1953−1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója volt. Felsőfokú tanulmányai végeztével az 1956-os forradalomban való részvétele miatt internálótáborba került.

     1961−1965 között az egyik budapesti középiskolában tanított, majd 1965-től a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a XX. Századi Osztály vezetője, 1992-től igazgató-helyettese, 1996-tól tudományos tanácsadója.

     1994−1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. Mindezek mellett több kiadvány szerkesztőbizottsági tagja.

                                                                                                                                                                                                  

     Tevékenységét, irodalmi munkásságát, emberi nyilatkozatait tekintve, mintha  egész életére kihatott volna a piarista gimnázium szellemisége vagy annak öröke. Felvállalta ezt akkor is, amikor „nem lett volna szabad”. Milyen útravalót adott az az iskola, mi az, ami – és most mint tanárembert kérdezem – hiányzik a mai oktatási rendszerből?  

 

     Valóban, középiskolai tanulmányaimat a budapesti Piarista Gimnáziumban végeztem, két év híján, ugyanis 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, és akkor egy évig állami keretben végeztem a nyolcadik általános iskolai osztályt, majd, miután ezt az iskolát a diákság magatartása miatt „reakciós tűzfészeknek” minősítették és megszüntették, az első gimnáziumi osztályt a Trefort utcai gyakorló gimnáziumban végeztem. A második osztály első heteiben tudomásomra jutott, hogy mint reakciós elemet el akarnak távolítani az iskolából. Néhány héttel később megtörtént a katolikus püspöki kar és az állam részleges kiegyezése, ennek következtében nyolc egyházi gimnázium ismét egyházi felügyelet alá került, és visszatérhettek a korábbi szerzetes-tanárok. Közöttük két piarista iskola is volt, Budapesten és Kecskeméten. Magam is visszatértem a piarista gimnáziumba, és ott fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. A piarista gimnázium igen értékes szellemi útravalót adott, nemcsak vallási tekintetben, hanem műveltségben és magyarságtudatban is. Sokat köszönhetek piarista tanáraimnak és osztálytársaimnak. Közöttük több később közismert értelmiségi is akadt, például Melocco Miklós, mára Kossuth-díjas szobrászművész. Nagyon jól éreztem magam a piarista gimnáziumban: a diktatórikus világban valóban a „béke szigete” volt.  A mai oktatási rendszerrel kapcsolatban viszont igen sok fenntartásom van, korábban magam is szereztem középiskolai tanári tapasztalatokat, és a most megismert közoktatási fejlemények is arra utalnak, hogy át kellene gondolni a magyar oktatási rendszert, és hatékonyabban kellene figyelembe venni a tanárok javaslatait és kívánságait. A magyar közoktatás ismét bürokratizálódik, és ez leronthatja a rendszer minőségét.

 

 

     Több tucat kötetet publikált, esszéket, monográfiákat, tanulmányokat, számtalan könyvet szerkesztett. Ezek jórészt a hazai és a határainkon túli irodalommal, főleg az erdélyi szerzők munkáival foglalkoznak. Néha az ember úgy érzi – bár lehet, hogy tévedek –, mintha Erdély mellett valahogy méltatlanul háttérbe szorulnának a hazai irodalmi életben a vajdasági, a felvidéki vagy a kárpátaljai szerzők. Miben keresendő ennek az oka?

 

     A magam részéről természetesnek tartom, hogy a határon túli magyar kultúra iránt már régóta megnövekedett érdeklődés elsősorban az erdélyi irodalomra, illetve kultúrára irányul. Ennek mindenekelőtt az a magyarázata, hogy Erdélyben az elmúlt évszázadok során többé-kevésbé önálló magyar irodalmi kultúra fejlődött ki, ez a többi elszakított országrészben kevésbé történt meg. Ennek okai között ott van az is, hogy az erdélyi magyarság és az erdélyi magyar értelmiség létszáma, tevékenysége és intézményeinek mennyisége jóval meghaladja a többi kisebbségi terület hasonló adatait. Természetesen igyekszem figyelni a többi kisebbségi magyar kultúrára is, több könyvem jelent meg a felvidéki, a kárpátaljai és a délvidéki (illetve a nyugati magyar emigrációs) irodalomról, ezeknek nagy része pozsonyi, ungvári és zentai (tehát vajdasági) magyar könyvkiadó gondozásában került a közönség elé.

