folytatás: innen

 

MIT KEZDJÜNK EZZEL A FELISMERÉSSEL?

 

 

 

Mindenekelőtt értsük meg az összetevőit és az időszerűségeit. Minél cáfolhatatlanabb, hogy az önbódító nacionalizmusgyűlölet ma is létezik, s hogy léteznek nemzet-, no meg emberiségellenes pénzhatalmi, nagyhatalmi, kereskedelmi, politikai, kulturális és vallási erők,  annál fontosabb tisztában lennünk azzal, hogy mit lehet, és mit nem lehet tenni ellenük.

   Ha a világ úgy osztódna ketté, hogy egyik oldalon vannak a jók és másik oldalon a rosszak; vagy úgy, hogy egyik oldalon vannak a különféle diktátorok (köztük a véleménydiktátorok), a másik oldalon a szenvedő alanyok, akkor alighanem igen könnyű dolgunk lenne: mi, a világ feltételezett jóságai, szenvedő alanyai mint vitathatatlan többség összefognánk a vitathatatlan kisebbséggel szemben. Csakhogy a rosszak oldalán ott vannak a jóhiszeműek, a közönyösök, a tudatlanok, a gyávák, a kisstílű haszonlesők, hasonlók. Gondoljuk csak meg: a világháló (és a cáfolhatatlan bizonyítékok) jóvoltából elvileg már az egész világ pontosan tudja, hogy 9/11 és minden hordaléka mekkora nagy háttérhatalmi (tehát szabadkőműves) szélhámoskodás volt, ennek ellenére a világ hivatásos politikusai és fősodorbeli újságírói között egyetlen egy sem akad, amelyik kikiabálná, hogy a király meztelen.

   S gondoljuk meg azt is, hogy már-már csőstől bukkannak elő bizonyítékok arra, hogy a hitleri Németországot Anglia és Amerika (no és mögöttük megint a pénzéhes világi háttérhatalom) jól felfogott üzleti érdeke vitte bele a II. világháborúba, és tartotta benne Hitler minden makacs békekötési kísérlete ellenére, csak hogy minél jobban kivéreztessék a fenyegetően erőssé fejlődött Németországot. Ugyancsak mindenki tudhatja már (pl. innen), hogy Hitler egykori helyettesét és jobbkezét, Rudolf Hesst brit titkosügynökök ölték meg avégett, hogy esetleges kiszabadulásakor ne számolhasson be az egykori békekötési ajánlatokról, amelyek nyomán, könnyen lehet, át kellene írni a 2. világháború egész történetét. Meg hát a szereplők jellemrajzát. S könnyen kiderülhet, hogy Anglia és Amerika vezetői semmivel nem voltak kevésbé alávalók, mint a legfőbb ördöggé pingált Hitler.

   Nemrég a Szilaj Csikó is közzétette azokat a kutatási adatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a II. világháború után a szövetséges hatalmak olyan brutálisan bántak a németekkel – nemcsak a katonákkal, de a civilekkel is, asszonyokat, gyerekeket, öregeket sem kímélve –, hogy 1945−48 között a 18 millió német menekültből 6 millióan vesztették életüket. (Ld. pl. itt.) Akárhogy igyekszem, nem tudom kevésbé elvetemült bűnnek tekinteni a szövetségesek haláltáboraiban elkövetett kegyetlenkedéseket, mint amilyenek a nácik által felügyeltekben történtek.  Vagy Ön igen, kedves Olvasó? Tegyen egy próbát a csak úgy találomra kiragadott néhány esettel:

 

 „A rheinbergi tábort június közepén adta át az amerikai hadsereg a briteknek a szemtanúk vallomása szerint úgy, hogy eldózerolták a tábor egy részét, ahol a vájatokban még élő emberek voltak.”  

 

 „1945 áprilisának egyik éjjelén az esőben és sárban velőtrázó sikolyokra és hangos nyögésekre ébredtem félálmomból. Felugrottam, és úgy 30-50 méterre egy buldózer fényeit pillantottam meg. Majd láttam, amint a buldózer elindul az ott fekvő foglyok tömege felé. Az elején egy tolólemez volt, mellyel utat vágott magának. Hogy hány embert temetett be élve a lyukakban, nem tudom. Nem lehetett már megállapítani.”

