költő, író, újságíró, könyvkiadó

Fiatalemberként, a hatvanas évek elején, Csepelen kezdett el ismerkedni a költészettel. Nagy hatással volt rá többek közt atyai jó barátja, tanítója, Tamási Lajos, aki akkor már ismert költő volt. Találkozásuk az elveszített forradalom, a szabadságharcot követő megtorlás éveire esett, ami nemcsak költészetének, de világlátásának, folytonos igazságkeresésének is meghatározójává vált. A vele folytatott beszélgetés akár korunk tenyérlenyomata is lehetne.

                                                                                                                                 

„Vad csörtetéssel indázó vadrózsák

lángoló karokkal a rácsokra rontanak.”

  

 

     Első köteted 1974-ben „Piros barackfa“címmel jelent meg, majd ezt követte 1978-ban a „Csordítok nyírvizet“ c. versesköteted. Nem tudom miért, de úgy érzem, mintha ez utóbbiban különös hangsúlyt kapnának a paraszti lét nyomorúságos limlom tájai, majd a történet átfordul a munkásemberek, az égett emulzió szagától terhes gyárcsarnokok világába. A verseket olvasva világossá válik az olvasó számára, hogy ez nem pusztán a teremtő képzeletből merítkezik, hanem, mintha személyes élmények lennének. Jól látom? 

 

     Jól is látod meg nem is látod jól. Az magától értetődik, hogy személyes élményeimet írtam meg két első verseskötetemben is. Azokat az élményeket, amelyek eleitől fogva meghatározóan alakítottak, kikerülhetetlenül hatottak rám gyerekkorom és fiatalságom forrásvidékén, szeretett szülőföldem erdős-mezős-patakos tájain, Újvárfalván, Somogyban. Úgy élt és él bennem apám és anyám alakja, szülői házam, cserebogaras udvarunk, a favágitó, fölötte aranyalmáival a szentiván almafa, a virágba borult barackfa házunk ajtajában, az utca túloldalán Szentgyörgyi Gyuri bácsi zsúpfedeles háza a lemenő napban, mögöttünk nagyapám és nagyanyám tágas udvara, hóban a felejthetetlen disznópörköléssel, vadrózsás kertjük a kis házzal, oda jártam át kicsi koromban hallgatni nagyapám és nagyanyám izgalmas népmeséit, például a Fehérló fiát, az Alvilági griffmadarat, Genovévát. Hallgattam mesélésüket kis szobájukban, ültem az ágy alól előhúzott kis fejőszéken, és mesehallgatás közben lopva néztem a nyílt titkot, a 12 stáció képeit, körül a falakon. Felejthetetlen gyerekkori, közösségi élményem az utcasöprés minden szombaton. Megjött a csorda a legelőről, behajtott a gulyás, aztán mehettünk ki az utcára nyírág söprűvel és gereblyével, lapáttal, vékával, szállt az isteni por, az volt a jó, hogy ott söpör a porban az innenső és a túlsó szomszéd, az egész utcasor népe. Naplementére tiszta lett az utca. Jött az ünnep, s az emberek ünneplőbe öltözve, családosan mentek a misére. Úgy mentem én is apámmal, anyámmal. A felejthetetlen meghittség lélekből fakadt, természetes közösségi élmény volt, mindenkinek erőt adott az élethez, nekem a költészethez is. Ezt jóval később értettem meg, de akkor éltem át. Ahogy az is később vált bizonyossá, hogy a becsületes élet itt, a szülőfalumban, abban a kis porfészekben vált mindennél fontosabbá, s csakis ilyesmire épülhet a költészet. Vagyis a kérdésedre azt akarom mondani, hogy épp ellenkezőleg: nem a „paraszti lét nyomorúságos limlom tájai” kaptak különös hangsúlyt azokban a verseimben, hanem a természet és a falum tisztasága, erdő és mező üdesége, harmatossága. Én láttam és átéltem az ökörnyállal felhúrozott szentkirályi és zaboskerti rétet csillogni a felkelő napban, megérinthettem a hajnali sugarakat, gázolhattam az élet jó néhány csodájában. Ez benne van a nyelvemben, verseimben, anyanyelvünkben, a jellemünkben, az életünkben, a vágyainkban is. A jövőre várásunkban, akaratunkban is. Az, hogy az emberekből, a népből, a költészetből fakadó szépség felemeli a legnehezebbet, a szeretet az elesetteket is fölsegíti. Mert a jóság és a szépség nem bukhat el, még akkor sem, ha sokszor át kellett élni bukásunkat, megveretettségünket. Amit a Csordítok nyírvizet verseimben megírtam természetközeli életünkről, lényegében ugyanezt éltem át azután fiatal gyári munkásként Budapesten, Angyalföldön és Csepelen. Ma is biztosan tudom, a lélek lényege és legjobb szándéka, hite és várakozása ugyanaz volt falun, a paraszti világban, ami városon, munkások között. A gyári munkásoknak, a gyárak népének, az emberi léleknek legjellemzőbb vonása Újvárfalván és a Csepeli Szerszámgépgyárban, ahol magára adó, jó köszörűs lettem, mert méltó ember próbáltam lenni, lényegileg azonos. És mindez hozzátartozik a magyar népért küzdő költészet lényegéhez. Szó sincs róla, hogy az én történetem vagy az én első két verseskötetem szelleme a „paraszti lét limlom tájaiból” fordulna át, ahogy te fogalmazol: „a munkásemberek, az égett emulzió szagától terhes gyárcsarnokok világába”. A lerombolt, elárult, eladott magyar ipar e nagyon szomorú időszakában sok fiatalnak, sok fiatal költőnek kívánom, bárcsak átélhetné azt a felemelő, primér örömet, amit én az egyébként nem könnyű gyári munkában, az égett vasforgács felejthetetlenül jó illatában, a fényesre és ezredmikron pontosságúra tűrésezett munkadarab megmunkálása közben átéltem; miközben végeztem a munkám, például a világhírű magyar fogaskerék köszörűgép csillogó főtengelyére ömlött a tejfehér hűtővíz, sokszor átjárt a jól végzett munka „arany öntudata”, öröme. A falusi parasztgyerek, az angyalföldi és csepeli munkás legbelül, majd legjobb verseiben is ugyanazt az emberi lényeget élte át, hogy közösen tehetünk valami jót magunkért, hazánkért és a világért, mert csak azt érdemes tenni, jót. És ha így cselekszünk, együtt akár el is bukhatunk. Elbuktunk. Akkor buktunk el, amikor győztünk, ahogy az ötvenhatos magyar forradalom végeredményben győzött a túlerő ellen. Jól emlékszem, a hatvanas évek elején milyen büszkeség ömlött szét minden pórusomban, amikor Angyalföldről Csepelre kerültem, és megláttam azt a hatalmas gyárat, megéreztem a sokaságnak, annak a 30-40 ezer embernek a lélegzetét, s felfogtam a Szerszámgépgyár nagyszerű szakembereinek tudását. Akkoriban lassan, de biztosan erő költözött belém. Ha hihetem, hogy van ereje és tartása költészetemnek, s ha van becsülete is, innen merítettem hozzá az erőt. Ma már azonban lassan, de biztosan fogy az erőm. Majd én is eltűnök nemsokára. Parasztok és munkások már nincsenek is. Mik vannak a mi országunkban? Csak polgárok? Kicsik és nagyok? Meg szolgák? Párttagok? Gyorsan meggazdagodott „urak”?                  

