Nem hiszem, hogy Csukás Istvánt be kellene mutatni a hazai olvasóknak, hiszen generációk nőttek fel a meséin, gyermekregényein. Hegedűművésznek készült, de pályafutásában fordulat következett be, amikor a Magyar Rádió, a diákköltők részére meghirdetett pályázatán verseivel első díjat nyert. Ezt követően jelentek meg versei, majd a hatvanas évek közepén Kormos István felkérésére a felnőtteknek szóló irodalmat felcserélte a gyermek-, az ifjúsági irodalommal, a meseírással. Sorra jelentek meg verses meséi, gyermekregényei, mesekönyvei, melyek a későbbiekben televíziós sorozatok formájában is megjelentek. 1975-ben a hollywoodi X. Televíziós Fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapta a fesztivál nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet is. 

                                                                                                                                                                                                          

    

     Irodalmi, írói pályafutása az ötvenes évek második felében indult. Egyre-másra jelentek meg a versei, érkeztek az első sikerek, majd a hatvanas évek közepétől a gyermekirodalom felé fordult.

Mi motiválta ezt az irányváltást, túl a felvezetőben említett felkérésen?

 

     Továbbra is írok felnőtteknek, több mint tizennégy felnőtteknek szóló verseskötetem jelent meg az évek során, köztük egy válogatott és három összegyűjtött versek kötete, tavasszal várom egy újabb kötet megjelenését. A meseírást csodálatos lehetőségnek éreztem. Úgy éreztem, hogy beszabadultam egy fantasztikus birodalomba: a magyar gyerekirodalomba! Nincs még egy ilyen a világon! Szinte minden nagy magyar költő és író írt a gyerekeknek, Vörösmartytól, Petőfitől kezdve Móricz Zsigmondig, Tersánszky-ig. Különösen az úgynevezett „szocialista realista” korszak alatt, amikor a félreállított írók itt találtak menedéket. Éppen ezért nagyon magas a színvonal, és éppen ezért a magyar gyermekirodalom azonos rangú a felnőttirodalommal.

     Én úgy érzem, két szárnyam van, mint például Weöresnek, és szépen repülök. Nincs bennem két ember, ugyanazzal a tehetséggel és idegpályával működök, mert a jó mese olyan, mint a jó vers: egy kicsit elszáll a földről. Kell hozzá valóban valamilyen képesség, mint minden műfajhoz, például van, aki nem tud drámát vagy regényt írni, de ez nem olyan nagy különbség, egy-két dologra kell csak figyelni. 

     A motívumok között volt a kíváncsiság, hogy mire lehetne még a versen kívül a tehetségemet irányítani. Kortársaim közül sokan a műfordításba vetették magukat. Nagyon rövid ideig én is fordítgattam, de sajnáltam az idegen versekre a saját szavaimat.

     Motívumnak lehet nevezni, hogy hódolója voltam Weöresnek, aki többek közt nyelvzseni is volt, ami a gyerekversekben mutatkozott meg. Ezek a „ritmusgyakorlatok” (ő nevezte így), nagyon vonzottak, volt hozzá zenei képzésem is.

      

     Hogy emlékszik vissza, melyik munkája hozta meg az első sikereket, mi volt az, amire felkapták a fejüket az olvasók?

 

     Sikere volt az első verseskötetemnek is, amely hat év késéssel jelent meg. Annak meg egyszerű a magyarázata, hogy a gyerekkönyvek miért voltak ismertebbek, ugyanis egy verseskötet két-háromezer példányban jelenik meg, egy mesekönyvnek, pláne, ha tévéfilm is készül belőle, milliós közönsége van. De nem panaszkodhatom a felnőttműveim sikerére sem, minden művem kapott valamilyen díjat, a Nívódíjtól a József Attila-, Déry-, Kossuth-díjig.

     Első mesekönyvem is rögtön siker lett. Ebben már szerepelt a később híressé vált két macska: Mirr-Murr és Oriza-triznyák. Máig tartó pályafutásuk alatt szerepeltek könyvben, filmben, hangjátékban, színdarabban.