 

„Az Andernachban lévő 50-60 000 ember éhezett, szállásuk egyáltalán nem volt, földbe vájt üregekben éltek és fűvel táplálkoztak. Amikor a szögesdróton át egy kevés élelmet akartam becsempészni nekik, egy tiszt így szólt: Ne adjon nekik enni, politikánk szerint nem élelmezhetjük őket. … Néhány tiszt játékból kinyitotta a szomjúságtól őrült foglyok számára a kapukat, akik rohanva indultak a Rajnához inni – közben géppuskával lőtték őket. Láttam, hogy vagonszám visznek ki holttesteket a táborból, de nem mondták meg, hogy hol és hogyan temetik el őket.”

 

A brit főügyész, Sir Hartle Shawcross egyik beszédében, 1984. március 16-án a következőket mondta:

 

„Lépésről lépésre jutottam arra a meggyőződésre, hogy a kommunizmus céljai Európában sötétek és végzetesek. A nürnbergi perek során én, az orosz kollégákkal együtt elítéltem a náci agressziót és terrort. Most úgy vélem, hogy Hitler és a német nép nem akart háborút. De mi hadat üzentünk Németországnak, és le akartuk azt rombolni, összhangban az erők egyensúlyának elvével, és az amerikaiak Roosevelt vezetésével felbátorítottak bennünket. Nem vettük figyelembe Hitler felhívásait, hogy ne lépjünk be a háborúba. Most kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy Hitlernek igaza volt. Együttműködést ajánlott Németországgal, ehelyett 1945 óta a szovjet birodalom hatalmas erejével állunk szemben. Szégyenkezem és le vagyok törve, hogy azokat a dolgokat, melyekkel mi Hitlert vádoltuk, ma naponta tapasztaljuk, csak más előjellel.”

 

   Tehát mindezt szemtanúk révén, tekintélyes, szavahihető emberek jóvoltából tudjuk. S mégsem akar általánossá válni, mégsem akar politikailag korrektté válni ez a sok felismerés. Változatlanul ugyanaz az egyetlen történet tölti meg az étert: a holokauszt. Vajon miért?

   Roppant figyelemre méltó az ismétlődő szám: hatmillió. Hatmillió zsidó áldozat, hatmillió német áldozat. Nem tudom, felfigyelt-e erre már bárki is, de nagyon logikusnak tűnik a következtetés: a holokauszt vitathatatlan elsőbbsége és egyetlensége abból a szempontból is egy jól megfontolt nagyhatalmi (háttérhatalmi, szabadkőműves, internacionalista, 3. és 4. típusú zsidó) érdek, hogy mindenképp elejét kell venni: bárki is számon merészelje kérni a hatmilliónyi német halottat, a foglyokkal, civilekkel szemben elkövetett embertelen bánásmódot, az éh- és szomjhalálokat, a borzalmas kegyetlenkedéseket, vérengzéseket.

   Ebből pedig – a súlyos és kétségtelen nagyhatalmi érdekből – nem kevesebb következik, mint hogy nincs itt az ideje annak, hogy például Magyarország kormányfője ennek a felismerésnek fittyet hányjon.     

 

 

A „ZSIDÓCIGÁNY” MŰKÖDŐKÉPES REÁLPOLITIKÁJA

 

Orbán Viktort szélsőbalról lerasszistázzák, leantiszemitázzák, lenacionalistázzák, szélsőjobbról lezsidózzák, lecigányozzák. Teljesen logikusan.

   Kisebbfajta robbanást okozott a hazai politikai közéletben és médiavilágban, hogy 2013 legvégén kitudódott: Fidesz-közeli vállalkozók veszik meg a TV2-t. Csaknem minden balliberális híradás emlékeztetett rá: Orbán Viktor miniszterelnök még a nyáron beszélt arról egy interjúban, hogy „Magyarországon a nagy, kereskedelmi tévék közül egyik sem magyar, mindegyik külföldi”, és „Ez sem lesz mindig így...” A Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia honlapjának adott terjedelmes interjúban Orbán még azt is hozzátette a külföldi televíziókról szólva, hogy „olyan magyar, nemzeti szempontokat, amiket otthon igen, itt nem érvényesítenek.” Mivel a balliberális szélen nem hajlandók tudomásul venni, hogy létezhetnek helyénvaló nemzeti szempontok, ezért aki ilyenekkel operál, az számukra csakis idegengyűlölő, zsidógyűlölő, magyarkodó nacionalista lehet.