 

​     Bár fizikailag elszakadtál a falusi léttől, a gyermekkorodban beágyazódott, rögzült természetközeliségtől, lélekben mintha ez a változás nem ment volna végbe, legalábbis erről árulkodnak, számomra ezt igazolják a verseidben rendre visszatérő nosztalgikus sorok. Gondolok itt a „Piros barackfa“, „Szekér a harangszóban“, vagy a „Hazatérés“ c. versed gyönyörű soraira. Elgondolkoztál-e azon, mi az az erő, ami következetesen visszavisz abba a lassan eltűnő világba?  

     A szülőföld szeretete. El-elgyöngülő emberek vagyunk, Anteuszok. Újra meg újra meg kell érinteni a földet, erőt kell meríteni a szülőföldből. Nekem két szülőföldem van, Újvárfalva és Csepel is az. A szülőhaza szeretete visz vissza abba a lassan valóban eltűnő, eltüntetett, lerombolt világba. Ezen sokat gondolkodtam, ezt az érzést sokszor átéltem. Ez a józsefattilai „mélyhegedű” hangja, az „új nép, másfajta raj” még akkor is hív, amikor nem létezik, kultúránkban mégis jelen van. Úgy van jelen bennünk folyamatosan, mint a vér és az emlékezet. Míg ki nem csordul belőlünk, míg ki nem apadunk. Amíg vagy és vagyok. Amíg vagyunk. Valamikor elvágyódtam onnan, ahol éltem, most meg visszavágyódom oda. Ez a visszavágyódás elkísér most már életem végéig. Amikor apánk és anyánk haldoklik, nem magunkat féltjük-e igazán? Fölnevelő közösségünket keressük. Mert nélküle mind elárvulunk, magunkra maradunk. Mint a hazánk, Magyarország. Visszatérünk Istenhez? Bárcsak föltétlen hinni tudnám! Ha csak Isten közössége marad az elmagányosodó embernek, az élet elviseléséhez az is egy kis vigasz. Szétrombolták a munkásosztályt is, a gyárakat is. Mentem vissza Csepelre is többször, mint aki egy kicsit hazamegy. Üres műhelyt találtam. Attól, amit láttam, sírt a lelkem. Sokszor hagytuk magára anyánkat és apánkat sok-sok bajában. Anyám szomszédasszonya egyszer azt mondta, mikor hazamentem látogatóba, jól van, gyerek, látom megjöttél. Gyere csak! Mert amíg van anya, addig van haza! Mély igazság ez. Házunk ajtajában a piros barackfa olyan nekem, mint az első szerelem. Már csak emlékezetemben él. Szülőházunk, szülőhazánk is addig fog élni, amíg emlékezünk rá, amíg anyanyelvünkben él. Emlegetett versemben ujjal érintettem a barackfa virágszirmát, mint első szerelmesemet. A versben megesküdtem akkor a szerelemre, a piros barackfára. Kértem, virágozzon örökké, virágzása tündöklő tüzében engedjen járni az utolsó feltámadásig, elmúlásomig. Lényegében ugyanazt a motívumot szőttem tovább az általad említett másik két versben is, a Szekér a harangszóban és a Hazatérésben. 1956-ban 13 éves voltam. Gyerekként mennyire megdöbbentem szentkirályi mezőnkön! Sarlóval vágtuk le a napraforgó fejeket. Olyan lett a szekerünk, mint egy nagy, sötét koporsó. Sugarasan lángoltak fönn a szirmos fejek. Esteledett. Beértünk a faluba, szólt a harang. Ránéztem a szekéren apámra. Fekete kalapja lefelé hajló karimájáról pergett alá a sötétség. Este értünk haza, égett a mécs, hordtuk a fejeket be a kamrába, petróleumszag áradt, nem beszélt senki, hallgattunk, doboltunk. Ma is hallom a dobolást: az éjszakában sokáig botoztuk, vertük a napraforgót.  Balladai hangulatú versem így szól: A napraforgókat rendre lefejezték, / sugaras fejüket sarlóval leszelték, / megrakták szekerünk koporsó formára, / felültettek engem a legtetejére: / halál lángolásba / halál lángolásba.

