem vetélytársa Újvárfalvának Benke emlékezetében a másik szülőföldje, Csepel. Mert mi is az a „szülőföld”? Az, amelynek meg-megérintéséből Anteusként merít erőt az elgyöngülő ember – mondja ő. Ha nem is ölt a lapokon szövegtestet, nem nehéz elgondolnunk, hogy Újvárfalvához az „anyaföld” képzete társul, Csepelhez az „apaföldé”. Azok termékenyítették meg egymást, hogy öntudatává legyenek, s aki mindkettőhöz ragaszkodik, nem annak „kettős az identitása”, hanem annak, aki egyszerre érezve magát férfinak és nőnek, ezt így nevezi.

     Tehát Benke László atyai-szellemi teremtettsége Csepelen élte embrionális állapotát, amely korábbi lényege szerint ugyanúgy elmerült, mint Újvárfalva. A munka örömén túl csupán az „ügydöntő” tényre szorítkozzunk: a költő, Tamási Lajos itteni jelenlétére.

Az 1956 utáni közéletből ide száműzött Tamási lett Benke László fölismerője, mentora, szellemi vezetője, barátja, és máig tartó pályafutásához az elrugaszkodási láb-tám. A kiskamasz Benke a forradalom tünetei helyett, később, Tamási Lajos személyében megkapta a forradalom egyik élő lelkiismeretét, a Piros a vér a pesti utcán szállóigévé lett verscím élő forrását.

     Tamási Lajos 1992-ben elhunyt. Ugyanakkoriban hunyogatta le szemét az agonizáló, magyar tulajdonú gazdaság. Ledöfve málladozott az ország gyáripari szíve, a csepeli ipar. Elsüllyedt az egész „apaföld”. Benke visszafogott zokogása nem sokkal később versben tört ki. Nem tartalmazza a jelen könyv, de megértéséhez, és elfogadásához hozzátartozik a húsz esztendő körüli Mozdonysirató. Íme, a záró részletei:

 

Csak azt ne higgyük, hogy különbek vagyunk

egy 424-esnél!

— — —

Robogunk a természet csodálatos tájain,

az élet csak kígyózik utánunk.

Hogy ittuk a képeket, töltekeztünk a valósággal,

és micsoda gyönyörűségeseket füttyentgettünk!

 

Hol vannak mihozzánk képes a te dalos madaraid!

Mi emberből vagyunk,

mérnökből és kovácsból, lakatosból és utasból,

várakozókból és megérkezőkből.

Végre megállhatunk. Jajok nélkül.

Összerogyhatunk, mint a nagyapánk.

Megtettük kötelességünket.

Szétszedhetnek,

kiselejtezhet bennünket a selejtezési bizottság.

Visszamehetünk a tűzbe,

felolvadhatunk a nagy egészben, felsírhat a fű.

Suhoghat felettünk fekete kaszád, Uram!

 

* * *

 

     Nem különösebben fontos tovább boncolgatni, hogy mit mondhat nekünk egy megőszült kert. Verscímeket sorolni fel a hely kitöltése végett meg fölöttébb hiú dolog.

     Mikor közelítünk hozzá, fölrémlenek a hazai műveltségből költői és politika útjelző táblák, ilyenek: „Szabadság, szerelem”; „Isten, haza, család”. Nem kell elvetnünk őket, de megelégednünk sem velük. Az élet szerelme, az utána való halálig szomjúzás, és az otthonkeresés az a vezérlő csillagkép Benke László zodiákusán, amelyik ködbe borulni látszott. A szabadulás iránya aligha lehet más, mint a veszteség hitétől való szabadulás.

     Ezt ő már tudja, mielőtt bevonná olvasóját saját tanmeséjébe. Ismerjük, ugye, a mondást, hogy „a jól föltett kérdésben benne van a válasz”. De, miért? – erről hallgatunk. A költő ugyan elárulja, noha nem tudja, csak sejti:

 

Vezérlő csillagunk vesztén

ne feküdj hanyatt,

ne add meg magad,

energiád is elvész.

Menj csak ki a kertbe,

nézd megőszült fáidat,

lombok közt a házadat,

hogy itt mennyi munka van!

Ha nem végzed el, véged!

Nyíljon ki benned az élet,

nyíljon ki a növények szerelme,

adj inni a virágoknak,

dolgozz és olvass egy kicsit,

s a kerek szemű hold alatt

álmodd, hogy álmodom veled:

virágozz, édes nemzetem!

