A Dunakanyar egyik patinás kis településén, egy Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozón volt alkalmam először meghallgatni Laura Hildebrandt előadását. Repertoárjából német és angolszász dalokat adott elő, és egy már-már feledésbe merülő hangszerrel, tekerőlanttal kísérte magát. Megragadott a zenei sokszínűsége, az az előadásmód, ami jobbára csak a már kiforrott előadókat jellemzi.

 

− Mikor kezdted a zenei tanulmányaidat, és milyen hangszereken játszol? 

 

− Mint minden normális kisgyerek, hatévesen kezdtem furulyázni, majd a piccolóra tértem át, és jött az áhított fuvola. Olyan tizenhárom-tizennégy éves koromban kezdtem énekelni. Először népdalokkal foglalkoztam pár évig, majd klasszikus énekkel. 

   Tizenöt éves koromban volt az első önálló koncertem, Sámán idők címmel. Itt a hagyományos torokéneklést adtam elő egy sámándobbal. Nagy siker volt. Aztán pár évvel később kezdtem el dudán játszani (fúvós hangszerek után nem volt nehéz), majd jött a tekerő, ami viszont kihívást jelentett a billentyűi miatt, én azonban pengetésre is használom, tehát a maximális kihasználására törekszem.

   Mostanra kaptam egy müncheni citerát, amivel kész öröm zenélni és kísérni magam. Néha segítségül hívom a tibeti hangtálat is.

 

− A tekerőlant vagy akár a középkori duda nem kifejezetten hétköznapi hangszerek. Hogy esett ezekre a választás? 

 

− Amikor Ausztriába és Németországba eljutottam egy-egy középkori fesztiválra, gyönyörű, igazi teuton férfiak játszottak ilyen hangszereken. Bevallom, úgy gondoltam, hogy ez így túl macsós, túl hímsoviniszta, aztán édesanyám inspirált a legjobban, hogy mennyire jól állna nekem. Én meg arra gondoltam, hogy ezzel adok majd a magyar férfiaknak egy fricskát, hiszen itthon hagyománya van annak, hogy a duda az ördög hangszere, és nők nem játszhatnak rajta.

 

A tekerőlant egy egész zenekart jelent. A húrjainak mind-mind megvan a szerepe. Két basszushúr, ami a mélynyomó, vagyis a tónusért felel, egy erőteljes dallamhúr, amivel az ember igazán kíséri magát, és egy reccsintő, amivel a ritmust kezeljük.

   Őt már a szóló utam esetleges társaként választottam. Úgy gondoltam, szükségem lesz egy ilyen hűséges társa. A tekerőmnek lelke van, ezért nem is engedem meg, hogy más játsszon rajta, mert megsértődik, és akkor nyekereg napokig. Szóval a hangszereimre hiperérzékeny vagyok.

 

− Túl a hangszerek adta lehetőségeken, mi az, ami meghatározó erővel bírt a zenei stílusod kialakítására? Kérdezem ezt azért, mert egyszerre merítesz más és más népek zenei örökéből, hangzásvilágokból, és kalandozol különböző korok közt.  

 

− Mindenek előtt szem előtt tartom a jogdíjakat, és ezen felül igyekszem saját szövegekkel operálni. Szeretek verseket is megzenésíteni, de nem tudom megszüntetni az érzést, hogy az egy mostohagyermek. 

   Ovis koromban nagy hatással volt rám a Metallica, Ac-Dc, Guns’n Roses és a Jézus Krisztus. a Szupersztár. Mindezek közül a legnagyobb kedvencem a Metallica volt, még ma is az. Szerelem volt első látásra. Azonnal megtetszett a kazetta borítóján lévő villamosszék. Mondhatni, ösztönösen. 

    Lehet, furcsán hangzik, de gyakran használom a heavy metal elemeit a dalaimban, pontosabban a darálós dinamikát, vad énekriffeket, hirtelen és spontán érzelmi váltásokat. Hozzá kell tennem, a középkori zene erősen a rock mezsgyéjén jár. Hangi adottságaimat tekintve pedig ez nem áll messze tőlem. Illetve, inkább azt mondom, erre is képes vagyok. Egy női hangtól általában nem várnak el ilyet. Lehetőleg minél szélesebb érzelmi skálán igyekszem mozogni. Ugyanakkor gyermekkoromtól kezdve részese voltam az expanzió avantgárd művészeti fesztiváljainak, melyek nagyon nagy hatással voltak rám. Így ezen impressziók is sokat nyomtak a latba. Ráadásul édesanyám rendkívüli zenei érdeklődése magával sodort, engem is, a népzenék irányába. Ami leges-leginkább magával ragadott, az a skandináv és kelta népzene.  

 

− Hogy fogadta a közönség ezt a szokványosnak nem nevezhető hangszerelést, zenei stílust?

 

− Nagyon jól. Úgy látom, ahogy az emberek előtt szépen bezárulnak bizonyos kapuk az életben, úgy keresnek menedéket és választ a művészin, a viking őserőt, amivel, úgy hiszem, kiutat vagy fáklyát tarthatok a sötét időkben. 

 

− Repertoárodban ott találhatók a külföldi és hazai szerzők versei is, amelyeket megzenésítettél. Mi adta a válogatás alapját?

