Előszóképpen

Darai Lajos előadásához

 

 

Tisztelt Olvasó!

 

Darai Lajostól ezúttal egy olyan nagy horderejű, fajsúlyos, mondhatnám, korszakos eszmefuttatást kaptunk közlésre, amelyről magam úgy vélem: a benne foglaltak megvalósítása az egyik legnehezebb, ám a legcsodálatosabb és leggyümölcsözőbb feladata lehetne valamennyiünknek az elkövetkező években és évtizedekben. S általa Magyarország, a magyarság úgy nyerheti vissza kitüntetett történelmi szerepét, hogy emelkedését e közben nem a mások – szomszédos nemzetek, történelmi társnemzetek – legyőzésének, gyengítésének köszönhetné, hanem – a mellérendelés hagyományos, szép eszméjének megélése, gyakorlása révén – a most még javában ellenségeskedők kölcsönös elismerésének és erősítésének.

 

Egészen más szemléletet és fogalmakat – fogalom-használatot – kíván ez a korábbiakhoz képest.  Darai szerint az egyik Kodolányis hallgató fején találta a szöget, amikor ebbe a mondatba sűrítette mondandója lényegét: “Dr. Darai Lajos pedig az egynyelvű fogalomszótár szükségességét bizonyította a nemzetkapcsolatok közös nevezőinek megtalálásához."

 

Ám nem is olyan könnyű megérteni és befogadni e fogalomszótár új elemeit. Magam is megakadtam helyenként, és ilyen-olyan értelmezésekkel, példákon nyugvó magyarázatokkal próbálkoztam, elküldve ezeket a szerzőnek,  mi helytálló közülük s mi nem. Levélváltásunknak köszönhető az alábbi személyes hangú, értelmező gondolatsor, amely – úgy vélem – olvasóink számára megkönnyítheti e korszakos jelentőségűnek vélt eszmefuttatás befogadását.  

 

 

A magyar nemzeti és a társnemzeti közösségek létének kezelése új fogalmakkal

 

Azért ragaszkodom ehhez az eredeti megfogalmazásomhoz, mert szeretném érzékeltetni, hogy valamiben egy idő óta azonosak vagyunk – a minket és lassan az egész világot tönkretevő felfogással szemben – itt a Kárpát-medencében és környékén, és ez nem más, mint egymás társkénti elfogadása a nyelvre, a vallásra, a gazdasági állásra és a származásra vonatkozó másféleségünk ellenére, annak tiszteletben tartásával. Nem akadályozzuk egymást műveltségi sokszínűségünk gyakorlásában, hanem megismerjük, megkóstoljuk, meghallgatjuk egymás jellegzetességeit, teljesítményeit, termékeit.

Ez – az egymás elismerése – így volt már a hunok virágzása idején. És a frank rablóhadjárattal köszöntött be az európai tél a kapcsolatokban, és a fagy azóta sem engedett fel. De nem Közép-Európában! Jóban voltunk mi mindenkivel itt, mert jóban voltunk egymással.

 

Egyetemi barátom apja azért lett jó külkereskedő, mert ismert vagy öt nyelvet gyerekkorából, hiszen az ő apja vasutasként több mai szomszéd országban szolgált és vitte magával a családját, ott élve könnyű volt a nyelvtanulás. Nem véletlen, hogy a cucilizmusban erről álmodni se lehetett, és a kinti magyaroknak legalább ennyi előnyük van, hogy megtanulhattak egy idegen nyelvet. Románul ma több magyar beszél Európában, mint angolul. (Ebben a megállapításban nincs benne Amerika, ahol előfordulhat, hogy kétmillió magyar beszél angolul.)

 

A cím azt jelenti, hogy ez a tanulmány magunknak szól, akik magyar nemzet vagyunk, és a környező nemzetek a mi szemünkben magyar társnemzetek. Remélhetően ezt ők is elfogadják, azaz minket az ő magyar társnemzetüknek tekintenek. Ha még nem, csak azért nem, mert félretájékozódtak, és feladatunk a helyére tenni az ismereteket: igaz közös múltunkról és lehetséges közös jövőnkről. Még csak féltékenyek se lehetnek arra, hogy a magyar nyelvben és műveltségben, műveltségünkben mi vagyunk azonosan otthon, mert ők meg a saját nemzeti műveltségükkel vannak ugyanígy. Az a csonkolásos állapot, amit nehéz volt túlélnünk (igaz – kevesen tudják –, a hitelező bankok által lett megszabva, hogy a hadihiteleket visszafizetni képes utódállamok jöjjenek létre, ezért kaptak mindnyájan a búzatermő magyar földekből, rajtuk a szorgos magyar parasztokkal; s amikor a hitelt visszafizették, már lehetett etnikai határt húzni), szóval, ez a csonkolásos állapot ma már ideális feltételeket nyújt ehhez az általam előadottakhoz, viszonyainknak az igazság hatékonysága általi megítéléséhez.

 

A károgók mindig a „realitást” emlegetik. De az mi? Fejszével levágni a magukat újra felszívó székelyek fejét ismét? Milyen Európa az, ahol ez a „realitás” és nem az, amit én mondok.    

A gazdasági globalizmus megállítására se látnak egyesek lehetőséget,vagyis arra, hogy emberi globalizációra változtassuk a világot átívelő folyamatokat, nem engedve, hogy magánemberek világméretű bérrabszolgaságot alakítsanak ki. Mert akik ezt kiszolgálják, voltaképp azt élvezik, hogy van még pénzük arra a hamarosan tengerbe süllyedő déli szigetre repülniük, amelynek természeti katasztrófáját – a többi hasonlóval együtt – éppen az ő repkedésük okozza. Ezeket az ilyen-olyan katasztrófákat okozó kiszolgálókat egyszer majd agyoncsapja a nép, amely viszont jövőt szeretne az unokáinak...

 

Szóval, tudatosan ragaszkodom saját fogalmaimhoz.

 

Ennek megfelelően összegeztem az alábbi táblázatban a magyar nemzeti és a társnemzeti közösségek létének, kapcsolatának új fogalmait: 1) első belső, 2) első külső, 3) második belső, 4) második külső.