   A másik oldalon pedig csak annyit érzékelnek, hogy Orbán sűrűn tárgyal „zsidókkal”, a kormány újabb pénzeket nyújt holokausztközpontokra, zsidó emlékhelyekre, cigányholokauszt-kutatásra, s különféle pályázatokon csak úgy dől a pénz a különféle zsidó- és cigánytémákra. Igaz, ami igaz: csak a vak nem látja, hogy micsoda politikai és anyagi természetű seftelés folyik itt az egykori áldozatok emlékéből kirakott gyász- és bűntudatkeretben.

   Kevesen veszik észre viszont azt, ami a legvalószínűbb, s ami Orbán művészi fokra fejlesztett reálpolitikájának lényege: a TV2 megszerzése és a sábeszdeklis politika nagyon szoros összefüggésben vannak egymással. Magyarán: az eredményes nemzeti politikának – például a balliberális médiahegemónia módszeres felszámolásának, vagy az IMF sikeres távoltartásának – feltétele a szabadkőműves (pénzhatalmi, háttérhatalmi) eszmén nyugvó „politikailag korrekt”-nek tett látványos engedmény. Nem szólva arról, hogy ezek a gesztusok sűrűn emlegethetők, felidézhetők, és nemcsak a jobbára rejtőzködő vélemény- és egyéb diktátorok Magyarországgal szembeni tettrekészségét csillapíthatja, de a hazai zsidóság különböző típusú egyedeit is az orbáni nemzeti politika mellé állíthatja (mint ahogy már állította is).

   Más oldalról nézve ugyanezen okokból védhetetlen egy mai nemzeti reálpolitika számára a bármilyen „magyar gárda” létezése. Az akár még hófehér ruhában menetelő félkatonai szervezet itthon is, külföldön is azt az érzetet kelti, hogy képes lehet bármikor kényére-kedvére  belegyalogolni a politikailag oly körültekintő korrektséggel körülbástyázott és kitapétázott világba. Ezért akár az új világrend építgetőinek, akár a zsidóüldözések valós emlékeit, borzalmait magukban hordozóknak magától értetődő céltáblája egy efféle félkatonai képződmény, emiatt pedig ennek léte sokkal több politikai kárt okoz, mint amennyi közéleti hasznot képes hajtani. Orbán – s a nemzeti reálpolitika – szempontjából tehát helyénvalónak kell ítélnünk, hogy még a kétharmados választások előtt nemes egyszerűséggel beígért egy pofont a gárdistáknak. Ha most, az újabb választásokhoz közeledvén, még mindig az utcákon és a képernyőkön masírozgatnának, főhetne a feje a nemzeti oldalnak, hogyan védje ki a balliberális front ilyenkor szükségszerűen beinduló félelemgerjesztő, kormánylejárató kampányát. S nem is csak a zsidóság köreiből megszerzett támogatások illanhatnának el, hanem a cigányság köreiből megnyertek is. 

   Mindez nem jelenti azt, hogy például a Szilaj Csikónak, a társadalmi önszerveződés honlapjának eleve ellenszenvvel kellene viseltetnie a Magyar Gárda-féle képződmények iránt. A magunk reálpolitikájához annak belátása is hozzátartozik, hogy a társadalomban keletkező feszültségek kezelésére irányuló önszerveződések még akkor is kívánatosak, ha némelyek zsákutcának bizonyulnak, vagy a nagypolitika zsákutcába tereli őket. Ugyanis pusztán már veszedelmes gócpontokra való figyelemfelhívás, vagy a végül elvetélődő megoldási kísérletek is jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy az államrendért felelős kormányhatalom maga keressen helyénvaló lépéseket a feszültségek oldására, megszüntetésére. 

 

 

AZ ORBÁNI KÜLÖNBSÉGTÉTEL

 

Azt hiszem, ideje kijelentenem, tisztelt Olvasó, hogy nem dicsérni jöttem Orbánt, hanem, így új év elején, a magunk kis világának értelmezésére teszek minden hátsó szándék nélküli kísérletet.

