Feltöltve: 2016. aug. 27., do

 

1.

Anyám megálmodta apám,

muskátlis szerelem volt az álma.

Valóban úgy ment lánykérőbe

apám, piros muskátli ragyogott

ünneplős kabátja gomblyukában.

 

1936-tól 1987-ig,

esküvőjüktől 51 évig

élt apám hűséges szerelme

anyám iránt,

s még azon is túl.

 

Amíg csak élt anyám,

2001. november 17-ig,

s hiszem, hogy azon is túl

él szívében apám iránt

megálmodott álma,

muskátlis szerelme.

Látom, hogy az ég ablakán

együtt néznek le rám.

 

Tiszta ámulat volt a lelkük

s ővelük az én gyermekségem.

Nem is tudom, mit néztem,

mit is láttam rajtuk.

Elégtek hitük és becsületes

szerelmük tüzében tiszta fehérré.

Egymásba olvadtak bennem.

Amíg csak élek,

muskátlis álmuk ég a szívemben.

 

De már eltűntem én e vágyban,

fényt faló sötétségben

bujdosom lakatlan szülői házban.

Senki és semmi sem védi

gyermeki fényem.

 

2.

Gondoljátok meg, gyerekek,

most, amikor újra eltévedt az idő,

hazánk nagybirtokosainak földjén

kizsákmányoltak hajladoznak

a fideszes-szocis-liberális-kapitalista

Magyarország megteremtéséért.

Gondoljátok meg, gyerekek!

 

Apám és anyám hozománya

'36-ban egy-egy hold föld volt.

'45-ben kaptak még öt holdat.

Hamarosan mind a hetet

bevitették velük a tszbe.

Alig egy emberöltő múlva

„szétvertük” a tszeket.

Mehettek és mehetnek földjükkel az öregek

a föld alá, a mennyekbe, ahová akarnak.

 

A bűnösök bűnére nincs bocsánat,

sem büntetés. De bűnhődés

bőséggel jut az ártatlanoknak.

 

1959-ben, amikor még akasztottak is,

főként munkásokat és miniszterelnököt,

mikor a bőrkabátos kizsákmányolók

újra lesöpörték a padlást,

anyám és apám elengedett engem Budapestre.

Hogy ne kelljen túrnom a földet.

Munkás lettem a Kapagyárban.

Kezdetben síncsavarokat válogattam,

zsíros kenyereket ettem,

és verseket próbáltam írni

a szabadságért, az emberi méltóságért,

a szegénység, úrhatnámság és szolgaság ellen.

 

3.

Piros barackfámra

földem menyasszonyával

a győzelem jelében

esküdtem örök szerelmet,

hogy én őt el nem hagyom.

Sziromhullása fátyolában

nem láttam a Gonoszt,

nem láthattam előre vereségemet,

de láttam nemsokára

tisztátalanná lett feleségemet.

Csikorgó lélekkel kidobtam

házamból az árulót, mégis visszajött:

„Megmosakodtam”

mondta szemembe nevetve,

„újra tiszta vagyok!”

Anyám és apám előtt

be is sározott engem,

követelte a részét.

Megcsúfolt, akit szerettem,

gátlástalan becstelenséggel

harcolt a házért – nem ám a hazáért! –

a Gonosz fattya.

Addig nem ment el,

míg a pénzét meg nem kapta.

 

4.

„Mentsük meg a fiúnkat, Apja!”

S eladták értem a házuk,

kifizették hiénájuk.

 

Elûzetett szülõföldjérõl

házatlan apám és anyám,

elűzettek hozzám, Pestre,

panelmagányba, föl, a negyedikre.

 

5.

Hamarosan újra megnősültem

s négyen laktunk a kis lakásban.

Anyám és apám akkor már előre látta,

nem várhatja meg két unokáját.

Nem várták meg, hogy az új meny

kirúgja őket;

négy éven át éjjel-nappal

hazakészülõdtek.

 

6.