 

     Igazságkereső, szókimondó költőként tartanak számon, nem egy versed világosan megmutatja a diktatúra természetrajzát, visszásságait, sokszor mindezt egy munkásember szemével láttatva. „Két öklöm: külvárosi kődarab. / Mit kezdjek vele? / Nézegetem a fényes kirakatokat. / – A magamét törném össze vele?” Visszaemlékezve azokra az évekre, mennyire volt fojtogató a légkör egy íróember számára? Miként élted meg ezt az időszakot?

 

     Hogyha a forradalom utáni megtorlás időszakának történelmi tényeit nézzük, akkor nemcsak fojtogató volt a diktatúra légköre, hanem könyörtelenül gyilkos. Ezzel nem mondok újat. De amikor faluról Pestre jöttem, 1959-ben, 16 éves koromban nem tudhattam, hogy még mindig akasztanak is. Atyai barátom és tanítóm, Tamási Lajos közelében éltem ifjúságom legfogékonyabb korszakát, így tőle, hiteles forrásból viszonylag hamar jutottam olyan ismeretekhez, amilyenekhez „sima” gyári munkásként nem juthattam volna. Tamási Lajos már akkor nagy költő volt, nemcsak azért, mert övé az 1956-os forradalom egyik leghíresebb verse, a Piros a vér a pesti utcán, amely nem is a legjobb verse. A mi találkozásunk a megtorlás időszakára esik, engem ezért is rendített meg például a Vereség és Rend című verse is. Amikor 1957 májusában a Csizma téren, orosz szuronyok védelmében Kádár Jánost ünnepelte a legyőzött ország élni akaró népe, aztán amikor Nagy Imre miniszterelnököt is kivégezték, „az úri megtorlásnak irgalmatlan órájában” Tamási Lajos azt írta: „Köröskörül trombita szól s világít / a tűz és győzelmet jelez, / nyugodt lehetsz, nem a te trombitáid / s nem a te örömtüzed ez.” A rend című versében pedig így írt: „Csönd van. S ennél nem telik többre, / a megreccsent gerincek földjén”. Ezekkel a mondatokkal jelezni szeretném, hogy milyen időket sikerült túlélnünk az ötvenes évek végére, 1962-es első találkozásunkra. Ő 1956-ban lépett Krisztus-korú harmincharmadik évébe, én 13 éves voltam akkor. Amikor megismertem, ő országos hírű, tapasztalt költő, én meg szinte még gyerek, aki a küzdelembe épphogy belefogtam. Csepelen kezdtem ismerkedni az élettel és a költészettel, abban a művelődő munkásközösségben, amelyet a Csepelre száműzött Tamási Lajos szervezett a könyvtárban, az Olvasó Munkás Klubban. És most jön kérdésedre a válaszom. Visszaemlékezve azokra az évekre, amelyeket a Szerszámgépgyárban köszörűsként, az Olvasó Munkás Klubban pedig művelődő munkásként, olvasóként éltem át: nemcsak nem volt fojtogató az az időszak, számomra egyenesen felszabadító volt a klub szellemi légköre, Tamásinak köszönhetően. Akkor láttam először eleven költőt. Ott tanultam álmot és valóságot. Azt, hogy nekem, akár munkás vagyok, akár költő leszek, legfontosabb kötelességem az igazság keresése és kimondása. Az volt igazán fojtogató, hogy kellő időben az ember nem volt elég művelt, s ha tisztességes, nem könnyen mondja ki, amit még csak sejt, de nem tud bizonyosan. Értünk és ezért jött létre a klub. Később sokszor átéltem a felemelő érzést, azt, hogy a diktatúra napról napra hangoztatott akaratának követésénél mennyivel mélyebb igazság a szellem igazsága, a költészet erkölcsi fölénye. Amikor a klubban Kassák Lajost és Veres Pétert láttuk és hallottuk, megértettem, miért fontos nekem és nekünk az ő példájuk. Könnyebben el tudtam választani az igazságot a hazugságtól, a jót a rossztól. Ezért volt különlegesen fontos az, hogy az Olvasó Munkás Klubban írókkal találkozhattunk. Lassan állt össze bennünk használható értékké az, amit az íróktól, költőktől tanultunk. De nagy belső élményemmé vált a megvilágosodás: hogy ezek az írók jót akarnak és jót tesznek az olvasóknak, munkásoknak és parasztoknak, a magyar népnek! Szabadságom mértéke lett, hogy többet kell adnom, mint amennyit kapok. Tudtam és tudom, ezen múlik az ember boldogulása. Összeállt bennem, amit József Attilától tanultam: a nemzet közös ihlet. Világosabban átláttam a társadalmat, részeivel együtt, a valóságos élet igazságait és igazságtalanságait. A munkások teremtő akaratát, munkáját, láttam megosztottságukat, az elnyomást és a kiszolgáltatottságukat is. Mikor egyik lábam még szinte a falumban volt, de már a munkásember szemével nézegettem a belváros fényes kirakatait, úgy megdöbbentem, hogy ökölbe szorult a kezem. Séta a váci utcában című versemről első megközelítésre azt mondhatom, a forradalom után írtam. Hogy felment a forradalom ára! A külvárosi szegénységet Angyalföldön és Csepelen is láttam és átéltem. Tudtam, hogy 1956-ban nekünk, magyar munkásoknak került túl sokba a forradalom, most is különösen nekünk kerülne sokba. Sok-sok életbe, vérbe, pénzbe. Szoríthattam öklömet, mint a követ. Nézhettem a próbababák kirakatában tükörképemet, tétováztam sorsunk kirakata előtt, nagy színházi élményem volt a Hamlet, átélhettem a dán királyfi fájdalmas tétovázását, felfogtam apja szellemének sugallatát, bosszút esküdhettem volna külvárosi barátaimmal, hogy belevágjuk a követ a kirakatba. Éreztem, üvölthetek, hogy mit csináljatok a forradalmaitokkal és a rendszereitekkel, mikor azt hangoztatjátok, hogy minden a miénk. Átéltem, hogy akár állami a kirakat, akár magántulajdon, meghunyászkodhatok vagy megőrülhetek, kettéhasadhatok a felelősség súlya alatt, egyre megy. Tétova öklömben sorsom kettéhasad – mondja versem a munkás sorsáról. Cselekedni a legnehezebb. Mindig a munkásember húzza a rövidebbet.