 

 

	BELSŐ NEMZETKAPCSOLAT vagy NEMZETKÖZI KAPCSOLAT	KÜLSŐ NEMZETKAPCSOLAT vagy NEMZETKÖZI KAPCSOLAT
ELSŐ	Történelmi közösségünkön (a történelmi Magyarországon, a Magyar Királyságon, a Szent Korona országain, fennhatóságán) belüli. A történelmi közösségünkhöz tartozó társnemzetek közötti. Például: Carpatian Tour, azaz Kárpáti Kerékpáros Körverseny: itt nemzetkapcsolat, hogy egymás országaiba átmenő útvonalakat jelölünk ki és együtt bonyolítjuk az egészet, illetve delegálunk tagokat a közös bonyolító szervezetbe. És ez minden rendezvénnyel így lehet, még üzleti haszon fejében is, azt megfelelően elosztva, stb.	Történelmi közösségünk és más „nagy nemzetek”, regionális és világszervezetek között. Ahogy ez a múltban is megvolt, csakhogy akkor a magyar király fennhatósága alatt.
MÁSODIK	A magyar nemzet, a román nemzet, a szerb nemzet stb. kapcsolata az alája rendelt nemzetiségekhez, vagy a zsidóság esetében e valláshoz.	A történelmi okokból elszakadt, elkülönült néprészek, nemzetrészek közötti. Például: A magyarságon belül az anyaország és az elszakított részek magyarsága (mint ottani nemzetrészek és őslakosok) közötti kapcsolat. Vagy: Románia (Szlovákia stb.) mint állam és a magyarországi román (szlovák stb.) nemzetiség (kisebbség) közötti kapcsolat. Vagy: a történelmi Magyarország magyarsága és a külföldre szakadt magyarság közötti kapcsolat.

 

 

 

(– a szerk.)

 

Dr. Darai Lajos Mihály: 

 

Hiányos, eltorzult társadalomtudományi fogalmak rendbetétele a nemzetkapcsolatban (I. rész)

 

Egynyelvű fogalomszótár szükségessége és jogossága[1]

 

 

 

Alapvetés:

 

Tudatosítanunk kell, hogy számunkra a nemzetközi kapcsolatnak már két értelme, jelentése van. Egyik az ismert fejlemények között több részre szakadt nemzetünk részei közötti viszony, a másik a többi nemzettel létesített kapcsolat.

A kettő közötti, köztes helyzetben, avagy bizonyos kapcsolatépítő értelemben mindkettőhöz tartozóan még egy harmadik jelentést is megkülönböztetünk most: nagyrégiónk, a Kárpát-medence vidékének a régi Magyar Királyság égisze alatt kialakult nemzetei közötti, társnemzeti kapcsolatot, viszonyt.

     Ezért a nemzetközi kapcsolat olyan fontos dolog, hogy az ’ahogy lehet’ címszó alá tartozik, tehát mindent meg kell tenni a fenntartására: ápolására, javítására, bővítésére.

     A hagyományos nemzetközi kapcsolatok és társnemzeti viszony kezelésében, az érzelmi szálakat inkább félretéve, a tudományra, a társadalomtudományra kell tenni a hangsúlyt, mert csak a tudomány eszközei és eredményei által tudjuk a felszínes, vagy akár ellenséges kapcsolatokat és kapcsolat-megítélést javítani, a romboló vitákat kiküszöbölni és a felektől elvárni, a felek által megvalósítani az építő magatartást.

     Közép-Európa mai közvetlen örökségét e téren két világháború és annak igazságtalan békediktátuma, a kommunizmus erőszakos terjesztése, hidegháború, a ’Vasfüggöny’, a felemás rendszerváltozás és az Európai Unió számunkra szintén felemás rendszere[2] jelenti.[3]

     A két világháborúban győztes hatalmak majdnem azonosak voltak, azaz túlgyőzelmet arattak, a győztesek közé önkényesen vontak be nemzeteket, országokat, a vesztesek között a mi nemzetünk és országunk méltatlanul nagy áldozatot hozott a jóvátétel érdekében.

     A győztes hatalmak kevéssé tartották fontosnak, még a kisebbek és a győztesek közé ajándékként felvettek is, hogy a nemzetközi jog követelményeit és az emberiesség vállalt kötelezettségeit érvényesítsék és betartsák.[4]

     A nemzetközi szervezetek az egyes nemzeteket ért sérelmeket nem orvosolják, kétoldalú és belső ügynek nyilvánítják, még az EU is, még saját elveit meghazudtolva is.

     Elsősorban talán azért, mert a régi nemzetközi kapcsolati fogalomhasználat – kényelmesen – még a diktátumos korszakból örökölt kiforgatott, torz gyakorlatot követi, még mindig kettős mércét alkalmazva, azaz a győztes mindent visz, és jaj, a legyőzöttnek! (ve victis).[5]

 

Összefüggő magyar történeti vonatkozások:

 

„Mikor a nemzeti eszme diadalmasan járja be a világot, eltemetett kis államokba lelket adva s azokat nagyra növelve: sajnálattal látjuk ugyanakkor, hogy a magyar társadalom és törvényhozás ezt, a világot mozgató nagy erőt, következetesen semmibe sem veszi” – panaszkodik Hollósy István 1913-ban. Ő ezt azzal magyarázza, hogy a magyar társadalom és törvényhozás „még mindig nem tud teljesen szakítani azzal a téves elmélettel, mely szerint ’az egynyelvű nemzet gyönge és törékeny’,”[6] és e téren ma nekünk még mindig azt kell megállapítanunk, hogy Hollósy panaszának tárgya nem orvosoltatott. Ám nem abban az értelemben gondoljuk ezt, hogy erőtlennek tartjuk a magyar nacionalizmust, hanem abban, hogy az eredeti sajátos, az egyetemes emberiséget szolgáló magyar nemzetfogalomnak nem sikerült áttörni a világba, és ott, s még Európában is, különösen a szomszédos nemzeteknél az önérdek érvényesítési célja mozgatta szinte kizárólag a nemzeti erőt.

