Kissé nagyképűnek tűnhet a cím, s bizonyos értelemben az is. Hiszen nincs ember, aki egy ilyen rövid írásban, mint az Önnek szóló hirtelen jegyzet, akárcsak címszavakban végig tudná pergetni a világ fontosabbnak tűnő dolgait. Nem is készülök többre, mint az előttem megmutatkozó világ számomra jelentősebb, időszerűnek tűnő összefüggéseiről szólni. De mert közös légtérben élünk, tisztelt Olvasó, bizonyára akadnak majd érintkezési pontjaink.

   Nyilvánvaló, hogy látomásainkat és mondandóinkat mindennél jobban meghatározza az adott társadalmi környezetbe belemerítkező személyiségünk. (Azt viszont idő és türelem hiányában most ne boncolgassuk, hogy személyiségünket mi határozza meg.) Hogy ez mennyire így van – mennyire helyzet- és személyiségfüggő a világlátásunk, a kérlelhetetlen ítélkezésünk –, erre vonatkozóan olykor egészen meghökkentő példákba botlunk a puszta véletlen folytán. Például az I. világháború környékének irodalmára lettem kíváncsi, s a világhálós kereső segítségével ki is ugrott egy számomra ismeretlen költő, újságíró neve, méghozzá Csizmadia Sándoré. A róla a világhálóról megtudhatók rögtön bizonyították, hogy nem ő volt jelentéktelen, hanem én vagyok meglehetősen műveletlen. Az már egészen más kérdés, hogy annak viszont határozottan örülnöm kell: amikor irodalmi műveltségem alapjait lerakosgattam – az ötvenes-hatvanas években –, akkor nem találkoztam azokkal a kínálatokkal, amelyekre most, fél évszázad múltán bukkantam, szinte kizárólagosként.

 

 

KI VOLT HÁT CSIZMADIA SÁNDOR?

 

Így kezdődik életrajzának egyike:

 

   „1896-ban, amikor országszerte tűzijátékos hejehujával ünnepelték az ezeréves hazát, amikor a nacionalista önbódítás mámorában a világ közepének képzelte magát minden valamelyest is gondtalanul élő magyar ember, amikor a polgári jólét az újsütetű hazai polgárság számára napról napra jobb reményeket ébresztett, Budapest szinte szemmel láthatóan növekedett világvárossá, és a városok színházba járó lakói úgy képzelték, hogy a falvak népe úgy él, mint a népszínművek énekkel és szerelemmel foglalkozó hősei a színpadon – egy huszonöt éves gatyás, kötényes, csizmás parasztember érkezett az Alföldnek abból a távoli sarkából, amelyet nemsokára már Viharsaroknak neveztek, elment egyenest a Népszava szerkesztőségébe, és egy köteg verset tett le a szerkesztő asztalára.”

 

   S így kezdődik életrajzának másika:

 

   „Csizmadia Sándor a legrosszabb emlékű magyar költő. Költeményeit úgy emlegetik, mint száraz, agitációs verselményeket, politikai pályafutásához meg az árulás csúf emléke fűződik. A munkásmozgalom és az irodalomtörténet egyaránt megtagadta.”

 

   Az első életrajz bevezető sorai után talán még marad kíváncsiság az emberben, hogy az egykori parasztköltő nyomába eredjen; itt magára a költőre még nem ütnek szégyenbélyeget, nem pöckölik le a Parnasszusról, inkább a nacionalista önbódításról önbódultan értekező irodalomtörténésszel támad bajunk.  A másik életrajz kezdeti sorai után azonban csak nyughatatlan gyanakvónak ötölhet eszébe, hogy mégis tovább kutasson Csizmadia sorsában. Hisz jeles költő után keresgélve ki a fenét érdekel agitációs verselmények szerzője?

   Maradjunk tehát egyelőre a nacionalizmusra gerjedő ítésznél. Együttérzésre hajlamos, népét szerető ember számára rokonszenves, amit megtudunk tőle. Hogy Csizmadia „a nyomorúság legmélyéről érkezett”, hogy apja vasúti bakter volt, anyja mosónő, s „ő maga a négy elemit is alig tudta kijárni, mivel a betevő falatot már a gyerekeknek is meg kellett keresniök”. Az meg még a szívünket is megragadja, hogy „nemcsak a gyomra volt örökké éhes, hanem a lelke is”.  Ahol könyvre lelt, olvasott: klasszikust és ponyvát, verset és agitációs füzeteket, majd rátalált Marxra és Engelsre. „Bibliája lett a Kommunista kiáltvány és Petőfi összes költeményei.  Huszonhárom éves fővel már szocialistának vallotta magát, agitációs verseket írt. Odahaza a nyomorgók és a reménykedők már költőnek és népvezérnek tudták. És azért indult el Budapestre, hogy költő és népvezér legyen.”