 

     Több versed is foglalkozik az elbukott 56-os forradalommal. Egy a zsarnokság ellen lázadó, akkor még fiatalember vajúdásából születtek a sorok: „Édesanyám, / mért nem mondtad, / hogy a hóhér, / hóhérunk is, / tejet iszik fejőkéből.” Vagy:  „Ablak, te jégvirágos, / kulcslyuk egy rút világhoz, / jaj, csak nem venni észre, / nem venni semmit észre, / leskelődni csak, bízni, / mélyben a gyöngyöt hinni…”

Lehet hogy ezek is közrejátszottak abban, hogy az 1982-ben „Változás“ c. köteted megjelenését követően közel két évtizedig hallgattál?

 

     Kétéves voltam, mikor az oroszok beköltöztek a házunkba, nagyanyámékéba. Féltünk az oroszoktól '45-ben, '56-ban is háború volt.  Látni véltem az istálló küszöbén ülve, hogy egy holdas árnyék felhajtja a fejőkét, elissza előlünk a tejet. Emlékszem kiskonyhánk reggelre befagyott ablakára, a szépségre és a jégvirágos félelemre, hogy nem látok ki, baj van a háznál, félelem, hallgatás, közöny, hit és remény. Megjegyzem, nagyobbat ugorva az időben, a Változás megjelenése után nem hallgattam két évtizedig. Csak egy évtizedig. Az életben többször megállt az eszem. Megállt a Gyorskocsi utcában 1970-ben, ahova verseim miatt beidéztek és faggattak. A kihallgató tiszt végül leveregette vállamról a meszet, nekidőltem a falnak, állítólag meszes lettem. Azt mondta: nehogy azt mondja, hogy megvertük! Lefoglalták Koszorúzás című versemet, mely el sem hangzott a Pinceszínházban, ott a Séta a Váci utcában hangzott el, a vers valahogy mégis a rendőrségre került. Megállt az eszem Debrecenben is, 1982-ben, mikor a nagy költő öccse megpörgette orrom előtt az öklét. Ezen azóta is áll az eszem, rágódom. Nem akartam elhinni, hogy a tisztelt és igen jeles költő ellenem fordul. Azóta se mondta soha, hogy mit akart mondani az öklével. A tehetséggyilkolásról szóltam a konferencián, azt mondtam, baj, hogy nincs a magyar irodalomban igazi tehetséggondozás, nincsenek irodalmi műhelyek, emiatt túl sokan kallódnak el, mielőtt igazi próbára tehetnék tehetségüket. Aztán megállt az eszem 1985-ben is, amikor Illés, Kónya aláírással egyszerre két levelet kaptam a Szépirodalmi Könyvkiadótól. Próbára tettek. Visszaküldték A kihalt játszótér címmel benyújtott verseskötetemet, amely azután 1993-ban jelent meg, Kuczka Péter szerkesztette. Ugyanakkor küldték vissza Előttem kiterítve című önéletrajzi regényemet is, szintén Illés, Kónya aláírással. Ez a kötetem 1991-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál, alaposan lerövidítve. Közöltem könyvemben a két inkriminált levelet is, a Kihalt játszótérből kicenzúrázott verseimet is. Prózámmal az volt a bajuk, hogy rendszerellenes vagyok. Nem rendszerellenes voltam, hanem a diktatúrát utáltam. Állításukat részletes érvekkel és idézetekkel támasztották alá. Válaszlevélben utasítottam vissza minősítésüket, megírtam, nem vagyok a szocializmus ellensége. A kihalt játszótér című verseskötetemről azt írták, hogy „a következő nyolcat semmiképp sem fogadhatjuk el”. És felsorolták a kihagyandó nyolc vers címét. Ezek az esetek kedvemet szegték, kishitű lettem, eredendően az is vagyok, évekig nyalogattam a sebeimet, nem tudhatom, mit vesztettem. Amit akkor nem írtam meg, azt később már nem írhattam