Lukáts János írásait volt szerencsém megismerni a különböző irodalmi lapokból, majd egy ízben vendégemként is köszönthettem az egyik irodalmi estemen, ahol Prágai Tamás, József Attila-díjas költő volt a másik meghívott. Ekkor kaptak fényt mindazon gondolatok, amelyek könyveinek további értelmet adtak, vagy inkább más megvilágításba helyezték.

     Nem tagadom, nagyon megfogott az ábrázolásmódja, az a részletgazdagság, ami novelláit, prózáit jellemzi. Az olvasó szinte ott érzi magát a cselekmény sűrűjében.

     A találkozásaink alkalmával kapott könyvei ma előkelő helyet foglalnak el a könyvespolcomon, és bár az alábbi interjúban szkeptikusan megjegyezte: nem hinném, hogy rongyosra olvasták volna őket − nos, ha rongyosra nem is, de családom tagjainak örömöt szerzett vele.
     Az pedig, hogy ki is Lukáts János, és hogy látja, éli meg világunkat, mindennapjainkat, az alábbi beszélgetésből kiderül. 
 

    Az ELTE BTK magyar-könyvtár szakán szereztél diplomát, voltál könyvtáros, tanítottál a berlini Humboldt Egyetemen, megfordultál számtalan országban, rakódtak, rétegeződtek egymásra a látottak, a tapasztalatok, amelyek − olvasóként úgy tűnik − kimeríthetetlen tárházául szolgálnak az írásaidnak. Ennyi évvel és kötettel a hátad mögött gondoltál-e arra, mi az, ami még mindig az írásra sarkall?

 

Az élet élményeket hord eléd, és kérdéseket tesz fel. Kiszámíthatatlan helyen és időben, ezekre mindannyiszor válaszolni kell. A válasz az írásmű, aminek a létrejöttét persze befolyásolja a feltett kérdés, de leginkább a válaszadó (az író) személye. Az élmények (a valóságos és az olvasmányélmények egyaránt) bennünk élnek, mint kertben a rügyek. Ezek egyszerre növekedni kezdenek, aligha számítható ki, hogy mikor melyik „rügy” indul fejlődésnek. Ha érzed valamelyik élményed-emléked növekedését, vagy éppen új gondolatodat, − ápolni, serkenteni kell, a környezetét egyre gazdagabbá tenni. Aztán a „rügy”, amikor virágot akar bontani, jelzi írójának, hogy megírásra kész. Sorsomtól azt várom, hogy soha ne végezze be az élmények elém hordását és emlékeim megtartását. Arany Jánosnak hiszek, aki azt üzente (saját magának, költőtársainak?): „Van hallgatód? nincsen? / Te mondd, ahogy isten / adta mondanod”. (Mindvégig).

     Ami a műfajokat illeti, a meséktől kezdve a prózákon át a drámáig írtál mindent, de bármelyik kötetedhez nyúlok, beleértve a mesekönyvet is, mindegyik hihetetlenül kimunkált, olvasmányos, és persze tanít és tanít, ráirányítja a figyelmet az értékekre, viselkedési formákra és még sorolhatnám. Mennyire tudatos a témaválasztás? Mert maga a műfaj talán már nem is annyira érdekes, hiszen a mese is csak afféle hordozóanyag.

 

Hogy a témaválasztás mennyire tudatos, ez számomra is rejtély. Van novellám, amelyiknek a témáját negyven évig hordoztam magamban (Szabad vagy, Ikarosz!), volt, amelyet egyetlen, a metrón hallott mondat nyomán, még aznap délután megírtam (A porcelánüzlet és ügyfelei). Ifjúsági regényem témáját egy nyolcsoros újságcikk nyomán írtam. Ezek azonban szélsőségek. A lényeg, hogy olyan morális többletet érezzek a témában, ami megíratja velem a téma nem-morális részét is. Morálison nem feltétlenül a Tízparancsolathoz köthető törvénycikket kell érteni, de érzelmi, értelmi, hangulati, történelmi értéket igen, bár ez tételesen a legritkábban hangzik el a szövegben. Inkább időzítetten, amit az olvasó „magával vihet” a könyv letétele után is.