   Semmi baj azzal, hogy egy szegénysorban született költő ifjú korában szocialista lesz. Hogy népvezér akar lenni. Virágozzék minden virág! Tisztelettel elgondolkodunk azon, amit ítészünk állít Csizmadiáról: „Ha attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a Népszava szerkesztőségébe, még tíz évig él, neve a magyar munkásmozgalom és munkásköltészet klasszikusai közt a legtiszteletreméltóbbak sorában állna.” S még inkább elgondolkodunk azon, amivel életrajzát folytatja: „De tovább élt – és neve szinte jelképe lett a morális züllöttségnek, az osztályárulásnak, az irodalmi süketségnek... és a rossz költőnek.”

   Itt már erősen sejtjük, hogy valami olyasmi történhetett ezzel a parasztköltővel, ami szinte csak Magyarországon tudhat megtörténni. Ugyanazokból az életmozaikokból, ugyanazokból a jellemvonásokból előbb egy hatalmas parasztköltő, aztán meg egy mindenki megvetésére méltó, züllött alak képe rakódik ki. Elébb intelligens, szívós, eszméjében állhatatos – olyannyira, hogy sajtó útján elkövetett lázítás címén összesen két és fél évet töltött államfogházban is, „ahol jól használta fel idejét az önművelésre. Hamarosan jól megtanult németül, olaszul és franciául. Engelst fordított németből, regényeket franciából, verseket olaszból.” S még azt is megtudjuk, hogy „ő írta a közismert magyar Munkás-Marseillaise szövegét”. Vajon hogyan s hova lehetett innen „lezülleni”?

 

 

CSIZMADIA ELSŐ FŐ BŰNE

 

Kerek tíz évvel indulása után megjelent a költészet porondján Ady. És Ady-versek jelentek meg a Népszavában.

„Csizmadia pedig gyűlölettel fordult a lángelme ellen. Burzsoá költészetnek, értelmetlen költészetnek, káros költészetnek bélyegzi a legnagyobbat, a legfőbb előremutatót" – ítélkezik ott s magasztal itt ítészünk. Majd így folytatja: „Észre sem vette, hogy ekkor ugyan még csak irodalmi téren, de közös nevezőre került az egész reakcióval. Az Ady elleni hajsza legrosszabb ízű szólamát ő szólaltatta meg: a baloldalt akarta elidegeníteni az egyre baloldalibb Adytól.”

   Akkora bűn ez csakugyan, hogy egy parasztköltő gyomra nem veszi be a mások számára mégoly „legfőbb előremutatót”? – csodálkoznánk el a heves indulaton, ha... Ha ez a kacifántos élet nem úgy hozta volna, hogy egyik legkiválóbb kortárs történészünk, Raffay Ernő éppen mostanság tette le elibénk Ady és a szabadkőművesség nagyon szoros kapcsolatát igazoló művét, a Szabadkőműves béklyóban címűt. A Magyar Hírlap ugyancsak találó címmel (Ady és a szabadkőművesek románca) készített interjút a szerzővel (itt olvasható: http://tortenelemportal.hu/2013/06/ady-szabadkomuvesseg-raffay/), s itt szögeztetik le a „lángelméről”:

 

„Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely »butaságban tartja a népet«. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn.”

 

Ugyancsak kiderül a beszélgetésből (no és a könyvből), hogy Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett: folyton pénzzavarban volt, szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok (vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat). Ráadásul betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla, jegyzi meg történész kutatója. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. S mivel a korabeli magyar írók, „mondjuk úgy, Ady saját fajtája”, Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt, nem is segítették, nem is támogatták, ezért Ady „egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre” – állítja Raffay.