meg. A vers végeredményben pillanat műve, olyan, mint a kapás. Vagy harap a hal, vagy nem. Várhat a horgász, az idő meg elmegy. Amit nem írtam meg, az nincs. Az élet mintha meg sem történt volna. Elhorgásztam az időt. Végeredményben ezért is én vagyok felelős. Meg azért is, hogy a nyolcvanas évek végén írás helyett rendszert próbáltam változtatni, gyűlésekre és tüntetésekre jártam. Kár volt. Másoknak kapartuk ki a gesztenyét. Nem a magyar népnek, nem a magyar munkásoknak. Úgy van, ahogy Változás című egysorosomban írtam: A magban másik oldalára fordul(t) a féreg. 

 

     2000-ben, a Hét Krajcár Kiadónál jelent meg a „Sértők és sérültek" c. regényed, melynek főhőse − olybá tűnik −, mintha maga a szerző lenne. Ha pedig így van, akkor ez megmagyarázza, vagy inkább segít megértetni korábbi verseidet. Nem tudom, jól látom-e?


     Nagyjából jól látod. Később elégedetlen lettem említett könyvemmel, ezért alaposan kijaváztam és átírtam, így született Otthonkereső című regényem. Végeredményben mindkettő önéletrajzi regény. Baán Tibor és Jókai Anna is szépen írt róla. Az Otthonkeresőben a Magyar család életkudarcait írtam meg. G. Komoróczy Emőke azt emelte ki, hogy ez a család, a mi magyar családunk milyen közel jutott a drámai megsemmisüléshez. A szeretethiányos lét valóban elsorvasztja belső erőinket, megbénítja cselekvőképességünket, így a társadalom fokozatosan atomjaira hull, és a mindenki mindenki ellen (nem pedig a „mindenki mindenkiért!”) törvényszerűsége emelkedik érvényre. A rendszerváltás eltorzult folyamatában mindenki sértett és mindenki sérült lett, nem sikerült megteremteni az egymás iránti figyelmet, egymás segítéséről inkább csak beszéltünk, nem sikerült társadalmi konszenzust teremteni, lebontani a lelki gátakat sem családon belül, sem azon kívül, sem csoportok, sem pártok között. Újrafogalmaztam tehát régebbi élményeimet. Regényem hősei irgalmatlan külső és belső küzdelem árán nyerték el belső békességüket, jutottak el a hazatalálásig. Túl a regényen, hadd legyek még személyesebb! Családi drámánk tetőfokán, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején legkisebb fiam még általános iskolába járt, ő lett legnagyobb kárvallottja körülményeinknek, válásunknak. Igen mélyre jutott, mégis hazatalált, elsősorban édesanyja segítségével. Ő is hazatalált, válásunk után nyugati országokban gondozott idős embereket, rendkívüli erőfeszítésekkel újította fel szülői házát. Legkisebb fiúnk ma már művezető szülőföldem egyik gyárában, felesége van és három fia, mint nekem: hét unokával büszkélkedhetek. Ha lesz még erőm, meg kellene írnom a Honkeresőt is, éppen most, az új népvándorlás korszakában, ebben a kardélen táncoló világban. Figyelmeztetni kell fiainkat és unokáinkat a hazatalálás halaszthatatlanságára. Itt jegyzem meg, hogy Gazda József kétkötetes nemzeti sorskrónikájában, A harmadik ág című könyvében 55 ország 1000 mai magyarja megrázó erővel vall az emigráció sokszor drámai sorsáról, évszázadokon átívelő életéről, mai mindennapjairól, az új hazák alakításában játszott gazdag szerepéről, a beolvadásról-beolvasztásról, az egyén s vele a nemzet pusztulásáról, a magyar kormányok hol vállalt, többször elhárított felelősségéről.

