Feltöltve: 2016. aug. 27., do
1.
Anyám megálmodta apám,
muskátlis szerelem volt az álma.
Valóban úgy ment lánykérőbe
apám, piros muskátli ragyogott
ünneplős kabátja gomblyukában.
1936-tól 1987-ig,
esküvőjüktől 51 évig
élt apám hűséges szerelme
anyám iránt,
s még azon is túl.
Amíg csak élt anyám,
2001. november 17-ig,
s hiszem, hogy azon is túl
él szívében apám iránt
megálmodott álma,
muskátlis szerelme.
Látom, hogy az ég ablakán
együtt néznek le rám.
Tiszta ámulat volt a lelkük
s ővelük az én gyermekségem.
Nem is tudom, mit néztem,
mit is láttam rajtuk.
Elégtek hitük és becsületes
szerelmük tüzében tiszta fehérré.
Egymásba olvadtak bennem.
Amíg csak élek,
muskátlis álmuk ég a szívemben.
De már eltűntem én e vágyban,
fényt faló sötétségben
bujdosom lakatlan szülői házban.
Senki és semmi sem védi
gyermeki fényem.
2.
Gondoljátok meg, gyerekek,
most, amikor újra eltévedt az idő,
hazánk nagybirtokosainak földjén
kizsákmányoltak hajladoznak
a fideszes-szocis-liberális-kapitalista
Magyarország megteremtéséért.
Gondoljátok meg, gyerekek!
Apám és anyám hozománya
'36-ban egy-egy hold föld volt.
'45-ben kaptak még öt holdat.
Hamarosan mind a hetet
bevitették velük a tszbe.
Alig egy emberöltő múlva
„szétvertük” a tszeket.
Mehettek és mehetnek földjükkel az öregek
a föld alá, a mennyekbe, ahová akarnak.
A bűnösök bűnére nincs bocsánat,
sem büntetés. De bűnhődés
bőséggel jut az ártatlanoknak.
1959-ben, amikor még akasztottak is,
főként munkásokat és miniszterelnököt,
mikor a bőrkabátos kizsákmányolók
újra lesöpörték a padlást,
anyám és apám elengedett engem Budapestre.
Hogy ne kelljen túrnom a földet.
Munkás lettem a Kapagyárban.
Kezdetben síncsavarokat válogattam,
zsíros kenyereket ettem,
és verseket próbáltam írni
a szabadságért, az emberi méltóságért,
a szegénység, úrhatnámság és szolgaság ellen.
3.
Piros barackfámra
földem menyasszonyával
a győzelem jelében
esküdtem örök szerelmet,
hogy én őt el nem hagyom.
Sziromhullása fátyolában
nem láttam a Gonoszt,
nem láthattam előre vereségemet,
de láttam nemsokára
tisztátalanná lett feleségemet.
Csikorgó lélekkel kidobtam
házamból az árulót, mégis visszajött:
„Megmosakodtam”
mondta szemembe nevetve,
„újra tiszta vagyok!”
Anyám és apám előtt
be is sározott engem,
követelte a részét.
Megcsúfolt, akit szerettem,
gátlástalan becstelenséggel
harcolt a házért – nem ám a hazáért! –
a Gonosz fattya.
Addig nem ment el,
míg a pénzét meg nem kapta.
4.
„Mentsük meg a fiúnkat, Apja!”
S eladták értem a házuk,
kifizették hiénájuk.
Elûzetett szülõföldjérõl
házatlan apám és anyám,
elűzettek hozzám, Pestre,
panelmagányba, föl, a negyedikre.
5.
Hamarosan újra megnősültem
s négyen laktunk a kis lakásban.
Anyám és apám akkor már előre látta,
nem várhatja meg két unokáját.
Nem várták meg, hogy az új meny
kirúgja őket;
négy éven át éjjel-nappal
hazakészülõdtek.
6.
Pestszentlőrincről villamossal
jártak a nagycsarnokba,
nyugdíjasként húzták az igát,
pincétől padlásig
hordták-vitték pultra az árut,
dolgoztak hajnaltól szakadásig.