   Hovatovább tiszta képlet. Csizmadia, a mit sem sejtő paraszt-munkás költő nem akárkinek ment neki, hanem egy olyan „védett” személyiségnek, akibe túl sokat fektettek ahhoz a szabadkőművesek, hogy büntetlenül bántani engedjék. Ady ettől még költőnek nyilván óriásibb, mint Csizmadia, de most nem ez a figyelemre méltó számunkra, hanem a földi bírálók – régiek és újak – lelki világa. Az, hogy a költő költészetének megítélésekor milyen tényezők ugranak elő hirtelenjében. Hamarosan megjelölöm idézett forrásaimat is, tisztelt Olvasó, mert félek, nem fogja elhinni, ami most következik. Hogy ilyenek téteknek szóvá:

 

 „...a párton belül is mindinkább jobbra csúszott”.  „A harcos forradalmár most már politikában is, magánéletben is kispolgárosodik.” „Már csak szólam nála a világforradalom is, hiszen földet akar, a polgári kritika elismerését igényli.” „Költészete a szürkeségen belül még ellentmondásosan zavarossá is válik.” „A költészetben már senki se veszi komolyan. Ady és a Nyugat számára dilettáns, a hivatalos akadémizmus számára szocialista, a szocialisták szemében napról napra jobboldalibb.” „Talajvesztése megingatja emberi tartását is: tekintély akar lenni... és elkezdődik iszákossága.”

 

   Mind közül a leginkább mellbevágó vád talán ez: földet akar. Micsoda Istentől és földtől elrugaszkodott ítész az, aki szemére hányja ezt egy hajdan cselédsorsú parasztköltőnek? Ideje megmondanom: Hegedüs Géza. A magyar irodalom arcképcsarnoka című kötetének világhálós változatából idéztem.

   Meg innen: A magyar irodalom története.

   S ugyaninnen idézem ezt is, a nem kevésbé önbódult fröcsögést:

 

„A kezdetben hősiesen harcoló szocialista vezért a pénzszerzési lehetőség lassacskán úrhatnám polgárrá korrumpálta; most már csak pénzt akart gyűjteni, hogy gyorsan házat és földet szerezzen és maga gazdálkodhasson.”

 

 

CSIZMADIA MÁSODIK FŐ BŰNE

 

Paraszt-munkás költőnknek azonban volt egy másik, nem kevésbé hatalmas bűne, amely miatt a nagyhatalmú, szabadkőművesek ácsolta-habarcsolta balliberális táborban örökre kegyvesztett lett. 1918-ban még volt annyi politikai tekintélye, hogy Károlyi kormányában államtitkár lett. A Tanácsköztársaság idején pedig népbiztos. De mint kegyvesztett s balliberálisaink szemében velejéig romlott figura, ilyet nyilván már csak karrierizmusból tehetett. Hát persze! Meg is írja Hegedüs:

 

„ A Tanácsköztársaság kikiáltásának pillanatában azt hiszi, itt az új lehetőség a vezérségre, és egy történelmi másodpercre, de most már nagyon is felismerhető tudatos karrierizmusból újra a forradalmár hangján szólal meg – és népbiztos lesz. De amikor – hamarosan! – felismeri, hogy veszélyben a forradalom... átáll az ellenforradalom oldalára.”

 

   Helyben vagyunk! De azért még egy pillanatra figyeljünk oda a legfőbb ítész sommázatára: a hajdan volt, jobb sorsra érdemes magyar parasztköltő szellemi legyilkolására:

 

„A magyar szocialista költészet úttörője nyíltan is munkásáruló lett. Idegen és megvetett osztályostársai közt, idegen és megvetett eszköz az ellenforradalmárok körében. Ekkor már közismert züllött figura: részeges, gyűlölködő, tragikusan nevetséges alak. Már az ellenforradalom sem vehette hasznát. Végül is 1929 márciusában, ötvennyolc éves korában maga mondta ki és hajtotta végre az ítéletet: öngyilkos lett.”

 

   Akinek van rá füle, tisztán kihallhatja: maga mondta ki és maga hajtotta végre azt a halálos ítéletet, amelyet megérdemelt.  Amelyet, ha ő nem tette volna, Rákosiék népbírósága mondott volna ki és hajtatott volna végre.

   Mert átállt. De honnan is?

   Mert áruló lett. De kiket is árult el?

   Megint a történészek sietnek segítségünkre.

 

 

ELKERÜLHETETLEN TÖRTÉNELMI KITÉRŐ

 

 Nem tudunk eljutni az új évi összefüggések megértéséhez, ha nem állunk meg egy pillanatra a múltban.