     A témaválasztásban kedvelem a némiképp extrémet, a groteszket, a végletes helyzeteket, illetve szereplőket − a nem személy-szereplőket is. Az apokrif kedvelt megközelítési módom, akár a Biblia történeteiből, akár az antik mitológia alakjai közül kerül ki. Amit már egyszer kitaláltak, minek újra kitalálni, de újrafogalmazni igenis érdemes (Az édenkerti eb, A bárka és a romboló, illetve A trójai szálkás, Ítélet Ithakában, a történelemből Szent Pál vagy Szent Margit, János apostol alakja érdekel, Kempelen Farkas, Mikes Kelemen, vagyis a töprengő, kisugárzó figurák jobban, mint a tevékenyek).

     A történet majdnem mindig valamilyen műfajjal együtt bontakozik ki, ezen később már alig változtatok. Ez aztán a műfaj szabályai szerint gazdagodik, vagy marad éppen szikár. Kedvelem a szélsőséges vagy a magam kitalálta műfajokat: a levélregényt (Ez légyen ostorod…), a novellisztikus könyvesszét (a Könyvekrül… kötet darabjai), az állat- sőt a növényszereplőket (A négylábú kapitány, Araukária).

     Fegyelemben és igényességben nem lehet különbség történelmi dráma, állatmese vagy novella között. Se többnek, se kevesebbnek nem szabad lenni benne, az írásmű belső felépítését előre nagyon pontosan ki kell dolgozni, és írás közben nem megváltoztatni. A mű hangvétele (szatirikus, lelkes, szikár, megrendítő satöbbi), ezt előre pontosan meg kell határozni magamnak, és nem szabad eltérni tőle. Az írást szövegszerűen sose gondolom végig előre, munka közben alakul, időnként a mondat végére egy-egy csattanót a mondat folyamán találok ki, ami persze nagy öröm.

     A tárcanovella nem műfajom, a felszínes optimizmusnál a megrendítés, a fájdalom (alkalmanként a kegyetlenség) közelebb áll hozzám, − ezért nem közölte soha írásaimat a Nők Lapja, miközben több novellám is női környezetben játszódik.

     Nagyon fontosnak érzem a beleélést alakjaim mentalitásába, feltételezett értékrendjébe, viselkedésébe, kultúrájába, de ezek a feltételezések legtöbbször csak háttértudásul szolgálnak. Az empátia nagy figyelmet és némelykor komoly „érlelést” kíván (amikor például egy szent, egy idősödő asszony, egy bölény vagy egy platánfa értékrendjébe helyezkedem bele).

 

     Köztudott dolog, hogy az írói pálya, az írói lét elég keserves, létbizonytalansággal teli. Ezek ismeretében, ha újra kezdhetnéd az életedet, felvállalnád-e ennek terheit, vagy valami „böcsületes“ kenyérkereset után néznél?

 

Nekem bizony „böcsületes” kenyérkeresetem volt, bár nábob vagy szelvényvagdaló tőkés nem lettem belőle. Húsznál több évig voltam könyvtáros egy társadalomtudományi kutatóintézetben, magyar lektor a berlini egyetemen, de német és cigány referens is az Idegennyelvű Könyvtárban. Fordítottam nyelvszociológiai könyvet, ami azért gályarabság, de utólag visszatekintve megérte, mint minden „nagy falat”. Belekontárkodtam tankönyvtörténetbe, olvasásszociológiába, búvároltam a német tankönyvek Magyarország-képét, mindegyik hátborzongatóan izgalmas időszak volt.

     Az írói munka bizony kárát látta ennek a másfajta lekötöttségnek. Viszont valamelyest érettebb lettem ebben a jó két évtizedes „alkalmazott írásbeliségben”. Munka mellett írogattam, a megjelenés minimális reményével. Asztalfiókomban gyűltek az írások, aztán a végén (úgy ötvenéves koromra) kiderült, nem sokat érnek. Ekkor nem újraírtam őket, nem faragcsáltam, hanem kidobtam a legtöbbjét, és nulláról újrakezdtem. Nem volt könnyű döntés!