    Azaz, mint Bencze Lóránt mondja, „Szent Istvánnak a toleranciát, a multikulturális társadalmat és az ökológiai egyensúlyt megalapozó elvével értetlenül és irritálva áll szemben Európa. Értetlenül és irritálva állnak szemben a (a feketéktől a csécsényekig terjedő) népirtásban évszázadok óta bűnös, az etnikai tisztogatásnál ma is asszisztáló nagyhatalmak és a Magyarországot körülvevő, kultúrájukra szintén fölényesen büszke népek, a maguk faji vagy nyelvi alapozású nacionalizmusában.” Pedig „az elv egyértelmű és egyedülálló, és a magyar történelemben, ha éppen független volt az ország, megvalósult ez az elv.”[7] Az elv maga a Szent Királynál így hangzik: „Mert amikor különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”[8]

    Újkorunk kezdetei során az osztrák birodalmi keret nem tette lehetővé sem igazi individualizmus, sem nemzeti kollektivizmus kialakulását, amint az Európa töröktől nem sújtott részein történt. A magyarázat egyik eleme Pusztaszeri Lászlónál, hogy „a török elleni háborúk és a másfél százados hódoltság időszakában a korábbi magyar írott kútfők sokasága elpusztult, többnyire a harci cselekmények következtében… Továbbá a Budát és az ország más helységeit elfoglaló török seregek nemcsak elpusztították, hanem magukkal is vitték a könyvtárak[9] és levéltárak kincseit.[10] Az önálló magyar államiság elvesztésének egyébként is nyomasztó élménye ezáltal tragikusan összekapcsolódott a nemzeti emlékezet lepusztulásával, ami nemzettudatunkat hosszú időre védtelenné tette az idegen tudatformák behatolásával szemben… Az I. Ferdinánddal (1527-1564) trónra kerülő Habsburg dinasztia sok országból és tartományból álló birodalom felett uralkodott, s az uralkodás logikája azt diktálta, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai szempontból rendkívül tarka képet mutató alkotórészek egységes elvek és módszerek szerinti kormányzására tegyenek kísérletet. E tekintetben Magyarország jelentette a legnagyobb akadályt, mert a körvonalazódó birodalom az önálló nemzetállami fejlődés útján a német és szláv tartományok előtt járt, továbbá a Ferdinándot trónra segítő magyar rendek azt várták az uralkodótól, hogy a Magyar Királyság ősi jogrendje, alkotmánya társadalmi hagyományai alapján kormányozza, és csupán személye kapcsolja össze hazánkat a Habsburgok Lajtán-túli tartományaival. A magyar rendek az összbirodalmi szemléletet és kormányzati törekvéseket elutasították. A magyar közjogi fejlődés és az ennek alapján kialakult társadalmi gyakorlat a XIII. század közepe óta csak az angol fejlődéssel volt rokonítható. Az Aranybulla, mint a nemesi alkotmány alapdokumentuma, az állam- és alkotmányfejlődés racionális, jogilag szabályozott formáját állította szembe az etelközi szerződés nyomán kialakult szakrális, atyai királyság hatalomképével. Ugyanakkor a magyar társadalom még évszázadokig elfogadta a személyes alkalmasságon és a karizmatikus akaratátvitel erején alapuló paternális kormányzást.[11] Felkelések és szabadságharcok sorával tiltakozott az ellen az elidegenedett, személytelen hatalom ellen, amit a Habsburg dinasztia legtöbb uralkodója képviselt.”[12]

    Pezenhoffer Antal szerint viszont a rendek túlzottan is ellenálltak a Habsburg királynak, amivel az nem szállt szembe olyan erőszakkal, amint megtehette volna, így megfelelő intézkedés sem történt az ország érdekében. Erdélyben komoly katolikus üldözésről számol be, ami egyenesen a katolikusok eloláhosodásához vezetett.[13] Pusztaszeri pedig felemlíti, hogy a karizmatikus képességekkel nem rendelkező „Habsburg uralkodók, az általuk képviselt államérdek érvényre juttatása végett, gyakorta a magyar alkotmányosság félretételével az adminisztratív kényszer, a fizikai elnyomás, valamint az agymosás, a források és hagyományok megsemmisítésének eszközéhez folyamodtak. Ennek következtében az abszolutizmusra törekvő uralkodók és a magyar rendek konfliktushelyzetei kenyértöréshez és fegyveres összetűzésekhez vezettek, amelyekre a bécsi hatalom az esetek többségében nem az alkotmányos állapot helyreállításával, hanem véres megtorlással válaszolt.”[14] Pezenhoffer azonban rámutat, hogy a Bocskai-felkeléstől kezdve a felkelések a protestáns érdekből történtek, polgárháborút keltve és a török érdek diadalát elősegítve.[15]   

    Ugyanakkor a kérdéskör ilyen ellentmondásos mivolta vagy beállítása történészeink részéről mégis magyarázatot kíván. Ezt Dümmert Dezsőnél találtuk meg, aki szerint „a magyar történetírás modern módszerű, forráskritikai iránya már a Habsburgok monarchiájában, a bécsi kormány állandó cenzúrája és nyomása alatt alakult ki. Ez a nyomás pedig mindig a Habsburg-dinasztia eredendő jogosságának elismerését akarta kikényszeríteni nem csak az akkori jelenben, hanem visszamenőleg: a történeti múltban is. Ezt a törekvést maguk a Habsburgok is örökölték német császár-elődeiktől, és a törekevés gyökere I. Ottó korába nyúlik vissza. Ottó, a Nagy Károly-féle birodalom visszaállításának nagy tehetségű szervezője, de egyúttal, ami az ilyen törekvésekkel együtt jár: álmodója is, valóban arról ábrándozott, hogy a szomszédos cseh és lengyel példákra, ahol sikereket ért el, Magyarországra is kiterjessze hűbéri hatalmát. Jogigényt is tudott támasztani arra hivatkozva, hogy az egykori római Pannónia – a mai Dunántúl – az avarok leverésével Nagy Károly birodalmának részévé lett. A későbbi német császárok a XI. századi sikertelen, sőt, minden szépítés nélkül kimondható: csúfos vereségek után is fel-felvették, minden jogi és minden reális alap nélkül a magyar királyi címet. A Habsburgok hosszú uralma azután egyenesen szuggerálni akarta a magyarságot, hogy saját történetét ne önmaga belső valóságának szemléletéből,[16] hanem a német igények képzelt, külső teóriáinak szemszögéből ítélje meg, azt sugalmazva, hogy ez a nemzeti elfogultság nélküli ’tárgyilagosság’. S valóban, egyes történetíróink, akik még a Habsburg-monarchia időszakában élték ifjúságukat, a két világháború között sem tudtak egészen megszabadulni – bár többnyire tudat alatt – ettől az évszázadokon át erőltetett befolyástól.”[17]