 

     Több tanulmányt is megjelentetett az elcsatolt területeken, a határainkon túl élő magyar szerzők munkáiról. Talán nem túlzás, ha azt mondom, tökéletes ismerője az anyaországtól távol élő, publikáló magyar szerzőknek. Mennyire tudtak integrálódni a hazai irodalmi életbe?

 

     A határon túli magyar irodalmak integrációjának igen nagy eredményeit ismerem a mögöttünk lévő három-négy évtizedben. A kisebbségi magyar írók művei rendre megtalálhatók a magyarországi kulturális nyilvánosságban és kulturális piacon, és maguk a kisebbségi írók is természetes módon vesznek részt a magyarországi irodalmi-szellemi életben. Két cikluson, azaz hat éven keresztül voltam a Magyar Írószövetség elnöke, ebben az időben egész sor kisebbségben élő magyar írót vettünk fel a szövetség tagjai közé, a taglétszámnak nagyjából egyharmadát alkotják. Folyamatosan működnek kapcsolataink a kisebbségi irodalmi műhelyekkel, magam minden évben szinte havonta veszek részt valamilyen határon túli magyar irodalmi tanácskozáson és kulturális eseményen Nagyváradtól Csíkszeredáig, Pozsonytól Kassáig és Szabadkától Újvidékig meg Beregszásztól Ungvárig. A magyar irodalomnak az a szellemi egysége, amelyre korábban olyan írók törekedtek, mint Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Kós Károly, Szabédi László, Fábry Zoltán és a ma működő kisebbségi magyar írók mindegyike, mára szinte teljes mértékben helyreállt. A politikai határok a legkevésbé sem jelentenek kulturális határokat.

 

     1981-ben jelent meg „A tárgyias költészettől a mitologizmusig. A népi líra irányzatai a két világháború között" c. kötete. ​ ​Meddig hallatszik el ma a népi írók hangja, megfigyelhető-e valamilyen stílusbeli változás a korábbi évtizedekhez képest? 

 

     A magyar népi irodalom irodalmunk történetének egy lezárt korszakát jelenti, igazi kivirágzása a két világháború közötti évtizedekben történt, igaz, a későbbi időszakban is számos olyan író lépett fel (olyanokra gondolok, mint Csoóri Sándor vagy Sánta Ferenc), akik a népi írómozgalom szellemiségének rendjében keresték helyüket és identitásukat. Magam fájlalom, hogy a népi irodalom hangja mára csak szűkebb körben érvényesül, Illyés Gyula és Németh László európai értékekhez igazodó „népszolgálatára” ma is szükség volna. Több olyan társadalmi-kulturális egyesület is működik (Népi Írók Baráti Társasága, Kovács Imre Társaság), amely a népi irodalom értékeinek gondozásában és a népi irodalom szellemiségének fenntartásában találta meg stratégiáját. Az általuk rendezett konferenciákon, összejöveteleken rendre részt veszek, legutóbb a Magyar Írószövetségben és egy balatonszárszói népi író-konferencián tartottam előadást a népi irodalom kiváló egyéniségeiről, például Kovács Imréről, akinek emléke sajnálatosan halványabb lett az idők során.

 

     Hol vagy, István király? – teszi fel a kérdést 2015-ben megjelent kötetének címében, megidézve államalapító királyunk erkölcsi példáját, a kor történelmének ábrázolásával a nemzeti identitás erősítését célozva meg. Mindennapjaink történései mellett milyennek látja a nemzet jövőjét, mi lenne a megmaradás záloga?    