   „A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztos-helyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75%-ot” – írja Romsics Ignácra hivatkozva a wikipédia

   S most Törzsi trilógiám (A törzsi háború természetrajza – a rendszerváltozás Magyarországán) idevágó részéhez fordulok:

 

Márpedig ez az az időszak – a XIX. század vége, XX. század eleje –, amikor a zsidóság beolvadást választó, s a többi etnikumhoz képest radikálisan szabadelvű, rendkívül mozgékony, ráadásul tőkeerős részének látványos emelkedése (helyenként domináns szerephez jutása) kiváltja a nem-zsidó nép- és nemzetféltők aggodalmát, sőt, riadalmát; ugyanebben az időszakban ugyanis főleg a vidéki szegény, sőt, nyomorgó népességből „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Az ellentéteket nem önmagában a fajtakülönbség (tehát a rasszizmus, antiszemitizmus) táplálta, hanem a felfogásbeli különbség. A radikális polgárosodás, az ezt tápláló új polgári eszmék és új (zsidó vagy nemzetközi) tőke hihetetlen gyors térnyerése a magyar hagyományokkal szemben egy csapásra felerősítette az ellenérzéseket és ellenérdeket a változások motorjaival és hordozóival (főképpen is a zsidókkal) szemben. Ez a növekvő ellenségesség Magyarországon a Tiszaeszlári vérvádban (1882) csúcsosodott ki, Franciaországban a Dreyfus-ügyben (1894). Az efféle perek, pontosabban a perek mögött húzódó nacionalista indulatok gyökeres változásokat idéztek elő a zsidóság felfogásában, beolvadási – illetve kívülmaradási, önállósulási – törekvéseiben. A zsidóság azzal szembesült, hogy a nemzeti függetlenségi törekvések helyét átvevő „nemzetvédő” („fajvédő”) nacionalizmus szűkebben – származási alapon – értelmezte a nemzethez való tartozást.

   A teljes egyenjogúságtól és ezzel együtt a teljes beolvadás lehetőségétől megfosztott zsidóság előtt ezek után lényegében négy út volt: 1) önfeladó alkalmazkodás, kitéve a (nemzeti) kirekesztésnek és üldözésnek; 2) teljes elkülönülés szigorú (ortodox zsidó) vallásosság és gettólét formájában; 3) teljes elkülönülés a saját (zsidó) nemzetállam létrehozásával (a cionizmus – zsidó nacionalizmus) eszmerendszerében; 4) nemzetek feletti lét megteremtése (internacionalista, univerzalista, kozmopolita törekvések keretében, különféle baloldali eszmék és az individualista liberalizmus talaján).

 

 

CSIZMADIA: AKÁR NAGY IMRE

 

Most már végre le tudjuk vonni az első következtetést. A szabadkőműves páholyok tagjai és a Tanácsköztársaság kikiáltói (véres kezű diktátorai), vagyis az internacionalisták, a kozmopoliták, a kommunisták, a zsidók (a 3. és 4. utat választó részük), a forradalmi munkáspártok és a népbiztosok itt, ezen a ponton találtak egymásra, s lettek egy közös halmaz elemei. Vagyis a nemzetek feletti létben.  A nemzethez, a hazához, a földhöz, a magyarok Istenéhez való szoros kötődés gyengítésében, e kötelékek módszeres koptatásában, elszakításában. Nem létezhet annál nagyobb ellenség, mint aki e hontalan és földtelen lebegésből visszafordul a saját földjéhez, népéhez, nemzetéhez. Mint ahogy Csizmadia Sándor is tette. Elfordult a magasztos eszmék lázában gyilkolászó vörös terroristáktól, s Nemzeti (!) Munkáspárt szervezésébe kezdett.

   Ó, mennyivel másabb kép van itt kibontakozóban! Nem egy részeges, züllött, erkölcstelen figuráé, aki elárulta volna az övéit! Dehogy! Inkább egy olyan költőé, akit fellelkesített a szabadkőművesek gerjesztette-táplálta forradalmiság, de látván látva, hogy milyen ország- és nemzetpusztítás jár az agitátorok nyomában, megszólalt benne ugyanaz a tisztesség, mint ami néhány évtizeddel később Nagy Imrében is. S ugyanúgy a nemzetek feletti elvetemültség csinált belőle is halottat. Mert Csizmadia Sándor nem magától lett „a legrosszabb emlékű magyar költő” már életében is, hanem egykori harcostársai, szellemi bujtogatói tették bosszúból azzá. Miattuk hasonult meg, ők tették nevetségessé, ők kergették öngyilkosságba...

 

 

MIT KEZDJÜNK EZZEL A FELISMERÉSSEL?

 

 

 folytatás: itt

 

 

 

 

Tisztelt Olvasó!

Év eleji világhelyzet-jelentés (1)

Feltöltve: 2014.  jan. 19., hé

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Tisztelt Olvasó!