   Arról is csak azért szólok, mert számomra szembeötlő: Orbán művészi szintre emelt reálpolitikájának lényegi része a gyakorlatban visszaigazolt és a gyakorlattal visszaigazolható különbségtétel. Ugyancsak itt, a Szilaj Csikóban szóltunk egyszer arról, hogy a különbségtétel képessége Ferenc pápának is milyen fontos eszmei, hitbéli fundamentuma. Nem jelent voltaképpen sem többet, sem kevesebbet, mint hogy nem engedünk a leegyszerűsítés, az általánosítás kínálkozó kényelmének, csábításának. Ez pedig gyökeresen más felfogás, mint bárki másé mostanság a magyar politikai palettán, s alighanem éppen ebben rejlik az orbáni politika vitathatatlan sikere.

   Nincs itt most helyünk arra, hogy bővebben kitérjünk Orbán cigánypolitikájára, de talán egy rövid jelképes történettel jól tudom érzékeltetni a lényegét: a hazai cigányok nem eleve ellenségei a magyarságnak, hanem csak különleges kultúrájú részei, akiknek a társadalom egészébe való betagozása ezért nagyobb, aprólékosabb figyelmet és távlatosabb erőfeszítést igényel. S itt is fontos a különbségtétel, amelyre például a Jobbik, amikor cigánybűnözésről beszél, kevésbé hajlamos. Márpedig jó megoldás ezen a téren csak akkor születhet, ha megértünk valamit abból, hogy a cigányság (de ugyanígy a zsidóság, a magyarság) több, mint egy gazdaságilag és politikailag rendbe rakandó, a GDP-növelés érdekében csatasorba állítandó közösség. S itt következzék az említett rövid történet.

   Kiss Ulrich jezsuita szerzetes mesélte el egy vele készített interjúban (ld. itt) a következőt:

 

Édesanyámnak egyszer megjósolta a tenyeréből egy cigányasszony, hogy két fia születik majd, és a nagyobbik fél lábbal mindig a levegőben fog lógni. Később, amikor már a Cartier-nál dolgoztam, és volt egy hét, amikor folyamatosan Koppenhága, Athén és Párizs közt ingáztam repülővel, azt gondoltuk, ezt jelentette a jóslat. Aztán, amikor beléptem a rendbe, karácsonyra elküldtem anyámnak Szent Ignác életrajzát. Pár nappal később izgatottan hívott: most olvasta a könyvben, hogy a jezsuita fél lábbal mindig a levegőben lóg. Szóval engem már az anyaméhben erre szánt a jóisten, és a '68-as zarándoklattól ez már számomra is világos volt, csak még halogattam egy ideig a dolgot. Azt szoktam mondani, nekem 20 évig tartott a noviciátus.

 

   Ne legyen, mert nem lehet kétségünk afelől, hogy a cigánynő „látta” a jövőt, hiszen ilyen véletlen egyezések nem lehetségesek. De ez most, tisztelt Olvasó, csupán annyiból érdekes, hogy általa megértsük s bennünket megerősítsen abban: rideg törvényekkel vagy kíméletlen rendfenntartókkal nem kezelhető semmilyen kultúra – kulturális közösség – lényegében természetfeletti világa.

 

 

ORBÁN, PUTYIN, PAKS

 

A különbségtevés igénye és képessége nélkül akár fel is háborodhatunk azon, hogy Orbán egy volt kommunistával, KGB-főnökkel üzletel, ráadásul a legveszélyesebb energiaforrásnak, az atomenergiának a termelésére szövetkeztek össze. Nos, a reálpolitika művészetének valahol itt van a lényege: elvi kérdést csinál abból, amiből muszáj, de nem csinál elvi kérdést abból, amiből nem muszáj. Magyarország megmentése érdekében például megkerülhetetlenül elvi kérdéssé kellett tenni és konokul ragaszkodni kellett hozzá, hogy a balliberális politikát nemzeti politika váltsa fel. Nem minden mozzanatában – mert számolni kell a kétségtelen ellenlábasokkal –, de lényegét tekintve. Másfelől viszont több mint életveszélyes lenne Magyarországra nézvést, ha Orbán Viktor nem venné tudomásul, hogy más országok nemzeti, önérdek-érvényesítő politikájának nem éppen Magyarország boldogítása képezi fő gerincét. Ha nem akarjuk velük szemben – főleg a nagyhatalmakkal szemben – a rövidebbet húzni, legjobb megkeresni azokat a közös pontokat, amelyekben fellelhető a közös érdekeltségünk. Például Paks oroszok általi fejlesztését. De itt van ennek még a másik oldala, az atomenergia.