 

     Nem kételkedem abban, hogy a magyarság minden kedvezőtlen és tragikus huszadik századi történelmi esemény ellenére meg fog maradni. Mindazonáltal ennek a magyarságnak igen súlyos történelmi traumákat kell leküzdenie: Trianon és a második Trianon (a párizsi békeszerződés), az első és a második világháború következményeit. Ezeket nagyrészt az akkori magyar kormányzat helytelen és rövidlátó politikája idézte elő, és természetesen le kell küzdenie a hosszú évtizedeken át tartó kommunista korszaknak és az ötvenhatos forradalom leverésének szellemi és morális hatásait is. Ez a küzdelem mindenképpen azt kívánja, hogy a nemzet lelki erőtartalékait ne emésszék fel a pártpolitikai küzdelmek, és hogy vezetői józan politikai stratégiákból kiindulva keressék az együttműködést az egymással szemben álló politikai áramlatok között. A magyar közélet, tapasztalataim szerint, túlpolitizált, többet és lelkiismeretesebben kellene foglalkozni az ország valóságos problémáival, például a szegénységbe süllyedő társadalmi rétegek helyzetével, a felnövekvő nemzedékek oktatásával és képzésével, valamint a magyar kultúra értékeinek hatékonyabb gondozásával és terjesztésével. Tapasztalataim szerint a nemzet lelkierejének tekintélyes részét a politikai pártküzdelmek és csatározások emésztik fel, és ez igen veszedelmes lehet. Hasonló jelenségekkel már találkozhattunk a török hódoltság idején, a negyvennyolcas forradalom leverése után és a két világháború közötti korszakban. Történelmi példaként az építkezésnek azokat a tapasztalatait kellene felhasználni, amelyeket Szent István, IV. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király Magyarországa, a magyar reformkor és a kiegyezés utáni évtizedek kínálnak fel nekünk, olyan államférfiakra gondolok, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Tisza István és Teleki Pál.

 

     Az elmúlt húsz évben egyre másra jöttek létre a különböző irodalmi szekértáborok. Milyennek ítéli meg ezek működését, eszmei áramlatait, egymáshoz való viszonyát?

 

     Természetes dolognak tartom, hogy az irodalom, általában a kultúra világában irányzatok és csoportosulások jönnek létre, a szekértáboroknak azt a stratégiáját, amelyet a jelenben tapasztalnom kell, viszont igen veszedelmesnek gondolom. Ebben a helyzetben ugyanis nem az értékek megbecsülése és a nemzeti kultúra értékeinek közös védelme kap fontosságot, hanem kisebb-nagyobb csoportosulások és érdekközösségek érvényesülése, és ebben az önérvényesítő igyekezetben nem egyszer a valódi szellemi értékek maradnak alul. Kultúránknak vannak tapasztalatai arról, hogy ez az érvényesülési küzdelem sokat árt a nemzeti kultúra minőségének és egyetemességének.

 

     Az elcsalt „rendszerváltás” után javult-e a gondolat- és szólásszabadság helyzete? Kérdezem ezt azért, mert nem lehet nem észrevenni, hogy igyekszik teret, pozíciót nyerni a politika az irodalmi élet irányításában.  

 

     Nem hiszem, hogy a „rendszerváltást” elcsalták volna, el tudták volna csalni, bár nyilván voltak erre vonatkozó törekvések. Nagyon hibásnak és veszedelmesnek tartom viszont azt, hogy a politika mindenáron teret akar nyerni a kultúra világában, és ez a világ ezeknek a törekvéseknek nem tud határozottabban ellenállni. Arra gondolok, hogy a valóban diktatórikus kommunista kulturális politikával szemben igen sok esetben hatékonyan érvényesült az irodalmi élet ellenállása: gondolok 1953-ra és 1956-ra vagy a nyolcvanas évekre. Ahogy az imént már kifejtettem, valóban igen erős és szomorú módon kártékony pozíciót nyert a politika a kulturális életben, ez ellen mindenképpen fel szeretném emelni szavamat, remélem, ebben számíthatok másokra is.

 

     Kapcsolódva korábbi kérdésemhez, milyennek ítéli meg a hazai média helyzetét, felelősségét, hiszen már nagyüzemi szinten folyik egyfajta tudatos szellemi és nyelvrombolás, aminek végzetes következményei lehetnek a nemzet számára. Mi lenne a kiút?