    A Martinovics-féle összeesküvés felfedése után üldözni kezdtek hazánkban minden új eszmét – és annak hirdetőjét – a hatalom részéről, miközben az osztrák politika nagyban törekedett a tudományos igényű kormányzás képének és gyakorlatának a kialakítására. Adamus Kollar udvari könyvtáros munkássága a magyar nemzetre nézve hátrányos eredményt hozott, az osztrák uralkodói törekvéseket igazolta, mert a magyar történelem olyan szükségszerű folyamatként állítódott be, mint amely rendeltetésszerűen haladt a nyugati kultúra és kormányzás befogadása felé, s amely ezt a kultúrát német és osztrák közvetítéssel fogadta volna be.[18] Ennek az átfogó, birodalmi politikának az igénye tehát a nemzetek fölötti érdekek érvényesítésével gyengíteni a nemzetalkotó erők szerepét. Aholis a katolikusok ehhez az előbbi, a protestánsok ehhez az utóbbi erőhöz lettek sorolva, vagy csapódtak oda. A birodalmi politika a nemesi nemzet korlátozásával egyidőben új szerepköröket támasztott saját maga támogatására, melyekbe kiszolgálóit emelte, magasra értékelve őket. Érdy János akkori helyzetünket jellemezve mondja, hogy „az összbirodalmi politikából fakadó agymosás deformálja a nemzet jellemét, és a belső viszálykodás öli a nemzet erejét. Az átpolitizált, s kurzusszempontoknak alárendelődött magyar történettudomány pedig koronként helyezte olykor merőben ellentétes megvilágításba múltunk eseményeit.”[19]

    Ezek után már jobban megértjük a Habsburgok, illetve a Habsburg-pártiak érdekében megvalósított történelemhamisításnak az ő számukra való nagy jelentőségét, sőt az Árpád-ház kisebbítésének, fényes uralkodása nyomainak emlékezetből való kitörlésének kényszerét, aminek során és részeként nemcsak Árpád vezér emlékét, hanem a régi ország életét is eltűntették előlünk, elfelejttették velünk. És nemcsak középkori okleveleinket, írott dokumentumainkat semmisítette meg szinte teljesen a ránk támadó ellenség az évszázadok alatt, hanem ahogy Divald Kornél írja, „Magyarország túlnyomó s hajdan legvirágzóbb részének a műemlékeiből követ sem hagyott kövön”. Aztán „Magyarországon a puskapor feltalálása óta még rombolóbb történelmi katasztrófák nyomában évszázadok folyamán ismételten új települések keletkeztek, amelyek az előző korszak épületeinek romjain épülve s e romok anyagát fölhasználva, még teljesebbé tették a pusztulást. Ha ily módon évszázadokra szánt monumentális építészeti emlékeink is elenyésztek, semmi sem természetesebb, mint hogy a szobrok és festmények, amelyek ezeket hajdan díszítették, szintén elpusztultak. A ránk maradt emlékek száma az elpusztultakéhoz képest végtelenül csekély. Nem csoda tehát, ha azok, akik dicső múltunkat voltaképpen nem ismerték, rideg módon, pusztán a meglevő dolgok alapján ítéltek s ráfogták Magyarországra, hogy jelentősebb kulturális és művészeti életnek a színhelye sohasem volt, és ami jelentősebb műemléke napjainkig fönnmaradt, ez valamennyi külföldi mesterek alkotása.”[20] Mikor azonban Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Rómer Flóris korszakalkotó fellépésével a régiségek kutatása új lendületet vett nálunk, és sok műkincs került nyilvánosságra, megdőlt a minket lejárató vélemény, hogy jelentős művészi élet nálunk sose volt vagy azt harmadrangú idegen mesterek jelentették, ami miatt századokkal elmaradtunk a nyugattól.

    Aztán „a Párizs környéki békeszerződés gyökeresen megváltoztatta Közép-Európa térképét. Az első világháborúig egységet képező Duna-medencében 1919-ben hét, gazdasági és politikai önállóságát féltékenyen őrző kis állam keletkezett. Az elnyert önállóság valójában már ekkor is csak illúzió lehetett, hiszen a világháborúban kimerült országok gazdaságát – Csehszlovákia kivételével – csak külföldi kölcsönök felvételével lehetett feléleszteni és az is várható volt, hogy a térségben hagyományosan befolyással rendelkező nagyhatalmak ismét aktivizálódni fognak. A térség országainak szanálása négy-öt esztendős gazdasági fellendülést eredményezett. Ez azonban csupán a háborús káosz éveihez képest jelentett előrelépést. A háborút megelőző évek gazdasági fellendülését egyik ország sem tudta elérni, a nyugat-európai konjunktúrára épülő újjáépítés tiszavirág-életűnek bizonyult. Ingatag tartópilléreit leomlasztotta az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság.”[21]

    Ezért is számít a harmincas évek ugyanúgy a kiemelkedő magyar szellemi teljesítményekkel teltnek, különösen a kultúrában, mint az 1790-es, az 1840-es, az 1870-es, vagy az 1900-as évek. A viszonylagos gazdasági fellendüléssel párhuzamban a kultúra minden területén történt jelentős előrelépés. A tudományos kutatás és a technikai alkalmazás Ausztria elé tette ipari teljesítményünket, legalábbis a világszabadalmak terén. A gazdaságelmélettől a történetfilozófián, jogfilozófián keresztül a filozófia különböző ágáig voltak jelentős teljesítmények. A közoktatás és az egyetemi oktatás kiváló volt, a külhon tudományos teljesítményeiről pedig majdnem egyazon időben értesült a magyar nagyközönség. És amit csak mi tudunk igazán értékelni: az irodalom és a képzőművészet hihetetlenül sok óriást adott. A folyóiratok színvonala vetekedett bármely nyugati társáéval. A könyvkiadás hatalmas vállalkozásokat teremtett: lexikonok, enciklopédiák, tudományos tárak. A tudós ember megbecsültsége kiemelkedett. A gimnáziumi tanárok évkönyvekben ismertették címüket és telefonszámukat a nagyközönséggel. A kávéházi élet hatalmas lendülettel folyt. A kabarék a párizsiakat megelőzték zenei műveltségben (operett). A színházi élet kiváló volt, és folytathatnánk. Amúgy már a húszas évek közepén elkezdődött a harmincas évek, amikorra sikerült az országot a Trianon-traumából talpra állítani, s rekordidő alatt máig példakép lelkesedéssel a negatív materiális helyzet szellemi feloldásához eljutni. Ezt a lendületet, nemzeti lelkesedést a nehéz helyzetben, azóta is példaként állíthatjuk magunk elé. Azok a tudományos, művészi és egyéb emberi teljesítmények, amelyek a magyar harmincas éveket jellemzik nálunk, nyugodt szívvel kikiálthatók világszínvonalnak. Különösen belátható mindez, ha a következő évtizedet is figyelembe vesszük, amikor lengyel és francia katonákat, menekülteket bújtatott a nemzet a náci német vicsorgások közepette. A nácik által üldözendőnek kikiáltott zsidóságot igyekezett megmenteni, s ez viszonylagosan sikerült is a végső pillanatig. A harmincas években összetartott a magyar. Akkor a sok trianoni menekült is kapott végül munkát. Az ország egésze szellemi pályára állott. Mégha mindezt a nagyhatalmak nem is nézték jó szemmel.