     Itt szeretném elmondani, hogy mit kaptam a gyerekirodalomtól. Azt, hogy minden műfajt végigzongoráztam: írtam verset, prózát, regényt, hangjátékot, animációs filmeket, rajz-, báb- és gyurmaszíndarabot, s most egy gyerekoperát. Boldogan próbáltam ki mindent, lubickoltam a felfedezett és birtokba vett lehetőségekben. Büszkén érzem teljesnek írói pályámat, hiszen minden műfajt meghódítottam.

     A felnőtteknek is írtam sokfélét, hangjátékokat, egyfelvonásost, tárcákat, novellákat, tanulmányokat, de itt a legfontosabbnak a verseimet tartom. A kritikák szerint is sikerült egyéni hangú költészetet létrehoznom. Ma is írok természetesen a felnőtteknek is. Most jelent meg harmadszorra az összegyűjtött verseim kötete, készülök egy új verseskönyvre is, és belefogtam egy prózai írásba.

 

     Évtizedeket töltött el az írói pályán, ezalatt közel száz kötete − mesekönyvek, gyermekregények − jelentek meg, ezek egyike-másika fordításban külföldön is napvilágot látott. Melyek voltak azok, amelyek valamiért fontosak, kedvesek voltak az Ön számára?

 

     Könyveimet, felnőttverseimet is fordították, önálló kötetekben, antológiákban jelentek meg. De igazán és nagy mennyiségben a filmjeimet, színdarabjaimat fordították szerte a világban. A hollywoodi Emmy-díj után, amit az első játékfilmem, a Keménykalap és krumpliorr kapott, nagy sikereket könyvelhettem el a többi filmjeimmel is, amelyek szintén kaptak díjakat.

     Örültem persze a sikernek, de igazán fontosnak azt tartottam és tartom ma is, hogy elsősorban a magyar olvasók és nézők szeressék! Főleg a gyerekek, mivel ők ide születtek, ez a világ lesz az övéké, s ezt kell elsősorban megismerni.

     Minden művemet szeretem, de van kedvencem is. Például a Pom Pom meséi sorozat. Két okból: az egyik az, hogy végre egy kislány a főszereplő, Picur, aki lassan, nagyon lassan megy az iskolába, és mindenfélét elképzel. A másik ok, hogy a meseirodalomban ez egy különleges terület, hiszen a szereplők se nem emberek, se nem állatok, hanem képzelt lények. Itt aztán működik az írói képzelete és az olvasóké is.

 

     Utódaink a jövő letéteményesei, örökünk továbbvivői, épp ezért fontos a szellemiségük alakítása, formálása, amit már gyermekkorukban el kell kezdeni. Ennek egyik eszköze a mesevilág, annak üzenete és nyelvi megformálása. Hogy születnek meg a mesék történeteinek figurái?   

 

     A gyerekek műfaja a mese! Én úgy fogalmazom meg, hogy egy nagy műfaj „leszállt” nagy közönségéhez. Ugyanis a mese valamikor a felnőttek műfaja volt, s a mese az, amely teljességében tudja ábrázolni a világot. A gyerek pedig az, aki a végtelen befogadóképességű agyával be is tudja fogadni. A mesehősök, figurák cselekedetei bonyolítják a történetet. Fontosnak tartom a hősök elnevezését, a névvel ugyanis jelezni akarok valamit, mert ha például tréfás-vicces nevet adok, ha egy kutyát úgy nevezek el, hogy Téglagyári Megálló, akkor azzal a kutyával vidám dolgok történnek. Vagyis a hősöknek karakterük, jellemük van, ugyanúgy, mint a felnőttirodalomban.

 

     Nyelvében él a nemzet − tartja a mondás, és ez igaz is. Anyanyelvünk nemcsak őrzője és hordozója múltunknak, kultúránknak, értékeinknek, hanem a nemzetünk, megmaradásunk egyik alappillére is. Naponta szembesülünk a nyelvrombolással. Milyen formában lehetne ennek megálljt parancsolni? 

 

     Anyanyelvünket gyerekkorban kell megtanulnunk, ebben is segít a mese, mert például azért kell olvasni, hogy megismerjük a magyar szavakat, minél többet, olyanokat is, amelyeket alig használunk. Azt is lehet mondani, hogy aki sok szót ismer, többet tud a világról. A nyelvrombolás olyan, mint a levegőszennyezés, ha nem vigyázunk, megfulladunk.