 

     Nem vagyok elégedett a hazai médiával, tapasztalataim szerint a pénz és a politikai befolyásszerzés irányítja a médiumok működését, és ennek során háttérbe szorulnak az igazi értékek, háttérbe szorulnak az erkölcsiség elvárásai. Mindez a médiumok nyelvhasználatában is érzékelhető, rendre látok és hallok olyan műsorvezetőket, akik alapfokon sem ismerik a magyar nyelv természetét. Ennek már szélesebb társadalmi körben is megvannak a kedvezőtlen hatásai. Több olyan társadalmi szervezet is működik, például az Anyanyelvápolók Szövetsége, az Anyanyelvi Konferencia, amely a magyar nyelv védelmét és kulturáltságának fenntartását tűzte ki célnak maga elé. Ezek mára csak igen szerény helyet kapnak a közéletben, az állami támogatás sem őket éri el: mintha néhány elszánt, a magyar nyelv és kultúra védelmére felesküdött író és tudós próbálna védekező állásokat kiépíteni a nyelvrombolás, a kulturális olcsóság terjeszkedésével szemben. Jól tudni magyarul – nos, ez ma nem tartozik a megkerülhetetlen követelmények közé.

 

     Talán közhelynek tűnik, de úgy tartják, az író a társadalom lelkiismerete. Korunkban mennyire állja meg a helyét ez a megállapítás?

​ ​

     Magam is természetesnek és fontos érdeknek tartom, hogy az író a társadalom, a nemzet lelkiismerete legyen – a magyar irodalom hagyományai és szellemisége is erre tanítanak. Legnagyobb költőink, íróink nevét említhetném meg mindennek igazolására. Tapasztalataim szerint irodalmunk, legalábbis legjobb képviselői révén, ennek a szerepnek a betöltését vállalta magára. Olyan, egymással különben politikai téren nem igen egyetértő írókra hivatkozom, mint Konrád György és Csoóri Sándor, Ágh István és Esterházy Péter – lehetnek közöttük politikai vagy világnézeti ellentétek, de nem kételkedem abban, hogy valamennyien a nemzet és a magyar kultúra javára tevékenykednek, és felelősnek érzik magukat ennek a kultúrának a sorsáért.

 

     Egy olyan nem kívánt történelmi folyamat részesei vagyunk – gondolok itt a „migrációs” válságra –, amely alapjaiban rengetheti meg Európa ezeréves történelmét, komoly formában veszélyezteti a nemzetállamok létét, a keresztény Európa jövőjét. Mennyire lehet hatása az irodalomnak a stabilitás megőrzésére?

 

     A „migrációs” válság valóban a jelen Európájának egyik legszomorúbb és leginkább aggodalomra okot adó eseménysorozata. Ennek a válságnak a megoldása vagy legalább kezelése azonban nem az irodalomra, hanem a politikára, a kormányokra tartozik. Az európai hatalmaknak el kellene érniök azt (ha szükséges, katonai erővel), hogy a Közel-Keletről embermilliók ne kényszerüljenek elmenekülni: a térség válságát Szíriában és Irakban kellene megoldani és nem Németországban és Franciaországban. Az irodalom és általában a kultúra talán abban segíthet, hogy felhívja a figyelmet a szolidaritásnak azokra a követelményeire, amelyeket a keresztény hagyományok, a demokratikus gondolkodás és egyáltalán a humanista kultúra és szellemiség megkíván. Ebben, véleményem szerint, a tapasztaltaknál nagyobb szerepe lehetne az irodalomnak, tekintettel arra, hogy a magyarországi közélet az utóbbi időszakban kifejezetten a menekültek ellen hangolta a társadalmat. Kétségtelen, hogy a „migrációs” válság igen nagy európai problémákat vet fel, ezeket azonban nem lehet rendőri eszközökkel megoldani, arra van szükség, hogy az európai nemzetállamok egymással tanácskozva és összefogva kíséreljék meg ennek a történelmi válságnak az emberséges, okos és hatékony kezelését. Meggyőződésem szerint erre köteleznek bennünket kultúránk keresztény és demokratikus hagyományai.           

 

                                                                                                                

   (In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar II., Hungarovox Kiadó, 2016)