 

     1991-ben ötven író összefogásával megalakult a Móricz Zsigmond Alapítvány, hamarosan megszületett a Hét Krajcár Kiadó, melynek 1993 óta a vezetője vagy. Milyen elképzelésekkel kezdted a kiadó irányítását, mennyire sikerült beteljesíteni az akkori célokat?

 

     1989-ben, a forradalom 33. évfordulójára megjelent a Móricz Zsigmond Kör antológiája. Az Oly sok viszály után egyértelműen jelezte a hagyományos magyar irodalom művelőinek, a Móricz Zsigmond Kör tagjainak szándékát: a széthullás ellen össze kellene fognunk… A hatalmak azonban nem az összefogást, hanem a bomlás folyamatait támogatták. A magyar nép és nemzet sorsára tekintő Móricz Kör írói is inkább csak szándékuk szerint lehettek egységesek. A Magyar Írószövetség széthullásának időszakában már látszott, hogy ki-ki egyéni képességei-lehetőségei szerint mentheti-juttathatja el műveit az olvasóhoz, ahogy lehet: a korábbiaknál is nehezebben. Saját forintjainak (krajcárjainak) összedobásával 1991-ben valóban ötven író hozta létre a Móricz Zsigmond Alapítványt. Az alapítók közül megemlítem Cseres Tibor, Móricz Virág, Csanádi Imre, Gergely Mihály, Varga Domokos, Tamási Lajos, Kuczka Péter, Molnár Zoltán, Bartis Ferenc, Bárány Tamás, Simonffy András, Szeberényi Lehel, Tatay Sándor, Tóth Endre, Tóth Éva, Czine Mihály nevét. A magyar irodalom és a magyar írók többségi sorsának kifejezéseként megszületett a Hét Krajcár Kiadó, amely azóta is úgy keresi azokat a huncut krajcárokat, ahogy Móricz halhatatlan novellájának hősei keresték. De legyek igazságosabb! A Nemzeti Kulturális Alap támogatásainak jóvoltából néhány éve túljutottunk a kolduslét kezdeti nehézségein. Ugyanakkor bő két évtizedes tapasztalat alapján mondhatom, a mi kis nonprofit kiadónknak sosem lesz annyi pénze könyveink bevételeiből, hogy ne szorulnánk rá újabb és újabb állami támogatásra. Fontosnak tartom elmondani itt is, hogy halni készülő atyai barátom, Tamási Lajos 1992 tavaszán (a jelenlétemben) átadta Varga Domokosnak a Hazatérés kéziratát. Így lett ő, Varga Domokos  a válogatott versek szerkesztője, majd Cseres Tibor után a Móricz Kör elnöke, én pedig – Tamási Lajos 1992 november 26-án bekövetkezett halála után  – botcsinálta kiadó. Lényegében ugyanakkor, 1993-ban lett útravalónkká a szépség és jóság könyve, a Hét krajcár hasonmása. Névadónk tehát Móricz Zsigmond. E nagy magyar író válogatott elbeszéléseinek kötetét születésének 130. és a Hét krajcár megjelenésének 100. évfordulója alkalmából jelentettük meg. Így segítettek nekem személy szerint életem válságosra fordult időszakában és azóta is az írók: műveikkel életükben és holtukban munkát és kenyeret adtak és adnak nekem és szeretteimnek. Rájuk gondolva idézem egyik versemből: „Legyen bármelyik / élő vagy halott / mindegyik ott van / ahol én vagyok // Amíg vagyok / nekem adják teremtő életük / érett gyümölcseit. / Tőlük kapok / munkát, kenyeret, / pénzt, gondolatot. / Általuk és velük / hétkrajcáros könyvekké / váltom szellemük…// Ősz hajjal álmodnak / és dolgoznak nekünk / drága öregeink! / Én is viszem / vigyük tovább / a könyveik, fiam! / Álmodj velük és álmodj velem / virágozz édes nemzetem!”

     Tamási Lajosnak szellemi-költői létemet köszönhetem, Varga Domokosnak a megmaradásomat, kiadónk megmaradását. Elsősorban az ő művei tartják életben a Hét Krajcárt. Tiszta embereket kaptam az élettől, és ez igen nagy ajándék és igen nagy felelősség számomra. Tamási Lajos verseinek válogatott kötetét én állítottam össze, Keserves fáklya címmel adtuk ki. Körülbelül kétszáz mű jelent meg az elmúlt 22 esztendő során, Varga Domokos válogatott műveit többször is kiadtuk. Szépirodalmi műveinek tíz kötetre tervezett sorozatát a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megkezdtük, magyar klasszikus művekhez méltó kiadásban három kötete már megjelent, az Édesanyám sok szép szava, a Ritkaszép magyar népmesék és a Tisztelt család-om-od-ja. E sorozat egyik legfontosabb köteteként 2015 karácsonyára újra megjelenik a Kutyafülűek. (Meg is jelent – a Szerk.)