    És utóbb sokáig, igen sokáig tartott nálunk a nemzetközi szocializmus rémuralma, ahol a testvérinek nevezett, valójában nacionalista szocialista államok jól kihasználták a mi kárunkra, hogy nálunk állami szinten komolyan vették a proletár internacionalizmust. Ha csak a KGST-ben történt aránytalanságokat, szerződésszegéseket nézzük, máris tudjuk, miről van szó. De a legnagyobb fájdalmat a környező országok alá rendelt magyarság szenvedte el, ahol még – mint Illyés Gyula rámutatott – szakmát se tanulhatott anyanyelvén a magyar, a kollektív jogokból kihagyták őket, az egyéni jogok pedig nem érvényesültek. És ha vannak a 21. század elején húsbavágó társadalomtudományi kérdéseink a nemzetközi kapcsolatokban, azt a legnagyobbrészt ennek a kollektív őrületnek köszönhetjük. Amely a szabadságot korlátozva az emberi spontán képződmények felszámolásával akarta a sikert önmagáért intézményesíteni. Ezért kell foglalkoznunk most e kérdésekkel itteni felvetésünkben. Miközben a filozófiai általánosítás oldaláról a nemzeti ébredést, magát a nemzeti lét kérdéskörét az emberiséggé válás megelőző fokaként azonosítottuk, teljes mértékben mentesítve az elmarasztaló megítélés alól.[22]

 

Fogalmilag nehezen kezelhető velünk kapcsolatos tények

 

Az első[23] és második világháború után, illetve a trianoni diktátum megvalósítása során a Magyar Királyság területéből fél tucat ország részesedett, melyek mai utódállamai még sokkal több országra bomlottak azóta, és ezeknek a működtetéséhez szükséges vagyont, különösen az ingatlan, illetve termőföldi, erdő, stb vagyont az újonnan keletkezett államok többnyire a magyaroktól (magánemberektől és szervezetektől) vették el, sajátították ki, azaz államosították.[24] Ezeknek visszaadása tulajdonosaiknak, ill. azok örököseinek csak akadozva, elégtelenül és igazságtalanul történik.

A művelődési területen, a kulturális és szellemi javak esetében megvalósított intézkedések már-már a szellemi népirtás fogalomkörébe esnek, még olyan országok esetében is, mint Osztrákország,[25] ahol az elemi iskolai magyar nyelvű állami oktatás 1920 óta szünetel. Egyetemeket, színházakat, stb. vettek el a magyarságtól, egyesületeket tiltottak be,[26] még az egyházi életet is korlátozták, magát a magyar nyelvhasználatot a mai napig büntetik a legtöbb környező országban, néhol megverik az utcán az embereket, ha magyarul beszélnek.

    Takács József igen őszintén velős megfogalmazással élve a türelmességben jelölte meg magyar sorsfordító jellegzetességünket,[27] még ha e fogalom lejáratódott is a 20. században.[28] Sok más fogalommal együtt, hiszen a politika a fogalmak mögötti értelmezést és cselekvést azok eredeti értelmével összeegyeztethetetlen, sőt összeférhetetlen módon is képes volt végezni. Türelmességünket a mellérendelő gondolkodással és a kiválóan együttműködő tevékenységgel lehet magyarázni. Nálunk a vallási és nemzeti türelmesség törvény volt az Erdélyi Fejedelemségben, a legtovább Európában, míg akkor máshol ártatlan emberek tízezreit gyilkolták le az igaz eszme nevében. A Habsburgokkal megszűnt a türelmesség a nyugati és középső országrészünkben, és irtózatos dolgok indultak a türelmesség földjén: inkvizíció, keresztény testvérharc, idegen és magyar katonák harca, zsoldosok egymás közti rivalizálása. A Szent Liga felszabadítónak nevezett háborúja magyar népirtásnak is beillett, még Erdélyben is elkezdték a jezsuiták a türelmességet felszámolni. A magyar katonákat, mivel nem fordultak népük ellen, elbocsátották, akik vezért kerestek, s találtak is Tököly és Rákóczi személyében. „A kuruc harcok leverése után újra népirtás kezdődött. A protestáló magyart csak a mocsárvilág védte meg. Az egész Országban bekövetkezett az, ami a Habsburgok által uralt részen Ferdinánd óta folyt. Megkezdődött az összeuszításra való nevelés, a magyarság szétforgácsolása. Magyart magyarra, katolikust protestánsra, szomszédot szomszédra, testvért testvérre uszíták. Az utolsó életben maradottakat az idegeneknek kellett eltenniük... Egyes vidékeken teljesen kiirtatták egymással a lakosságot, majd ezt követte a békésnek hazudott betelepítés. Aztán az idegenek javára telekkönyveztek… A madéfalvi események után a katolikus hit érdekében más síkra kellett terelni a magyarirtást és népirtást. Erre jó példát szolgáltatott a francia nacionalizmus. A kalapos király ezt ki is használta. Magyarirtásra felbérelte az oláh Horeát és társait, amit a történetírás hűbéri ellentétnek állít be.”[29]