(Ki a kertbe!)

 

     A melyik a jól föltett kérdés?-re ez lehet az elhallgatott megfejtés: választ csak akkor kapunk, ha valamilyen célból kérdezünk. Ha valamire nem kapunk választ, annak az az oka, hogy semmi célja sincs a kérdésünknek. Minden ok a célokság (teleológia) kapitális céljától függ. Az egész élet egyetlen „célfüggvény”. A kapitalizmus sem egyéb, mint egy cél túlhajszolása, amelyből nyomorult okok következnek.

      A versben a cél iránya ez: „Ha nem végzed el, véged!” A szabadulás irányának fölismerése már gyerekjátéknak is játék, avagy játék gyerekjáték:

 

— — —

Segíts nekem szerelmesem,

testvérem és küzdőtársam,

vállalom az életed,

vállald el az életem.

S vigyázva jó Föld Anyánkra

öntözzük a növényeket

holnap is a hold alatt.

 

***

 

     A már-már prózai, a köznapi légből kapott közhelyes sorok után föltesszük a kérdést: világunk létezői között létezik-e költőibb létező, az Élet Uránál? Mert, amit az esztéta nem méltányol, azt már csak ő méltányolhatja, akinek megüti orrát az áldozati füst elhaló hangja.

     Így, ahogy mondom. Kihallja a füstből a fohászkodó rebegését.

     Legyen a recenzensnek annyi jutalma, hogy a költő elé költői szőnyeget teríthessen. Ő is, mint sok más, fülroskadásig hallgatja a politikai kocsmahangot, mely között a zaj „füstjeként” elvegyülve észleli bárki a költőt. De a posztóvá vastagodott, gazos hanglepedő szálai között nincs más tolakodó, csak a virág. A kipróbált sorban állók fejére is ütnek: miért nem áll be gizgaznak, vagy lenne művirág!

     Kicsit távolodva a metaforák hintajától: a „népiségnek” – a lehetséges legjobb népiségek egyikeként – saját „szerelmi háromszögében” látom fölszentelődve Benke Lászlót.

     Ennek három csúcsa: Móricz Zsigmond robusztus angyala, Kassák Lajos aszketikus népisége, és Sinka István eredetének feneketlensége. — Persze fenntartással sütögetem Benkére a csoportos azonosítás bélyegét, mert bármelyik „csoport” terjengős, mint a belvíz, melynek senki sem tudja, hol a kútja, ám elállíthatatlanul folyik.

     A lett légyen naprakész mai lényeg talán az, hogy Újvárfalva és Csepel elsüllyedése után Benke László a Pest megyei Dánszentmiklós települési zsombékján utazik. Ereiben, vérrel vegyítve, az élet publikum nélküli költészete folyik: az, amit nem néznek, hanem csinálnak. Az „ilyesmik” „gyalogos riportere” ő, s manapság lakhelye az, amit éppen álmában interjúvol. Egy öngyilkos házát vette meg, korábbi szomszédja is önkezéből hullott ki, az elgazosodott telekrészek pedig a szorgaloméból. Ezért lett többszörösen is az élet szerelmese, nemcsak egyik könyve címében. Mint a hőléggömböt, fizikailag is röpíti a szerelem szenvedélye, de ettől még érintetlen marad metafizikai mátkája: a  p i r o s   b a r a c k f a. A kielégíthetetlen szomjúság, az ellentétes vágyakozások hullámvasutazásában pillantotta meg az őt szintén véleményező Varga Domokos, aki szerint „költészetét egy sajátos tantaloszi életérzés színezi át, amelyben mintha a beteljesíthetetlen vágyak ősi mítosza éledne újra.”

     Nekem úgy tetszik, hogy a szárnyával verdeső „népiség”, melynek a temető az Akadémiája, egy Proteusként változó feltámadás útján poroszkál. A történelem összes gyalogos riportere a „társadalmi aljnövényzet” mellé taposott ösvényen halad. Mindegyre föltekint, és összecsapja a tenyerét: ki az isten tudja, hogy miért nőnek égig a fák!

     A fanövés gyanússága olyan, mint az égnek álló hajunk-szála. – „Nem oszt, nem szoroz”. Innen, lentről, a fák úgy látszanak, mintha égig nőnének. Pedig Isten látja a lelküket, nem.