     1993 óta a Hét Krajcárnál adtam ki saját könyveimet is, mostanáig így jöttek egymás után: A kihalt játszótér, Gyalogos riportok, Sértők és sérültek, Halálig szomjazom, Szélvízvölgye, És hirtelen leszáll az este, Veszteség, Otthonkereső, Az élet szerelme, Hová lett aranytrombitád?, A szerelem erőterében. A megőszült kert talán jövő tavaszra elkészül, ez lesz a tizedik verseskötetem. (El is készült, meg is jelent – a Szerk.)   

     Kiadói programunkkal eleitől fogva a magyar olvasók szellemi-lelki-erkölcsi fölemelkedéséhez igyekszünk hozzájárulni. Kiadványainkkal azt szeretnénk elérni, a magunk szerényebb eszközeivel, hogy minél több kiművelt, gondolkodó, cselekvő és becsületes magyar ember legyen, akik méltó öntudattal vállalják magukat, saját helyzetüket, közös magyar utunkat. Nemzeti kultúránk jövője nagy mértékben múlik a társadalmi haladást és a történelmi folytonosságot képviselő, a hagyományos értékekre támaszkodó és azokat megújító magyar irodalmon, melynek védelme és támogatása ma időszerűbb, mint amilyen alapító okiratunk megfogalmazásakor, 1991-ben volt. Nonprofit alapítványi kiadónk a Könyves Szövetség tagjaként  tevékenyen együttműködik a társkiadókkal. Céljainktól nem tértünk el, lelkileg-szellemileg erősebbek vagyunk, mint amilyenek kezdetben voltunk, a küzdelmet nem adtuk és nem adjuk fel.

 

     Íróként s könyvkiadóként is megtapasztalhattad, hogy mintha lanyhult volna az olvasási kedv, komoly mértékben csökkent az érdeklődés a szépirodalmi és a történelmi vonatkozású könyvek iránt. Mi állhat emögött, miben látod ennek az okát és hova vezethet mindez?

 

     Ma már hihetetlen álomnak tűnhet, hogy valamikor több tízezres, sőt annál is nagyobb példányszámban jelentek meg könyvek. Én is megvettem akkor az olcsó könyvtár köteteit, ahogy jóval később a világirodalom remekei sorozat műveit. A több könyv több emberhez juthatott el. A könyvtárak éltek, sokan olvastak. Ma ez nem így van. Az állami kiadókat megszüntették, a kultúrát és művelődést ugyanúgy szétverték, ahogy a mezőgazdaságot és az ipart. A privatizáció lényegében egyenlő lett a nemzet kirablásával. Az elszegényítés és az elbutítás szándéka egy tőről fakadt. A hódító piac támadása a kultúrában is irgalmatlan volt. Az írószövetség is széthullott, érdekcsoportok kulisszák mögötti harcába az irodalom is, a könyvkiadás is lényegében belerokkant. Tragikus és hősies küzdelem folyik ma is a magyar irodalom, a magyar kultúra életben tartásáért. A kilencvenes évek elején idelökték nekünk, kis kiadóknak a magyar irodalom művei kiadásának hatalmas feladatát, amelynek teljesítéséhez összesen sem kaptunk elegendő anyagi támogatást, sem szükséges infrastruktúrát, nem volt kellő tudásunk és tapasztalatunk, a nulláról kellett jutnunk olyan eredményre, amire a kezdeti nagyon alacsony támogatás mellett juthattunk. Tragédia, hogy néhány száz példánnyal próbáljuk felemelni a nemzetet. De az értékes irodalmat akkor is ki kellett és ki kell adni, ha a könyvek nehezen jutottak és jutnak el a könyvesboltokba, a könyvtárakba, a vásárlókhoz, az emberekhez. A kevés pénzből kis példányszámban kiadott könyvek kiadási költsége magas, az elszegényedés folyamatában a könyvek ára felment, a drága könyvek nem sokak olvasmánya lett, hanem kevesek kiváltsága. A többség kénytelen volt sorrendet felállítani, hogy mire költi havi fizetését, segélyét. Az igénytelenség mélypontra jutott. A könyvkiadást támogató állam végeredményben a nagy létszámmal működő kereskedelmet támogatja, ezzel együtt a lektűrt, a szennyirodalmat is. A kis kiadó végeredményben ingyen dolgozik, alkalmazottja nincs, heroizmusa a rosszindulat felől szánalmas, a jóindulat felől kis mosolyt kap. A könyv bevételének valamivel több mint a felét a kiadó kénytelen átengedni a kereskedőnek. Kellő érdeklődés híján gyakran fél év múltával a terjesztők elfektetik raktáraikban a könyveket, a boltok tömkelegében a kiosztott egy-két példányok eltűnnek, a versesköteteket a terjesztők sokszor át sem veszik, figyelmük az üzletre, a kelendőbb szórakoztató irodalom terjesztésére összpontosul. Sokféle könyv van, pénzért minden megjelenhet. A könyvespolcokon a silányság tömkelege eltakarja, elnyeli az értéket. A szegény vásárló azt veszi meg, amit neki a könyvpiac „izgalmas, szenzációs” áruként feltálal. Az ízlésdiktatúra lehengerlően jó üzlet, lehengerlően működik, az elrontott ízlésű olvasó már benne van a csőben, lehet belőle alfa, béta, gamma ember, a hatalom szükségleteinek, céljainak megfelelően, a nép, a haza, a nemzet kárára. Mit lehet tenni a nem olvasó, műveletlen emberekkel? Bármit. A gyerekek nem tanulnak meg olvasni, írni, számolni az iskolában, sokan a középiskolában és az egyetemeken sem tudnak folyékonyan, nyekegés nélkül olvasni.