     Az írói munka (mikor már valóban az!) örömmel végzett tevékenység volt, szembefordulás a napi „kötelezővel”, még ha gyakran kínnal és siker nélkül is végeztem. Az elmúlt húsz évet nem tudnám már nélküle elképzelni, teljesen átformálta gondolkodásomat, ahogy a világot megváltozott szemmel figyelem, de átalakította napirendemet, baráti körömet is. Ma már nem kérdés, hogy ez képezi életem értelmét. Miközben nem szűntem meg az időrabló gályarabságot alkalmanként folytatni (kritikaírás, nem-szépirodalmi művek fordítása, szöveggondozás), ezt némiképp röstellem, némiképp teljesítendő kihívásnak tartom.

 

     Vannak, akiknek csak megszületni volt nehéz, és számolatlanul érkeztek a sikerek. Neked keményen meg kellett küzdened mindenért. Melyik munkád volt az, amit sikerként könyvelhetsz el, amit a szakma és az olvasók is egyaránt elismertek?

 

Az egyetlen sikeresnek mondható könyv ifjúsági regényem, A négylábú kapitány volt, 2003-ban a Móra Kiadónál jelent meg, a háromezer példányból állítólag kettőezer elfogyott, valamelyes hasznot a szerzőnek is hozott. Könyveim döntő többségét ellenben magam finanszíroztam, örültem, ha egy-egy író-olvasó találkozón árulták és vették. A folyóiratok legtöbbje – tudjuk ezt – Magyarországon nem fizet a közlésért, van egy-két kivétel, köszönet érte. Hogy a szakma mit és hogyan ismer el? Hogy például egy interjúkötetben szereplést kínál.

2011-ben, a Rákóczi-szabadságharc évfordulóján megnyertem a Honvédelmi Minisztérium és az Írószövetség pályázatát (Ez légyen ostorod c. regényemmel), hasonlóképpen támogatásban részesült a Könyvekrül, a Holnap előtt és a Vadliba voltam én is c. verskötetem. Elnézést kérek, ha kifelejtettem valamit.

     Barátaim időnként kérnek egy-egy ingyen példányt korábbi köteteimből, örömmel adok nekik, továbbadják karácsonyra, születésnapra (alig merem feltételezni, hogy ronggyá olvassák). A minap egy Buda-környéki kisvárosban tanár- és diákközönség előtt felolvastam Szegény ember panaszkodik című, a diákkorra emlékező novellámat. A tanárok jobban nevettek a hallottakon, mint a diákok mertek. Az öreg Will c. drámámat (Shakespeare-ről) egy dunántúli kisközség amatőr színjátszói négyszer is előadták. „Kell ennél hálásabb szerep?” – írja Ady Endre.

 

     Kimondva, kimondatlanul minden ember vágyik az elismerésre, az imént említett sikerre. Mit jelentenek ezek a számodra?

 

Kezdjük a lényegnél: a hatalom, a siker és a pénz soha nem állt közel hozzám. Nem hiányzott, illetve nem befolyásolta tetteimet, döntéseimet.

     Amikor nem írtam (vagy húsz-huszonöt évig), nem is számíthattam sikerre, elismerésre, legfeljebb sajnálkozásra, de azt utáltam.

     A hiteles olvasókat szeretem, akiknek a véleményét meghallgatom. És a kritikájukat, mert szerencsére vannak ilyenek is. Mindig megelégedéssel tölt el, ha ritka, különös, nehezen megközelíthető témákkal, súlyos személyekkel szemben keltek érdeklődést (Juliánusz barát, Kazinczy, Biberach, Málta vagy a Mosel-völgy). Az elmúlt években a magyar kisvárosokról írtam sorozatot a Lyukasóra folyóiratban, helyszíni vizsgálódás, művelődéstörténeti ténygyűjtögetés előzte meg az egyes városokat (összesen húsznál többet), ismerőseim közül többen már várták az újabb állomásokat, és maguk is felkeresték a bemutatott városokat. Ha ellátogatok egy-egy kisvárosba, mindig megnézem a könyvtárban, van-e ott valami könyveim közül. Van bizony!