 

− Nemcsak autentikus szövegekkel dolgozom, hanem sajáttal, ami miatt külön aggódtam, hogy fogadják, és azt kell, hogy mondjam, legtöbb esetben ez tetszett másoknak leginkább.

   Mi alapján válogatok? Inkább engem választanak. 

 

− Mennyire lehet ezeket a hangszereket egy zenekarba integrálni, és van-e erre lehető-éged, vagy inkább a szólókarrier a testhezállóbb a számodra? 

 

− Az a fajta vagyok, akinek általában határozott elképzelései vannak. Ha tudom, hogy valami jó, nem kötök kompromisszumot valami félig jóért. Megtaláltam a belső forrásom, és a külvilágot addig szemlélem, amíg nem válik már irritálóvá. Akkor szeretek visszahúzódni és elbújni.

 

   Szóval, azt hiszem, ezzel elárultam, hogy szólista alkat vagyok. Nincs ellenemre a „Gesamtkunstwerk”, ha valaki olyan talentum birtokosa, ami számomra ellenállhatatlan.

 

− Valami hihetetlen közlési vágy tombol benned, a zene mellett a festészettel is megpróbálkoztál. Miből táplálkozik mindez? 

 

− A kialakult társadalmi rendszer, a mindenkori hatalom, a Nagy Testvér utálatából és megvetéséből. Lehet, hogy ez anarchistán hangzik, de én Kurt Woneguttal értek egyet. Anarchista az, aki meg van győződve arról, hogy a hatalom ellene van. 

 

− Bár még fiatal vagy, a pályád elején tartasz, de már most erősen foglalkoztat a halál, az elmúlás, a túlvilági lét gondolata, a képi ábrázolásokban pedig erőteljesen van jelen maga a miszticizmus, a mezítelen testek, láncok és különböző kényszerítőeszközök. Miben keresendő ennek az oka? 

 

− Ez a kérdéskör mindig is foglalkoztatott. Véleményem szerint nem kor függvénye. Azt hiszem, egyfajta üzenettel vagyok kódolva, ami így dekódolódik talán? Úgy vélekedem, ahogy Woody Allen is tette; „Az élet dolgait két csoportba sorolom: vannak a rettenetes és a nyomorúságos dolgok…” Most őszintén, gondoljunk bele, mi az élet, ha nem egy állandó egyensúlyra és harmóniára való törekvés, ami sikerül mondjuk fél percre, de utána összeomlik, és kezdődik elölről az egész, teljsesen sziszifuszi módon. Lehet, hogy valaki ezt élvezi; én nem. 

      Az egri kirakatban meglátott bábuk inspiráltak. Élettelenek, kiszolgáltatottak és szánalmasak. A lánc nem más, mint ami egy megfoghatatlan anyagot röghöz köt, rabláncra ver. 

 

      Sokszor éreztem azt életemben, hogy bizonyos normáknak, elvárásoknak, közösségeknek, embereknek meg kell felelni, szabályokat betartani, amik deformálják a testem, a lelkem. Dühös vagyok, hogy matematikával, fizikával kellett eltékozolni az időm, a valódi értékek és tudás helyett. 

    Az erős szexualitás megmételyezi és egyre lejjebb és lejjebb viszi a világunkat.  Természetesen ez is benne van a képeimben.

      Hogyha most arra kérnél, hogy a képeim és a zeném közé húzzak egy összekötő vonalat, azt mondanám, hogy mindkettő kendőzetlenül kétségbeesett, és titkos kiutat keres, illetve rá kíván ébreszteni az illúzió mögötti valóságra. Ez olyan mátrixos dolog.

Fenntartom a munkásságomra ezt a mondatot; „A nyugalomban lévőt megzavarja, a zavarodottat lenyugtatja”.

 

− A fővároshoz közel, a Dunakanyar egyik patinás kis településén élsz. Mennyiben befolyásolja ez a fellépési lehetőségeket, az ismertségedet?

 

− Szerencsére vannak zónázó vonatok, amivel huszonöt perc alatt nagyszerű fővárosunkba érhetek. Az internet, telefon segítségével már nincsenek áthidalhatatlan problémák. És meg kell tanulnom vezetni is. Vác és környéke pedig már olyan kisvárosoknak számítanak, ahová a pestiek költöztek, de a kulturális igényeiket fenntartották, és ezekben a régiókban is vannak mozgások, fesztiválok, művészbejárók, romkocsmák, kávéházak. El kell azért mondani, már Petőfi is azt írta Vácról, hogy semmit nem lehet ott csinálni. Egy nekropolisz, ami igaz is, hiszen nagy része különböző korbeli temetőkön nyugszik. A mi lakásunk például egy középkori török temetőre épült. 

 

− Ha most a tenyeredbe vehetnéd a mesebeli aranyhalat, és kérhetnél tőle valamit, mi lenne az?

 

− Tűnjön el a földről a világ összes vágóhídja! 

 

A beszélgetés végén felállt az asztaltól, és épp úgy távozott, mint bárki más. Furcsa módon én mégis egy vörös rúzzsal és fekete festékkel elmázolt arcot láttam képzetemben, és fülemben még sokáig hallottam a láncok csörgését, ami keveredett egy távoli skót duda hangjaival. Ő volt Laura Hildebrandt Weixelbaum.