Pestszentlőrincről villamossal

jártak a nagycsarnokba,

nyugdíjasként húzták az igát,

pincétől padlásig

hordták-vitték pultra az árut,

dolgoztak hajnaltól szakadásig.

 

7.

Négy éven át, életen át

dolgoztak, imádkoztak, reménykedtek:

„Csak még egyszer segítsen

haza bennünket az Isten!”

Falujukban telket vettek,

kétszáz kilométert utaztak oda,

kétszázat vissza,

vonatoztak, hétvégeken építkeztek.

S megérték feltámadásukat.

 

1974 húsvétjára felépült

falujukban a házuk.

Elköltöztek Pestről,

boldogan hazamentek.

 

8.

Ablakukban

kicsit még kivirágzott

anyám és apám

muskátlis szerelme.

 

9.

Húsz év múltán merenghetek:

milyen volt szőkesége…?

Második feleségem is elhagyott.

Ő is követelte lakásunkból a részét.

Szerelem-árulásunkban

gyerekeinken megosztoztunk.

 

10.

1910-ben, mikor apám született,

a magyar nép még reménykedhetett,

akkor még egészben volt MAGYARORSZÁG.

Bánatában és örömében az én apám

még harmincnyolcban is dalolhatta:

 

Krasznahorka büszke vára,

Rászállott az éj homálya,

Magas tornyán az őszi szél

Régmúlt dicsőségről mesél.

Rákóczinak dicső kora

Nem jön vissza többé soha.

 

Hegyeink között, a Kárpátok alatt

már tizenötmillió

fájdalmas hangú tárogató

sem tudná elsiratni sok-sok siratni valónk.

Azt, hogy ellenünk mennyi bűnt követtek el!

 

S hogyan tudott meghalni apám

77 évesen, v é l e t l e n ü l

j ú n i u s 1 6 - á n.

Belezavarodtam,

ahogy belezavarodott

történelmünkbe annyi sorstragédiánk.

 

Mikor anyámmal apám sírjánál

kellett volna csendben állnom,

N. I. kivégzése és újratemetése napján

reménykedő tömegben vártam

a Hősök terén boldogabb jövendőnk.

Hazánknak álmodtam szabadságot.

Rajtunk ott is irtóztató csúfság esett.

 

11.

A legújabb tőkefelhalmozás éveiben

ismét szorgalmasan adták-vették

az országot és népét.

Baromvásáron. Sok kicsi és sok

tömegméretű nagygyűlésen.

 

Szégyen, mennyit tüntettem akkor!

Ostobaságomban a hazaáruló

kétfejű „elit” szekerét toltam.

 

Huszonöt év alatt

nyolc miniszterelnököt emeltünk föl

és etettünk a tenyerünkből.

Kölcsönökbõl, segélyekből éltünk,

és még élünk! – Szégyenérzet nélkül

naponta fogadtuk el,

hogy végünk van, végünk.

 

Túl drága a legrosszabb demokrácia,

túl sokba kerül

a tékozló állam, a kormány és a pártok

túlduzzasztott apparátusa,

túl sokat esznek

a hazai és nemzetközi zsiványok.

És nem laknak jól soha!

 

Csúfságára nemzetünknek,

felejtve régi vitézségünket,

részegen és tunyán

felfaljuk népünket,

anyánkat, apánkat, hazánkat, gyerekeinket,

szentséges Istenünket.

 

Mivé lettünk! Mivé tették nemzetünket!

Válasszatok!

 

S az istenadta nép

széttárja üres kezét:

nincs miből – mit csináljunk? –

nincs vezér.

Sír és kacag,

kézcsókot és barackot ad

minden választott bohócának.

 

12.

Szegény apám és anyám

mint Krisztus a kereszten,

túl sokat szenvedett.

Amíg csak élek,

siratom őket és vérzek.

 

De ők tiszta szívűen

mosolyognak ezen az egészen,

mióta valóban meglátták az Istent.