     Volt karácsonyi versem (Betlehem), amelyik négyszer is megjelent (gyermek- és nem-gyermeklapokban), van egy Petőfi-tanulmányom (Potomság), amelyet állítólag a Bölcsészkaron egymásnak adtak és másoltak a hallgatók. 

 

      Íróként értek-e kudarcok és ha igen, hogy élted meg, hogy tudtad feldolgozni ezeket?  

 

A kudarcok arra valók, hogy 1: tanuljunk belőlük (ha tudunk), 2: utána felejtsük el (ha tudjuk).

Az ország első(nek nevezett) folyóirata egy évig ült első regényem kéziratán, az első oldalon negyven piros betűs javítást eszközölt a főszerkesztő, aztán visszaadta (a többit nyilván nem olvasta el). Ugyanez a fórum úgy tájékoztatott, hogy drámát elvből nem közöl (milyen elvből?!).

Meséimet a romantikus nevű kiadó nyegle főszerkesztő kisasszonya szintén egy éven át aszalta, aztán visszaadta mint közölhetetlent.

     Egy amúgy derék főszerkesztő állatos novellámat örömmel elfogadta, aztán 3 (azaz: három) évig fektette, végül visszakértem szegény jószágot (mármint a novellát).

Szerelmem, Kelet-Berlin c. útijegyzetem húszadik éve vár egy nagylelkű (s legalább közepes pénztárcájú) kiadóra. A mű idővel okafogyottá vált, mivel már az ország is megszűnt, amelyben játszódik.

     Hasonló panasznapi jegyzéket még lehetne gyűjtögetni múlt, jelenbéli és leendő sérelmekből, de én ezt most nem szívesen folytatnám.

     Hogyan tudtam feldolgozni a kudarcokat? 1: tanultam belőlük, 2: elfelejtettem őket.

 

     A köztudatban eluralkodott az a nézet, hogy az írói-költői, kritikusi hivatás talán a világ legmagányosabb foglalatossága. (Persze ezt a sort minden bizonnyal lehetne folytatni.) Ha magad is így látod, akkor hogy kezeled ezt az „alkotói magányt“? Mennyire tolerálja ezt a család, a környezeted?

 

Kétségkívül önmagába zárt tevékenység az írás, mint minden alkotó munka. A legjobb és legkevésbé kiszámítható munkatárssal kell együtt dolgoznod: önmagaddal. De – profán a hasonlat – egymaga van a légtornász, az úszóbajnok, az ejtőernyős ugró, a búvár is és még sokan mások. Legalábbis a munka döntő mozzanataiban. Számomra ez a legáldottabb magány a világon, napjaimat akkor érzem hasznosnak, ha „ma is dolgoztam valamit”.

     A kritikusnál érzem a magányt legkevésbé: 1.: a szerző keres meg, hogy írjak a könyvéről, 2.: a kiadó-szerkesztő keres meg, és ajánlja a neki tetsző könyvet, ajánl munkát (és pénzt). 3.: magam találok meg egy-egy könyvet, és fogalmazom meg értékelő soraimat. Vagyis: kapcsolatban vagyok más szerzőkkel, megbízókkal, folyóirattal, − ezt a munkát nem érzem igazán a magány termékének, inkább − ahogy a fentiekben neveztem − „alkalmazott írásbeliségnek”, persze a szó igényes értelmében (amely még akár vonaton is végezhető!).