7.
Négy éven át, életen át
dolgoztak, imádkoztak, reménykedtek:
„Csak még egyszer segítsen
haza bennünket az Isten!”
Falujukban telket vettek,
kétszáz kilométert utaztak oda,
kétszázat vissza,
vonatoztak, hétvégeken építkeztek.
S megérték feltámadásukat.
1974 húsvétjára felépült
falujukban a házuk.
Elköltöztek Pestről,
boldogan hazamentek.
8.
Ablakukban
kicsit még kivirágzott
anyám és apám
muskátlis szerelme.
9.
Húsz év múltán merenghetek:
milyen volt szőkesége…?
Második feleségem is elhagyott.
Ő is követelte lakásunkból a részét.
Szerelem-árulásunkban
gyerekeinken megosztoztunk.
10.
1910-ben, mikor apám született,
a magyar nép még reménykedhetett,
akkor még egészben volt MAGYARORSZÁG.
Bánatában és örömében az én apám
még harmincnyolcban is dalolhatta:
Krasznahorka büszke vára,
Rászállott az éj homálya,
Magas tornyán az őszi szél
Régmúlt dicsőségről mesél.
Rákóczinak dicső kora
Nem jön vissza többé soha.
Hegyeink között, a Kárpátok alatt
már tizenötmillió
fájdalmas hangú tárogató
sem tudná elsiratni sok-sok siratni valónk.
Azt, hogy ellenünk mennyi bűnt követtek el!
S hogyan tudott meghalni apám
77 évesen, v é l e t l e n ü l
j ú n i u s 1 6 - á n.
Belezavarodtam,
ahogy belezavarodott
történelmünkbe annyi sorstragédiánk.
Mikor anyámmal apám sírjánál
kellett volna csendben állnom,
N. I. kivégzése és újratemetése napján
reménykedő tömegben vártam
a Hősök terén boldogabb jövendőnk.
Hazánknak álmodtam szabadságot.
Rajtunk ott is irtóztató csúfság esett.
11.
A legújabb tőkefelhalmozás éveiben
ismét szorgalmasan adták-vették
az országot és népét.
Baromvásáron. Sok kicsi és sok
tömegméretű nagygyűlésen.
Szégyen, mennyit tüntettem akkor!
Ostobaságomban a hazaáruló
kétfejű „elit” szekerét toltam.
Huszonöt év alatt
nyolc miniszterelnököt emeltünk föl
és etettünk a tenyerünkből.
Kölcsönökbõl, segélyekből éltünk,
és még élünk! – Szégyenérzet nélkül
naponta fogadtuk el,
hogy végünk van, végünk.
Túl drága a legrosszabb demokrácia,
túl sokba kerül
a tékozló állam, a kormány és a pártok
túlduzzasztott apparátusa,
túl sokat esznek
a hazai és nemzetközi zsiványok.
És nem laknak jól soha!
Csúfságára nemzetünknek,
felejtve régi vitézségünket,
részegen és tunyán
felfaljuk népünket,
anyánkat, apánkat, hazánkat, gyerekeinket,
szentséges Istenünket.
Mivé lettünk! Mivé tették nemzetünket!
Válasszatok!
S az istenadta nép
széttárja üres kezét:
nincs miből – mit csináljunk? –
nincs vezér.
Sír és kacag,
kézcsókot és barackot ad
minden választott bohócának.
12.
Szegény apám és anyám
mint Krisztus a kereszten,
túl sokat szenvedett.
Amíg csak élek,
siratom őket és vérzek.
De ők tiszta szívűen
mosolyognak ezen az egészen,
mióta valóban meglátták az Istent.
Benke László Szenvedéstörténetünk c. verse két változatban jelent meg, a Tekintet július-augusztusi
és az Életünk júliusi számában. Az itt közölt vers megegyezik
A megőszült kert
c. kötetben megjelent változattal.
Kapcsolódó írásunk: itt.