    Takács keserűen állapítja meg, hogy mialatt itt „az Árpádok előtt és alatt a lovas népeket a türelmesség jellemezte, a Habsburgok alatt a türelmetlenségre való nevelés volt a cél. Horea segítségével kieszközölt népirtás után ez megváltozott. Következett a kényszerszülte türelem korszaka.”[30] A magyarság látta, hogy ellenségeket, Habsburgokat szolgáló idegeneket telepítettek a nyakára, katonai stratégia szerint elhelyezve az országban. Egy hirtelen jött forradalom teljes kiirtással fenyegetett. Nem volt egy színmagyar lakosságú vármegye, és a szabad királyi városok is részben idegenekből álltak, de még a szász városok is kaptak ilyeneket, mivel a rebelliseket támogatták. A Székelyföld a legnagyobb idegenek nélküli országrész, aminek szélén már voltak oláhok, és oláh ezred „vigyázott” a székelyekre. A reformkorban a magyarság kényszertürelemből volt óvatos, a forradalom vértelen volt, de Jellasics hamar beindította a Habsburgok ördögi tervét. Ezen terv értelmében magyartalanítani kellett volna az országot. Isteni szerencse volt a jobbágyfelszabadításról szóló törvénycikk. Ha ez nem lett volna, akkor az idegen ajkú jobbágyságot urai ráveszik a magyarok lemészárlására. Így azonban a jobbágyság megoszlott, csak kevesen hallgattak uraikra, sokan tanácstalanul vártak, s sokan a magyar forradalom pártjára álltak. Ha az idegenajkú jobbágyság kiáll urai mellett, akkor vége a magyar nemzetnek. Nem ok nélkül gondolkodtak a nemzet nagyjai nemzethalálban. Nagyon közel volt hozzá a nemzet.”[31]

    Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után ezért már nem lehetett visszaállítani a jobbágyságot, mert a jobbágyok a császár ellen fordultak volna. De amit nem tudtak megtenni a forradalom alatt, meg akarták valósítani a minden türelmességtől mentes Bach-korszakban, miközben az idegenajkúak követelték a forradalom leverésért a jussukat. Sok-sok hazudozás után az uralkodó látszatkiegyezést kötött az összes követelődzője ellenségével, a magyarsággal. A politika a birodalom érdekeit a katolikus egyház berkein belül akarta érvényesíteni, az egyházon keresztül irányított uszítás és türelmetlenség tartotta össze a birodalmat. Mivel a császár kénytelen volt kiegyezni a halálraítélt nemzettel, a vezérvonal az ország gazdasági tönkretétele lett. „A császáriak számítását a zsidók akadályozták meg. A zsidók egy része már magyarérzelmű volt, s magyar érzelemből is cselekedett, de a legtöbben a saját zsebük hasznára hozták helyre a halálraítélt nemzet nemzetgazdaságát. Ezért a bécsi udvar valósággal sugallta a zsidók iránti ellenszenvet. Ez is a katolikus papságon keresztül működött. A magyarokkal akarták kiirtatni a zsidókat, s az idegenajkúakkal a magyarságot. Ezért ment a zsidóellenes uszítás, s ugyanakkor a nyelvi-nemzeti uszítás is. A birodalom felbomlása után a Kisantant államai elsőszámú ellenségei nem a zsidók, hanem a magyarok lettek. Ezen államok mohósága miatt a sorrend megfordult, s a zsidóirtás még néhány évre eltolódott. Későbben a zsidóirtást a magyarokkal akarták megcsináltatni. Bár a Kisantant több zsidót gyilkoltatott le, mint a magyarság, mégsem beszélnek róla. Sőt a Kisantant fővédnöke – Franciaország – sincs messze az első számtól a zsidóirtás listáján.[32]

    Takács a türelmetlenséget a továbbiakban is főszereplőnek látja, mert a szétesett birodalmon türelmetlen, mohó népek osztozkodtak, akik magukat nemzetnek tartották, nemzetállamnak, holott a többségük mondvacsinált volt, és sosem volt történelmi tényekre hivatkoztak. „Egy soknemzetiségű birodalomból, amelyet a rossz irányított, több soknemzetiségű államocskát hoztak létre, amelyeket szintén a rossz szándék vezérelt. Tették mindezt az akkoron nagyon használatos „Népek, nemzetek önrendelkezési joga” jelszavának teljes megtagadásával. A béke Franciaországban köttetett, s minden „győztes” állam francia módra szeretett volna egynyelvű államot alakítani. Tehát ki kell irtani először az összes másként beszélőt, majd a másként gondolkodót. Úgy cselekedtek, mint a franciák. Fennkölt jelszavakat hangoztatva, demokráciáról, jogegyenlőségről beszélve irtották a népet. Történelmi kegyhelyek, falvak, temetők tűntek el, új falvak születtek egy hasból húzott határvonal mentén. A Kárpátok medencéjében megszűnt mindenforma türelmesség a más iránt.”[33]

    Tehát a magyarságnál „ennek a türelmes és multikulturális beállítottságnak hátrányai is voltak a magyar történelemben. A türelem ugyanis a társadalmi–politikai életben oda vezetett, hogy a türelmesen elfogadott, a magyarság közé bevándorló népek egyrészt nem voltak hasonlóan türelmesek. Másrészt a magyar társadalmi-politikai ellenállás mindig passzív rezisztenciaként jelentkezett, akár a Habsburg elnyomással szemben, akár később a nemzeti szocializmussal, majd a szovjet nemzetközi szocializmussal szemben. Természetesen ez a passzív rezisztencia – főként az utóbbiakkal szemben – nem bizonyult sikeresnek, jobban mondva nem volt sikeresen dokumentálható. A hosszan tartó türelem néha gyors, váratlan fölkelésekben, eleve kudarcra ítélt szabadságharcokban robbant ki (például 1848-ban, 1956-ban).”[34]

    Takács nem hallgatja el, hogy a trianoni trauma hatására a csonkaországban is akadozott, szünetelt a türelmesség, ahol először a menekültek áradata szülte a türelmetlenséget: a pesti munkanélküliek rovására előnyt élveztek az elszakított országrészek menekültjei. A rövid idejű kommunizmus is fokozta a türelmetlenséget, s annak folytatása a láthatatlan kommunisták részéről Horthy alatt. Valamint a hirtelen felduzzadt létszámú úr, katonatiszt, vasutas stb., akik nem tudtak szakmájukban elhelyezkedni, és sok lett az olcsó munkaerő is. „A visszacsatolásoknál némelyik katonai egységek úgy jöttek, mint a gyarmatba, pedig a nép felszabadítókat várt. A belbiztonság emberei a rendes emberek között keresték az árulót… Családegyesítésekről beszéltek a rádióban, de valójában hallgattak azon családokról, amelyeket az új határ vágott el. Türelmetlenség volt minden új határ mindkét oldalán, kivéve azt a részt, ahol visszaállt az Istenszabta határ... A két világégés közötti és a második alatti korszak mégis a türelmesség korszaka volt. De ez a türelmesség teljesen más, mint az Árpád-kori. Már Európában mindenütt nagyban folyt a zsidóirtás, de a kissé kibővített csonkahon még a zsidók menedékéül szolgált. Itt pattant el a húr a legkésőbben, s azért látszik iszonyatosnak, mert eléggé gyorsan folyt. Akármit is beszélnek, itt maradt életben a legtöbb zsidó. A második párizsi feldarabolás után legalább három évig népirtások, áttelepítések, kitelepítések következtek. Most már Bukarest is követte a prágai nyájas politikát (soha be nem tartott szép törvények leírata, s hangoztatása) és látszólagos jogokat ad. Többek között kintről látszó önkormányzatot a székelyeknek. Aztán jön a világmegváltó kommunizmus türelemparancsa. Légy türelmes, bántsad a vallást! Légy türelmes, irtsd ki a mást! Mindenki egyforma lesz! Mit jelent ez az utolsó, talán azt, hogy nem létezhet két ember a földön. A világmegváltó kommunizmus alól a látszatforradalmak meghozták a felszabadulást. Ez nem szabadulás, hanem szabad dúlás. Sajnos csak a türelmetlenség lett felszabadítva, kiszabadítva. Nagyon nehéz lesz a türelmetlenség rossz szellemét visszazárni a palackba.”[35]