     Az igazi alkotás elképzelhetetlen magány nélkül vagy a magány ellenében (bár Örkény és Déry megpróbálta az együttalkotást, de ez inkább játék, vagy csak azért is). Alkotás közben szükségem van a magányra, a külvilág kizárására („Tűrhetetlen közel jön, rám telepszik a külvilág!” – írta Szabó Lőrinc, és ajtót-ablakot bezárt maga körül még a nyári Balatonnál is. Balzacról nem is beszélve, aki a létrát is felhúzta maga után, amikor a padlásra menekült írni.) A magány azonban nem jelent feltétlenül egyedüllétet, inkább a „zavaró elemek” kikapcsolását. Remekül lehet „magánykodni” séta közben, hegyen ballagáson, uszodahosszak letempózása közben, vagy akár egy rossz és ostoba társaságban is, amikor önvédelemből körülbástyázod magadat a saját gondolataiddal. Hexameteres versemet (Kémény az esőben) egy kiábrándító német-magyar konferencián írtam, védekezésül az elhangzó sok sandaság ellen.

     Reggel tudok a legjobban dolgozni. Volt, hogy hajnalonként egy órát dideregtem történelmi kisregényem gyarapításán (A szigetember), aztán megnyugodtam, és aznapra megvolt a magamra vállalt penzum. Előfordul, hogy „kötelező” a munka, mert a határidő sürget, vagy ki kell használni az írásra való alkalmat, ilyenkor kell egy kis „motiválása önmagamnak” (amúgy utálom ezt a szót). Ilyenkor elolvasom a tegnap írottakat, hogy belehelyezkedjem a leírtakba, egy háromnegyed oldal után felkelek (kávé, posta, alma, levélszekrény, telefon), aztán újabb háromnegyed oldal, legfeljebb egy harmadik. És kész, még elolvasom az aznap írottakat (hangosan!), és az író visszavedlik civil állampolgárrá.

     Mondhatnám: olyan családot kell választani, amelyik tolerálja. Ha a család rendesen viselkedik, a „magányos alkotó” nem lesz feltétlenül dühöngő tigris. Azért persze célszerűbb a teret és az időt bölcs mértéktartással megosztani alkotó és család között. Tudok róla, hogy egyesek kávéházban, kiskocsmában (netán könyvtárban) alkotnak, tiszteletben tartom (akár csodálom) őket, én nem követem a példájukat. Viszont: nyaralások első napja nagyon alkalmas új művek megkezdésére, vendégházak melléképülete sem rossz menedék (Fejedelem a fáskamrában), de ez inkább a novellaírók rövidéletű „alkotó kuckóira” érvényes!

 

     A mindenkori politika (titkolt) célja hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely a legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. (Már ha működik a sokat hangoztatott írói felelősségvállalás...) Milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet, az írói létet? Szerkesztőként hogy élted ezt meg?

 

A sajtó persze úgy jó, ha szabad. A művészetek és a tudományok is. Kiváltképpen az irodalom, de a publicisztika, a könyvkiadás is. Ugyanakkor a sajtó nemcsak médium, az irodalom nemcsak líra vagy bábjáték. Hanem még valami: fegyver. Annak a kezében, aki meg bírja ragadni, aki képes forgatni. Akár egy személy, akár egy csoport, egy osztály, vagy egy kormány, egy ellenzék. Nem hiszek a sajtószabadság olyan értelmezésében, amely esélyegyenlőséggel működő, esztétikai és morális célokért tevékenykedő alkotói folyamatot lát (és csak ezt lát!) benne. Vagy ostoba az ilyen személy (csoport, osztály, kormány, ellenzék), vagy hazudik. A kormány(ok) az „írott szó”-fegyver tompításában, az ellenzék(iek) ugyanezen eszköz élesítésében és hegyesítésében érdekeltek. Hogy mindeközben az „írott szó” reklám, propaganda, manipuláció és egy sor egyéb bűntett szintjére süllyedhet, erről most itt ne essék szó.