   Szilaj csikós szemmel, vagyis a megszokottal, a hatalommal, az erővel szembeni lázadás természetével, valamint a boldogító társadalom ideájának lelkes követésével természetesen sötéten látjuk azt a világot, amelyben egy ilyen szörnyű veszedelem, mint az atomenergia, ilyen előnyben részesül. Nem is fogunk soha lelkendezni az őt támogató döntésért. Inkább a kis közösségek helyi energiaellátási lehetőségei bizseregtetnek meg, ezeket tesszük ki a magunk kirakatába. De ettől még nem feledkezünk meg az okos és indokolt különbségtételről. Orbán Viktornak mint kormányfőnek úgy kell rácsatlakoznia egy új és szebb világhoz (de nem az Új világrendhez) vezető útra, hogy közben garantálja: nem múlunk ki, vagyis az őrjítő versenyfutásban nem bukunk el.

 

 

ORBÁN ÉS AMERIKA

  

Lovas István épp a napokban írt arról a jelenségről (ld. itt: Elfogadhatatlan, Magyar Nemzet, 2014. január 18 ), hogy „A hozzánk érkezett amerikai nagykövetek 23 és fél éve véletlenségből mindig jobbközép kormányok idején avatkoznak be a magyar politikába, illetve bírálják azt. De most fordult elő először, hogy ezt egy nagykövet(jelölt) állomáshelye elfoglalása előtt tenné.” Történt ugyanis, hogy Colleen Bradley Bell-t, az USA következő budapesti nagykövetét hallgatták meg az amerikai szenátus külügyi bizottságában, és a hollywoodi producer asszony kijelentette, hogy „nem könnyű, de szükséges párbeszédet” folytat majd az Orbán-kormánnyal a demokráciáról. Nos, könnyen lehet, hogy a Putyinnal való atomenergiás szövetkezésnek volt egy ilyen mozgatórugója is: Oroszország, lám, sikeresen megakadályozta, hogy Szíria és Irán Irak vagy Líbia sorsára jusson. Ki tudja, nem lesz-e egyszer szükség arra, hogy az elfogadhatatlan amerikai (és rajta keresztül a háttérhatalmi) beavatkozási kísérleteket Magyarország orosz segítséggel verje vissza?   

 

 

A HÁTTÉRHATALOM ÉS A MAZSIHISZ

 

Amerikának a belügyeinkbe való gátlástalan beavatkozását túl gyorsan követi a Mazsihisz „A-fegyverének” csörgetése (ld. még: Törzsi trilógia).  A  2014. január 19-én az Országos Sajtószolgálathoz eljuttatott közleménye szerint: „A Mazsihisz döbbenten és értetlenül áll a kormány által alapított »Veritas« Intézet holokauszt-relativizálása előtt.”

   Szinte mindegy is, hogy mit kifogásol a Mazsihisz – aki akarja, itt elolvashatja. A lényeg egészen másutt van: Orbán sikeres reálpolitikájának kell sürgősen véget vetni. Második kormányzása kezdetén még lehetett abban reménykedni, hogy nemzeti politikáját meghagyja a szólamok szintjén, s a nemzetek feletti erők kénye-kedve szerint hajladoz. Vagy lehetett arra számítani, hogy a kilátástalannak tűnő gazdasági helyzetben rövidesen megbukik. Akik hajlandóak még visszaemlékezni rá, legkésőbb 2010 őszére, aztán 2011 tavaszára biztos összeomlást jósoltak még radikális jobboldali portálokon is. S erre 2013 végén, 2014 elején elkezdenek jönni az eredmények. Akármennyire kilóg is a lóláb, a balliberális társaságnak – normális haderők, hiteles személyiségek híján – meg kell próbálkoznia a leghatásosabb, legkíméletlenebb hidegháborús eszköz, az Antiszemita-fegyver  bevetésével, vagyis a  politikailag korrekt demokrácia-rombolással.      