 

     Nyílt titok, hogy a politika, a mindenkori hatalom lázas igyekezettel dolgozik azon, hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely a legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. Mint igazságkereső költő, író és mint könyvkiadó, milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet?

 
 

     Csák Máté földjén engem fiatal koromban hajtott az „éhe kenyérnek, éhe a Szónak, éhe a Szépnek”. Ma is sok fiatalt és nem fiatalt hajt ez a felemelő érzés, az bizonyos. A társadalom tömegméretekben mégis romlottabb, mint volt. Anyám azt szokta mondani, akinek Isten hatalmat, pénzt, gazdagságot adott, annak észt is adott! És legyintett hozzá. A „respublika és tiszta erkölcs” igénye elveszett. Nagy lélekvesztés, kultúravesztés, nemzetvesztés idejét éljük. Minden vonatkozásban rossz az elosztás, rendkívüliek a különbségek gazdagok és szegények, műveltek és műveletlenek között, értelmiségünk nem tudja ellátni feladatait a nemzet életében, a nép nem bízik értelmiségében, vezetőiben. A politikai csinnadratta folyamatos és süketítő. A nyomában járó hódolat és közutálat megrendítő. Ömlik a népből az elhárító, védekező, kártékony közöny, rosszabb esetben az úrhatnám szolgahad példája vonzó. Több és több pénz kellene! Hol erre, hol arra, hol amarra löttyen ki az ország. „Veszünk, enyészünk, olvadunk.” Hat Dzsingisz átka. Komoly baj van velünk, magyarokkal, erkölcsi állapotunk tragikus. Te sem olvasol? Nem számít. Keresztet rajzolni tudsz, amikor kell. Vannak itt bőven, akik megmondják a tutit. Minek a könyv? Máglyára velük! Csak a politikára figyeljetek, emberek! Ne gondolkozzatok. Majd mi gondolkozunk és cselekszünk helyettetek. Egyetek, igyatok. Ne törődjetek semmivel!

     A magyar művelődés történetében, régente voltak kis közösségei, kovászai, élesztői a népnek. Falun és városon voltak hagyományos körei a népéletnek, a munkásmozgalomnak is éltek önművelő közösségei, őrizték a tüzet  a ’48-as körök, olvasókörök, dalárdák, klubok stb. Volt egy hely, ahol  az emberek megismerték egymást, kimondhatták, amit gondoltak, megbeszélték falujuk, városuk, közösségük és a világ dolgait, tudták, ki a rongy ember, kiben lehet, kiben nem lehet megbízni, kivel mennék el őrségbe, akár háborúban. Most katonája sincs a királynak…, aki megvédhetné a hazát.

     Sok és sokféle közösség kellene, amelyekben élhetnének a hagyományok, a magyar irodalomnak is lehetne táptalaja, olvasója, ahol az író találkozhatna a néppel, az olvasóval. Csák Máté mai földjén a művelődés állandó, összeszokott köreire, klubjaira, kis közösségeire van szükség, ahol az élet és az irodalom, a könyv és a lélek is otthonra találna.      

     A hazai irodalmi élet mindeközben jól megvan magában, saját látszataiban. A szekértáborok nem vesznek tudomást egymásról, tagjai kulisszák mögött szidják egymást. Kinek-kinek mértéke és igénye szerint jut bőven megjelenési lehetőségből, dicsőségből, hírnévből, pénzből. Kis honorárium vagy van, vagy nincs. Nagy honorárium is jut annak, aki megérdemli. Tombol a bandaszellem. Ki a nagyobb? Az, ahol nagyobb az udvartartás, mint amott.  Nézd, hogy istenül ez is, az is! Homlokán dicsfény ragyog. Bőkezűen kapott ez is, az is, az ünneplés lenyűgöző. A díj, a díj, amennyi kell! Nyomd a könyököd, te is nagy leszel, bízzál, rád is sor kerül. Pénz van bőven, adnak a mecénások! A kincstár is tele van, jut a pályán öregnek és fiatalnak. Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága? „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja, hogy mit akar.” (Babits). 

     Rengeteg a könyv, az öncélú játék, a félig kimondott igazság. Rengeteg a valódi tehetség. De a költészet nem kell. És ahol nem kell, ott elvérzik a szépség, a jóság, az igazság. Ott a nemzet vérzik el. Baj van Magyarországon. Baj van a magyarokkal. Nagy baj van. Baj van az irodalomban és a politikában is. Baj van kívül és belül, bennem és benned. Baj van veled és velem.   

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015

 és: Benke László: A megőszült kert, Hét Krajcár Kiadó, 2016)

Vendégünk

Feltöltve: 2011. május 8., vdgy

NÉV:

CÍm

Vendégünk

Feltöltve: 2016. okt. 4., hé

Benke László

BOTZ DOMONKOS