     Hogy húszegynéhány éven át hallgattam és kedvetlenül néztem, ennek a szivárványos szocializmus, a valóságot mosolyos realizmusra átformáló törekvés, és (főként) az ezzel való kötelező egyetértés volt az okozója. Elmúlt, ami elmúlt, megmaradt (mert megmaradt) a beidegződés, a félelem és az ellenfélelem, a fegyver és az ellenfegyver, az „Irtsuk hát buzgalommal…” nehezen feledhető jelszava. Nehéz, bizonnyal lehetetlen egy fegyvert letenni, miközben ott látom a tiszteletre méltó (?) ellenség-ellenzék kezében. Aki további érveket kíván, tekintse végig egy magyarországi hét napi médium-kínálatát, a könyvkiadásba beeresztettek és abból kiszorítottak névjegyzékét – az alfától az ómegáig.

     Hézagos emlékezetem csak néhány (személyem körüli) irodalmi pengeváltást tart említésre érdemesnek. Az ezredfordulón a főváros művelődéstörténetéről készült könyv méltatásakor néhány elmarasztaló mondatot írtam le (a könyvben közölt idézetekre hivatkozva) az egyik hazai nemzetiségről (nem arról, amelyikre most az olvasó gondol!), szerkesztő barátom azonban „Jobb a békesség”! felkiáltással kihagyta a kellemetlen schlusspoent.

     Életem egyetlen interjúja a Kilián-laktanya egyik, 1956-os védőjével készült. A neves fővárosi havilap félévnél hosszabb időn át nem válaszolt érdeklődésemre, kifogásokkal élt, majd ezeket teljesítve, közöletlenül visszadobta anyagomat. A másik folyóirat örömmel, azonnal közölte, azóta egyik megyeszékhelyünk irodalmi fóruma is érdeklődött iránta.

     A Szerelmem, Kelet-Berlin-t (volt már szó róla) csak háromszori nekifutásra voltam elég bátor az elképzelésem szerint befejezni, de kiadni akkor se mertem a kezemből. 1990 után pedig már nem volt miért. Az útirajz egyik részletéből készült kisregényben (Álmodj tovább, Rosi…) pedig a (korábban jóindulatú) szerkesztőség határozott államellenes (sőt…!) tendenciát látott írásomban, ez is aszalódott rendszerfordultáig.

     Nem melengetek magamban sérelmeket, se tüskéket nem öntözgetek, hogy jobban nőjenek. Ezek az esetek – remélem – egy zaklatott, a történelemtől megcibált ország szellemi életébe és az utókorra maradó élményanyagába még beleférnek.

 

     Jártunkban-keltünkben megfigyelhetjük, hogy nem feszíti szét a könyvesboltok falait a tömeg, egyre kevesebben vásárolnak könyveket. Miben keresendő ennek az oka, mi állhat a hátterében, és hová vezethet mindez?

 

Az elmúlt mintegy két évtizedben az olvasásnak nagyon erős riválisa lett az audiovizualitás: a televízió, a film, a videó és mindezeknek a hangzással való konkubinációja. A kép könnyebben fogyasztható, mint a szöveg. A megértés, a szövegben való aktív előrehaladás mára „fárasztó tevékenység” lett, a nézői-hallgatói passzív befogadás nem kíván sok energiát és csak kevés figyelmet. A könyv célja egyre inkább a szórakoztatás lesz, az idő gond és erőlködés nélkül való eltöltése. A könyvek megnézhetők filmen, videón, kazettán – 90 perc alatt, a korábbi többnapos vagy -hetes olvasásnál sokkal rövidebb idő alatt. A könyvből készült filmekből jobbára kilúgozódnak a lélektani mélységek, a „belerejtett üzenetek”.

     Nem könyvön, nem olvasáson nő fel az újabb nemzedék. A szülőknek nincs ideje (kedve, türelme, könyve) felolvasni gyermekeiknek, az „újak” irányítás nélkül, véletlenszerűen a kezükbe került olvasmányokkal találkoznak, amelyeket nem tudnak más ismeretanyaghoz kötni. Ráadásul a könyv egyéni élmény, egyszerre ketten, többen, bandában nem lehet könyvet olvasni, − filmet, videót nézni, zenét, kazettát hallgatni lehet.