   „Amennyiben Magyarország Kormánya komolyan gondolja a holokauszttal történő szembenézést, akkor azonnal meg kell állítania a 2014. évi megemlékezés-sorozat hitelességét romba döntő, kegyeletsértő folyamatokat.”  S hogy súlyt is adjon követelésének, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége távolmaradásával, azaz botránykeltéssel fenyeget: 

„A Mazsihisz az épülő Józsefvárosi Holokauszt emlékközpont ideológiájának ismeretlensége miatt, a Terror Házában rendezett Horthy-konferencián elhangzottak vállalhatatlansága miatt, a közszolgálati rádió Életmentő történetek műsora történelemhamisítása miatt, a német megszállás Szabadság térre tervezett emlékműve miatt és a »Veritas« Intézet vezetőjének nyilatkozata miatt megfontolja a Holokauszt emlékév eseményeitől való távolmaradását és bejelenti, hogy a Civil Pályázati Alap keretében elnyert pályázati összegeket csak abban az esetben veszi igénybe, ha a megemlékezés-sorozat közösségünk számára vállalható mederbe tér vissza.”

 

AZ ORBÁNI REÁLPOLITIKA, A KORRUPCIÓ ÉS A SZILAJ CSIKÓ

 

Talán magától értetődő, hogy amikor a nemzetek feletti világhatalmi erőktől indul támadás Magyarország kormánya ellen, akkor az olyasféle világhálós szabadcsapatoknak, mint amilyen a Szilaj Csikó is, a nemzeti érdekek érvényesítését szorgalmazók mellé kell állnia, vagyis e pillanatban Orbán Viktor kormányfő mellé. Bonyolultabb a kérdés a korrupció dolgában. Ugyanis az orbáni reálpolitikának szerves tartozéka a kiváltságosztás, az előnyben részesítés, a klientúraépítés, magyarán a korrupció. Rendszerváltáskor adva voltak a balliberális klientúrák a gazdaságtól kezdve, a tömegközlésen és a kultúrán át a közigazgatásig, de a fiatalok pártjának értelemszerűen nem voltak ilyenjei. Ezeket Orbánnak és a Fidesznek a balliberális hegemóniával és módszeres vagyonlenyúlással szemben kellett lépésről lépésre kiépítenie, és hogyan másképp, mint az említett korrumpálással.

   Amikor az Orbáni reálpolitikát értékeljük, nem árt tisztában lenni ezzel. Ezen túlmenően azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy a többoldali pártos korrupció az egész rendszerváltás legígéretesebb elemét, a „győzzön a jobbik” lehetőségét és reményét foszlatja szét. Ezért nekünk, társadalmi önszerveződőknek, az a vitathatatlan feladatunk, hogy ezen a téren a kormánnyal – az orbáni reálpolitikával – szemben azokat támogassuk, akik a korrupció ellen, a verseny valódi tisztaságáért küzdenek.

 

 

ERŐPOLITIKAI, REÁLPOLITIKA, TÁRSADALMI ÖNSZERVEZŐDÉS

Végezetül bemutatok egy szemléltető példát az erőpolitika, a reálpolitika és a társadalmi önszerveződés lényegének érzékeltetésére.

   Budapest számos pontján, ahol korábban csak aluljárón keresztül lehetett közlekedni (pl. a Blaha Lujza térnél vagy a Margit híd közepén), zebrát festettek fel az úttestre. Mi is történt? Az erőpolitika a föld alá akarta kényszeríteni a gyalogosokat. Többé-kevésbé sikerült is, ám mindig akadtak olyanok is, akik nem voltak hajlandók lemászni, aztán meg felmászni a lépcsőkön, hogy így juthassanak át az út túloldalára. Inkább odafent átszaladtak az autók között. Az erőpolitika néha rendőrfüttyel, gumibotlengetéssel igyekezett jobb belátásra bírni a rendetlenkedőket, ám hiába: e lázadozó civilek nem engedtek a jogos jussukból, hogy (lényegében kevéssé veszélyes helyen) a legrövidebb utat választhassák, az aluljárós kitérő helyett. Mit tett erre a reálpolitika, tisztelt Olvasó? Meghajolt. Odafestette a zebrát. Mert rájött, hogy neki ebből semmilyen komoly vesztesége nem származik, viszont szaporíthatja hívei számát.