Tisztelt Olvasó!

 

Levelet hozott a villámposta, s ebben ez állt az anyaföld védelmében meghirdetett tüntetésről:

   

„Szégyenletesen kevesen, kb. 300-an voltunk csak jelen. Úgy látszik, a haza hívó szavára a jelenlévőkön kívül csaknem mindenki süketnek bizonyult. Ennek következménye lesz, hogy nem lesz senki, aki meghallja azok panaszát, jajkiáltásait, kiknek ez a tervezett földtörvény húzza ki majd lába alól a talajt: a mi létezésünk összes alapfeltételét képező Anyaföldet.”

   
Drámaian sötét képek! És még nincs is vége a vészjósló aggódásnak. A levélíró így folytatja:

   

„Ne legyen senkinek illúziója! Ha ez a trógerekből álló, országgyűlésnek nevezett gyülekezet  (tisztelet a kivételnek!) keresztülnyomja a földtörvényt, akkor nagyon hamar megindul a vidék elszegényedése, a vidéki emberek elvándorlása idegen országokba, ill. nagyobb városokba, ahol el fogják özönleni az amúgy is siralmas kínálatú munkaerőpiacot. Csakúgy, mint Dél-Amerika egyes országaiban, e magyar városok gyűrűjében, bádogvárosokban fogják meghúzni magukat a szerencsésebbnek mondható éhenkórászok. De a városoknak se lesz kielégítő mennyiségű, minőségű, meg is fizethető élelmiszerellátása; tehát beláthatatlan következményei lesznek a mai napig tartó általános közönynek, nemtörődömségnek.”

   

S mielőtt valakinek eszébe jutna lelkiismeret-furdalása elől kibúvót keresni, leszögezi: „...semmi mentségük nem lehet az ép és egészséges budapesti lakosoknak, kiknek BKV bérletük van, így gyakorlatilag ingyen tudtak volna tegnap a helyszínre utazni (...) tegnap legalább 100 ezren kellett volna, hogy ott legyünk. Ezzel szemben jó, ha voltunk 300-an!”

  

A levélírót továbbra is feszítik a rémisztő kilátások, s tovább ecseteli a ránk leselkedő tragédiát, ám nekem: budapestinek és bérletesnek, most illendő megállnom, hogy megvizsgáljam lelkiismeretemet: Miért is nem mentem el tüntetni az anyaföld védelmében? Ha ily nagy a veszedelem, akkor hogy nem volt ott a helyem a 300 tisztességes tüntető között?! Mit is csináltam aznap este? Persze, kerti padot festettem. Hát az igazán várhatott volna! Még ha másnak csináltam is.

   

S az is igaz, hogy a Szilaj Csikóra kitettük a tüntetésre szólító felhívást. Mondhatnám is hozzá, hogy több esélyt adtunk ezzela tüntetés sikerének, mint amennyit az én puszta jelenlétem jelentett volna: eggyel több vagy kevesebb, igazán édes mindegy! Mondhatnám hozzá, de ezt mégsem mondom, mert nem így gondolom. A sokaság mindig sok-sok egy emberből gyülekszik össze. Aki ilyen megfontolásból nem megy el, azt megilleti legalább a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás.

   

Csakhogy én ezt a furdalást egyelőre nem érzem, ezért is kell most megvizsgálnom lelkiismeretemet, s ha vétkeztem, megbánni bűneimet.

   

Ne szeretném az anyaföldet? Dehogynem! Ne félnék attól, hogy dolgos gazdáink elvesztik földjeiket? Vagy hogy idegenek vásárolják el az orruk elől? Dehogynem! Ne tartanék attól, hogy ha a jó nép hagyja magát, akkor – miként eddig is tették – úgy kifosztják, hogy csak úgy nyekken belé? Dehogynem!

   

Hát akkor? Mi tartott vissza? A kényelem? A lustaság? A felelőtlenség?