 

     Mesefigurái − Süsü a sárkány, Mirr-Murr, Pom Pom − rajzfilmeken keresztül keltek életre, több ifjúsági regénye pedig megfilmesítésre került. Ezek egyike a Keménykalap és krumpliorr volt az, amelyik 1975-ben elnyerte a hollywoodi X. Televíziós Fesztivál nagydíját, és ezzel együtt Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet is. Hogy emlékszik vissza, milyen volt ezeknek a sikereknek a hazai fogadtatása?

 

Majdnem minden írásomból készült filmes, színpadi vagy hangjátékváltozat. Érdekes volt megfigyelni, ahogy a figurák, a történet átkerültek egy másik műfajba, közegbe. Mindegyiknek nagy sikere volt, mindegyik kapott valamilyen díjat, a Keménykalap és krumpliorr Emmy-díjáig. A hazai fogadtatás jó volt, és örültünk neki, talán egy kicsit kaput nyitott a következő művek előtt.

 

     Egy gondolat erejéig még a sikereknél maradva, írói munkásságát számtalan díjjal ismerték el − a teljesség igénye nélkül − megkapta a József Attila-, majd a Kossuth-díjat, 2011-ben pedig a Prima Primissima díjat. 2013-ban közös pátriánk (Óbuda) díszpolgárává, 2015-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. Mit adtak ezek a kitüntetések az elismeréseken túl?

 

     A díjakat „visszaigazolásnak” tekintettem, vagyis megerősítettek abban, hogy jó, amit csinálok. A másik öröm pedig az volt, hogy a műfajt is elismerték, amire ma nagy szükség van, ugyanis a gyerekirodalom, a gyerekeknek szóló művészet nincs a helyén, nincs kellően értékelve, ami igazságtalan és helytelen.

 

     Miközben tucatnyi filmnek volt írója, producere, forgatókönyvírója, szerkesztőként, főszerkesztőként is tevékenykedett különböző lapoknál, könyvkiadónál. Mindezen tevékenységek mennyire kötődtek a gyermekirodalomhoz, mennyire tudták növelni az ázsióját?

 

     Életem nagy és boldog részét töltöttem a gyerekműfajban, igazán elégedett ember vagyok, hiszen azt csináltam, és abból éltem, amit a legjobban szerettem a világon. Volt idő, amikor menedék volt, s nem csak nekem, ahol át lehetett vészelni a zűrös éveket. Hálás vagyok a sorsnak, hiszen minden ismertségem, dicsőségem és örömöm a gyerekektől kaptam.

 

     Változott-e a gondolat- és szólásszabadság helyzete a „rendszerváltás” után, vagy működnek a már megszokott beidegződések a mindenkori hatalom részéről?  

 

     A rendszerváltás után mindnyájan a szabadság levegőjét szívjuk, csakis rajtunk múlik, hogyan viselkedünk, hogyan élünk! Ez a legnagyobb dolog, amit kaptunk, s nincs olyan égi és földi hatalom, ami ezt elvehetné tőlünk.

 

     Úgy tartják, az író a társadalom lelkiismerete. Korunkban megállja-e még a helyét ez a megállapítás?

​ ​

     Az író mindig is a lelkünkkel, sorsunkkal foglalkozik, akkor is, ha nem politizál. Ilyen az irodalom.

 

     Mindennapjaink történéseit látva egyre ingatagabb az európai nemzetállamok helyzete, a magát kereszténynek mondott Európa jövője. Lehet-e bármi hatása az irodalomnak a stabilitás megőrzésére?

 

Miután az irodalom témája az egész világ, semmit sem lehet kizárni, mint ahogy semmit sem lehet, semmilyen propagandát számon kérni rajta, s nem jó eszköznek felhasználni. Nem helyes túlterhelni az irodalmat, erre már volt rossz példa, hogy a világ minden baját neki kell megoldani. Ha pedig egy író ilyenekről akar írni, sok sikert! 

                                                                                                                      

 

„Az idő fordul… meséktől félő
riadt gyerek, ó, hol vagyok már?
Más kútnak lesem meg sötétlő
mélyét, más mesék félelme vár.”

(A kút − részlet − Cs. I.)

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar II., Hungarovox Kiadó, 2016)