     Az átmenet időszakát éljük, bár nem tudjuk, hogy miből mibe történik átmenet. Nem tudjuk továbbá, mi marad meg az irodalom hagyományos alkotásaiból, közülük mi kerül be az új szellemű olvasmányok közé. És főként, hogy az elutasított könyvek helyett vajon milyen eszköz vagy közlési forma fogja betölteni azt a helyet, amit korábban (még részben a mi korunkban is) a könyv, az olvasás töltött be.

 

    Prózaíróként tartanak számon, eddig megjelent köteteid után azonban a 86. Ünnepi Könyvhétre megjelent egy versesköteted „Vadliba voltam én is...“ címmel. Ez pusztán csak valami műfaji kalandozás volt a számodra, vagy az elmúlt évek terméséből egy válogatás? 

 

A Vadliba voltam én is… életem első és valószínűleg utolsó verskötete. Tíz éves koromban kezdtem verset írni és – kihagyásokkal ugyan, de – végigkísérte életemet a vers. A Vadliba közel ötven év termését tartalmazza, lényegében időrendben, összes megírt versemnek mintegy tizedrészét – időnként szigorú vagyok magammal szemben.

     A hagyományos formát a vers sine qua non-jának tartom, olyan szabálynak, törvénynek, amely nélkül (számomra) nincs vers. Az önkitárulkozás nem sajátom, a versekben a magam személye alig jelenik meg, jobbára szerepversek kísérik végig költészetemet. Az emberi kultúra néhány (számomra fontos) nagy alkotója ürügyén mondom el egy sor „közlendőmet” (Hemingway, Villon, Michelangelo, Vén Sancho, Jeromos). A szonett – éppen formai és tartalmi bonyolultsága okán – kedvelt társam (az összes versnek több mint egyharmada szonett).

     Alkalmanként azért a szerelem is helyet követel, hol boldogan, hol balgatagon, − hol Violaszó-val. A természet szépsége előtt is meghajtja időnként a fejét a vándorkedvű költő (Málta, november). Vannak rímjátékos gyermekversek, szeretem őket is.

     Az antik mértékek közül a hexameter közel áll hozzám, a kötet végén egy komikus eposz hömpölyög, vásott témáját akár Csokonai is megmosolyoghatta volna.

     Írtam – kalandozásképpen – egy maréknyi japáni verset (haikut), ezek egyikében íródik le a hajdan volt „repülést” idéző visszatekintés: Vadliba voltam én is. 

 

     Nem szeretnék belemászni a hazai oktatási rendszer hiányosságaiba és azok következményeibe, bár ez is megérne egy misét. Tény, hogy az irodalom- és a történelemoktatás óraszáma jelentősen csökkent. Talán éppen ezért van szükség az olyan típusú könyvekre, mint a 2012-ben megjelent „Könyvekrül" c. köteted, ami egy esszéválogatás, és minden túlzás nélkül mondhatom, akár tananyag is lehetne... Mi volt az, ami ennek a megírására késztetett?

 

Próbáltam nem unalmas lenni: új műfajt kerestem magamnak, amely az irodalomtörténeti elemzést, a pszichológiát és a novella előnyeit egyesíti − így születtek ezek a könyvesszék (jobb híján lett ez az elnevezés). Célom volt a XX. század nagyprózáit megfogni: a problémásakat, a „feledésbe indultakat”, a továbbgondolnivalókat. Eredetileg százat akartam írni, a százból harminchárom lett, huszonhat került a kötetbe. Aligha lesz ennél több.

     Nem lexikonszócikk-pótlékok és nem érettségi puskák, az „alapokat” aligha lehet belőlük megismerni, „a felépítményhez” talán közelebb visznek.

     A történelmi háttér és a máig való kisugárzás, a főszereplő(k) életének továbbgondolása, a szerző életművében való hely és a szerző helye a magyar (vagy akár a világ-) irodalomban – ezek voltak érdeklődési szempontjaim.

     A cím Széchenyitől való, ő Lovakrul írt, amikor a magyar társadalom lehetséges kitörési pontját akarta megismertetni kortársaival, én a leírt szó XX. századi nagy leleteit kerestem össze a magam számára.

 

 (In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)