   

Ha mélyen magamba nézek okokat kutatni, elsőként a bizalom tűnik fel. Akárhogy is, de nem tudtam még odáig eljutni, mint levélírónk, s talán a háromszázak zöme is: trógerek gyülekezete lenne ott az Országházban. Van ott, persze, trógerből bőven, sok is, de nem gondolnám, hogy akiknek ott most kezükben van a földtörvény és a föld sorsa, zömük tróger lenne. Angyaloknak sem angyalok persze, emberből vannak, mint az afféle szentek is, akiknek maguk felé hajlik a kezük.

   

Azt gondolnám inkább, hogy két nehéz malomkő között őrlődnek: a Lisszaboni Szerződés aláírásával, nincs mese, vállaltuk, hogy az EU tagjaként Magyarország lehetővé teszi, hogy földje piaci áru legyen. Kaptunk haladékot, ám ez hamarosan le fog járni, ezt a kínos helyzetet kell most valahogy megoldani. Fura látni a Népszabadság újságírójának világhálón keringő filmjét, amelyen például Wittner Máriát és más, Fideszes képviselőket kerget az Országház folyosóján azzal, hogy a Fideszes törvénytervezet szerint EU-s külföldiek is vásárolhatnak magyar földet, márpedig Orbán azt ígérte, hogy amíg ő irányítja az országot, ilyen nem lesz. Mégis lett! Hogy lehet? Orbán hazudott?

   

Nehéz is e kérdés elől nem elmenekülni. Ha lenne rá egyszerű válasz, nem tennék. De nincs. S csak kevesen állnak neki elmagyarázni. Mert valahol érzik, hogy ebből a népszabadságos, filmes, látványos, erőszakos kergetésből nem lehet jól kijönni. A törvényben, a betűjében egyértelműen, eltagadhatatlanul ott virít az EU-s külföldi mint magyar föld vásárlására jogosult, rá lehet bökni, ujjal mutogatni. Az viszont csak nagyon körmönfontan, bonyolultan magyarázható el, hogyan lett körülbástyázva a lehetőség; hogy mi minden kell ahhoz, hogy a külföldi valóban, a gyakorlatban is földhöz juthasson: itt élés, tényleges gazdálkodás (valódi földtúrás) és így tovább. Olyasféle szabályokat, megszorításokat igyekeztek beépíteni, amilyenekkel más EU-s országok is próbálkoztak. Ennyit mertek vállalni avégett, hogy az EU-s kecske is jóllakjék, de a magyar káposzta is, amennyire csak lehetséges, megmaradjék.

   

S amint a lelkiismeretemet vizsgálom, elővillan az a megérzésem is, hogy anyaföldünk jövője igazából nem a törvényen, tehát nem a törvényhozókon fog múlni, hanem rajtunk. Hiszen a törvény betűje eddig keményen tiltotta földjeink külföldieknek való eladását, zsebszerződésekkel, hasonlókkal mégis, mi magunk, kijátszottuk, csak hogy a magunk kis egyedi, „saját bejáratú” hasznához jussunk. Ha továbbra is lesznek majd szép számmal magyar strómanok, akik most azt vállalnák, hogy igazolják a távol tanyázó külföldi ittlétét, miközben az valamely tenger hűvös habjában lubickol; s ha készségesen bizonyítják, hogy itt verejtékezett az olcsón megvásárolt magyar földjén; akkor bizony csakugyan hamar lába fog kelni a magyar földnek, s hoppon maradnak a gazdáink.

   

Azt mondom jó lelkiismerettel tehát, hogy roppant fontos minél többünknek kimondani, kikiabálni, hogy nekünk nagyon fontos a földünk, a magyar nemzet földjének óvása, megtartása. Azt is mondom, hogy tisztelettel főt hajtok a háromszáz tüntető előtt. De azt is hozzáteszem jó lelkiismerettel, hogy bennem nem úgy képződik le a mostani kormánypárt és ennek legfőbb feje, mint a  trógerek gyülekezete, amelynél a mi kinti, civil gyülekezetünk feltétlen különb volna. Van miért, de nincs mire olyan nagyon kiabálnunk...

  

Talán ezért nem sietett kivinni engem a szívem a háromszázak közé. De ettől még a tét csakugyan nagyon nagy. Vizsgáld csak meg Te is, kedves Olvasó, lelkiismeretedet.