 

Jogos követelmények: ha alább adjuk, semmi se változik:

 

Minden nap minden órájában minden jogtipró, kollektív bűnösséget ítélő és megtorló szerződést, törvényt, intézkedést és tettet bírálnunk kell és követelni megszűntetését és örök időkre a hasonlóktól való elhatárolódást, intézkedést, hogy ne ismétlődhessen meg ilyen.

    Felül kell vizsgálni minden egyéni sérelmet és orvosolni, igazságot szolgáltatni és méltányos bánásmódot végre.

Semmiféle elavulásra hivatkozást elfogadni nem szabad ezekben az ügyekben, és ha például a kulturális javak, bécsi levéltári anyagok, egyéb odakerült nemzeti kincsek, valamint a magyarságunk számára jelentős dolgokat már korábbi szerződéssel rendeztek, azokat újra kell tárgyalni, mert a Vörös Hadsereg árnyékában, vagy egyéb nyomás alatt lettek, sokszor a magyar érdekekről a nemzetköziség nevében lemondva, aláírva, elfogadva korábban.

    Követelnünk kell az 1920 előtti állapot visszaállítását azokon a területeken, ahol erre mód van, tulajdonviszonyok, nyelvhasználat, vallási hovatartozás, stb. esetében.

    A visszaállítást visszamenőleg is követelnünk kell, azaz olyan állapot elérését például az anyanyelv érvényesülése terén, amely akkor jött volna létre, ha nem történik meg az 1920 óta a közelmúltig vagy napjainkig tartó jogtiprás.

A magyarországi nemzetiségekkel való foglalkozás jó gyakorlatát példának lehet állítani, de azokat az irányváltozásokat is figyelembe kell vennünk a magyar esetben is, amit itt, mint szükségszerűséget, tapasztalunk.

 

 

---

 

[1] A nemzetközi kapcsolatok és a társadalomtudomány kérdései a 21. század elején címmel a Kodolányi János Főiskola Társadalomtudományi Tanszék műhelykonferenciáján 2013. október 3-ikán Budapesten tartott előadás írott változata.

 

[2] „Az euró válság radikálisan átalakította az Európai Uniót. Az eredeti szándék szerint egyenlő államokról szólt volna, akik önként feladják szuverenitásuk egy részét a közös érdekért. Mostanra viszont az EU hitelezőkre és adósokra oszlott, egyenlőtlen és egyáltalán nem önkéntes rendszerré vált. Ha egy adós ország bajba kerül, akkor a hitelezők erőfölénybe kerülnek vele szemben, és a szabályok – amiket felállítottak – nem szolgálnak mást, mint hogy állandósítsák ezt az állapotot” – mondotta a napokban Soros György. (Soros szerint Merkel megválasztása a válság végét jelentheti. Világgazdaság Online (2009. október 02.)

http://www.vg.hu/gazdasag/makrogazdasag/soros-szerint-merkel-megvalasztasa-a-valsag-veget-jelentheti-412954. 

 

[3] HAMBERGER Judit: Csehek és szlovákok a magyarokról és Közép-Európáról. SZILÁGYI Imre: Szlovének a magyarokról és Közép-Európáról. MOLNÁR Imre–SUTAJ, Stefan: A magyar-szlovák szociológiai kutatások érintkezési pontjairól. SEBŐK László: A Kárpát-medence magyarságának mai jellemzői. GEREBEN Ferenc: A kisebbségi magyar társadalmak értékszemlélete.  In: Magyar út és nehézségei a nemzetállamtól az övezetek Európájába a huszadik század fordulóján. Avarok onogurok – magyarok. A Hatodik Magyar Történelmi Iskola és a Tizenkettedik Magyar Őstörténeti találkozó előadásai és iratai. Tapolca, 1997. Szerk.: CSIHÁK György. Budapest – Zürich, Zürichi Magyar történelmi Egyesület, 2005. (A továbbiakban: Magyar út… 2005.) 56-60, 61-64, 65-104, 105-122 és 123-138.

   http://mek.oszk.hu/06800/06837/06837.pdf  (2013. október 02.)

 

[4] CSAPÓ I. József: Az 1919. december 9. Párizsi Kisebbségi Egyezmény Románia és a társult főhatalmak között. In: Az első világháború és történelmi következményei. Szent István és a magyar államalapítás. Szerk.: CSIHÁK György. Budapest–Zürich, Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, 2003. (A továbbiakban: Az első világháború… 2003.) 61-74. http://mek.oszk.hu/06800/06802/06802.pdf (2013. október 02.)

 

[5] Ezzel messzemenően összhangban van, sajnos, azaz igazolja ezt a kegyetlen, civilizálatlan állapotot az a pár mondat, amit Csihák György hozzám írott leveléből veszek: „Egy dologra felhívom szíves figyelmed: nincsenek ’emberi jogok’. Mindegy mennyien emlegetik. Nincs az ENSZ alapokmányában, nincs a Függetlenségi Nyilatkozatban, nincs a Bibliában. Nincs az EU-ban.” – Marad tehát az önként vállalt békés együttműködés.

 

[6] HOLLÓSY István dr.: Magyarország őslakói és az oláhok eredete tekintettel a nemzetiségi kérdésre és a magyarság történelmi hivatására. Budapest. Kiadja Ráth Mór, 1913. 5.

   http://mtdaportal.extra.hu/books/hollosy_istvan_magyarorszag_oslakoi.pdf (2013. október 02.)

 

[7] (BENCZE Lóránt: A magyar kultúrkör néhány alapvető jellegzetessége (vázlat). In: Az első világháború… 2003. [A továbbiakban: BENCZE, 2003.] 273-274.)

 

[8] Árpád-kori legendák és intelmek. Ford. Kurcz Ágnes. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983, 59. http://ehumana.hu/arpad/szoveg/eg03.htm (2013. október 03.)

 

[9] V. ö.: TERDZSÜMAN, Mahmud: Magyarország története. Tarih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története. A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Madzsar Tarih-i. Ford. Blaskovics József. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/terdzsuman.html (2013. október 02.)

 

[10] Ami majd osztrák vonatkozásban is megtörténik, közismert például a Corvinák Bécsbe kerülése. Lásd: ANONYMUS: Napló Buda avagy Ofen erős városának híres ostromáról. Budapest, Balassi Kiadó, 1988. 84-85, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/Buda/Buda.html (2013. október 03.), ahol a jegyzet szerint Marsigli császári mérnök talált a leégett romok közt 800 megrongálódott kötetet, s 300-at tartott érdemesnek Bécsbe szállíttatni. Ugyanakkor mai napig tanítják iskoláinkban, hogy a török vitte el az összeset, ill. égette el ezt a híresen értékes könyvtárat.

 

[11] Ami egyúttal a vezéri elv érvényesülését jelentette, a rátermettség alapján történő kiválasztódást, szemben az átszármaztatott jogon és a vérvonal ápolásán alapuló főnöki uralkodási rendszerrel.

 

[12] PUSZTASZERI László: Az élő Árpádok. Változó világ 17. Budapest, Útmutató Kiadó, 1985. (A továbbiakban: PUSZTASZERI, 1985.) 107-108. (Új kiadás: PUSZTASZERI László: Az élő Árpádok. Érvek és ellenérvek az Árpád-ház utóéletéről. Budapest, Kairosz Kiadó, 2009.)

 

[13] Lásd: PEZENHOFFER Antal: A magyar nemzet történelme. A katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe. Történelmi apologetika.  I-XIII. kötet. Pilisszentlélek, „Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell” Alapítvány Út, Igazság, Élet Kiadója, 2006. (A továbbiakban: PEZENHOFFER, 2006.) I. kötet, 205. http://mek.oszk.hu/04200/04245/pdf/ (2013. október 02.)

 

[14] PUSZTASZERI, 198., 108-109.

 

[15] PEZENHOFFER, 2006. I. kötet, 496.

 

[16] Bencze Lóránt szerint „a magyar kultúra megőrzött olyan ázsiai vonásokat, amelyek az európai (görög-rómaival ötvözött zsidó-keresztény) kultúra örökös fejlődés gondolatával ellentétesek. A magyar gondolkodás nem akarja a világot mindenáron átalakítani, jobbá tenni, még a természet és önmaga elpusztítása árán is, mint az európai. Nem akarja mindenáron egy cél felé kényszeríteni a világot (legyen az mennyország vagy jóléti társadalom vagy utópista szocializmus vagy a kommunizmus földi mennyországa, vagy akár gyarmatosító elnyomás civilizáció címén stb.).” (BENCZE, 2003. 273.)

 

[17] DÜMMERT Dezső: Az Árpádok nyomában. Budapest, Panoráma, 1977. 139-140.

 

[18] KOLLAR, Adamus F.: Documenta in historiam Hungariae. Srciptores Rerum Ungaricum Istem Historemata, Bulla Pontificia Liteqs et Acta Publica ex MSS. Codicibus Cesareis collecta. Vind. Bibl. Pal. Cod. 8799. 

 

[19] Idézi: PUSZTASZERI, 1985. 115.

 

[20] DIVALD Kornél: Budapest művészete a török hódoltság előtt. Művészeti Könyvtár sorozat (Szerk. Dr. K. Lippich Elek). Csányi Károly 10 eredeti építészeti rajzával és 49 képpel illusztrálva. Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedés kiadása, Budapest. 5-6.  

 

[21] DIÓSZEGI László: A nagyhatalmak és a Duna-medence az 1930-as években. In: Magyar út… 2005. 30.

 

[22] CSER Ferenc és DARAI Lajos: Hét mondat Ember – Társadalom – Emberiség összefüggő kapcsolatáról — némi magyarázattal. INCO. Első magyar internetes folyóirat az információs korról. 12. szám. (2007).

   http://www.inco.hu/inco12/filo/cikk2h.htm (2013. október 02.)

 

[23] ZACHAR József: A nagy háború és ami utána következett. In: Az első világháború… 2003. 17-30.

   http://mek.oszk.hu/06800/06802/06802.pdf (2013. október 02.)

 

[24] HORVÁTH Lajos: Trianon utáni földreformok a Kárpát-medencében. CSAPÓ I. József: Az 1921. évi földreform Romániában. Jogtiprás, birtokfosztás, diszkrimináció. In: Magyar történelem. Tízezer év – ezer oldalról. Oktatási segédkönyv. Szerk.: CSIHÁK György. Acta Historica Hungarica Turiciensia XVIII. évfolyam 1. szám.  Zürich – Budapest, Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Tudományos Tanácsa, 2002. (A továbbiakban: Magyar történelem… 2002.) 485-496 és 497-504. http://mek.oszk.hu/05900/05939/05939.pdf (2013. október 02.)

 

[25] Hollósy kifejezése. HOLLÓSY, 1913, 5.

 

[26] CSAPÓ I. József: Az önkormányzás múltja és jelene a történelmi Erdélyben. In: Az első világháború… 2003. 51-60.  

 

[27] V. ö.: „A régi magyar kultúra alapvonása a határozott tolerancia, emberrel, állattal, növénnyel, egyáltalán az egész természettel, az egész világgal szemben.” (BENCZE, 2003. 273.)

 

[28] TAKÁCS József: Türelmesség. Türelmesség? Türelmesség! In: Az első világháború… 2003. (A továbbiakban: TAKÁCS, 2004.) 141-150.    

 

[29] TAKÁCS, 2004. 144-145.

 

[30] TAKÁCS, 2004. 145.

 

[31] TAKÁCS, 2004. 145.

 

[32] TAKÁCS, 2004. 146.

 

[33] TAKÁCS, 2004. 146.

 

[34] BENCZE, 2003. 275.

 

[35] TAKÁCS, 2004. 147.