A győri Bencés Gimnáziumban érettségizett, a debreceni egyetemen szerzett magyar-orosz szakos diplomát. Három éven át tanított az edelényi gimnáziumban, öt éven át az egri Tanárképző Főiskolán. 1978-tól 1984-ig a debreceni egyetem orosz irodalmi tanszékének oktatója. 1984-től 2013-ig az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának Irodalomtörténeti Tanszékén, és az ELTE BTK Kultúra- és Irodalomtudományi Intézetének XX. századi Tanszékén tanított. 1973-tól Egerben lakik. 1974-ben egyetemi doktori címet, 1984-ben kandidátusi, 1995-ben pedig PhD fokozatot szerzett, 2001-től habilitált irodalomtörténész professzor.

 

     Már önmagában tiszteletet parancsol mindaz, amit a felvezetőből megtudhatunk. Több újság szerkesztésében is részt vett, közel három tucat kötetet lektorált, szerkesztett, publikált német, orosz és angol nyelven… Miből táplálkozik ez a munkabírás, hajtóerő?

 

     A Deo gratias jegyében van mire emlékeznem és miért hálásnak lennem. A számomra „tündérvilág” Rábaközben szép és szabad gyerekkort, dolgos családot, sok jó pajtást kaptam. Kiváló tanítóim, tanáraim voltak. Édesapám a kapuvári vasútállomásról ezzel indított útra: „Ne tanulj te, Fiam, többet Győrben, mint amennyit mi itthon dolgozunk! No, Isten áldjon!”

     Igazi értelmiségi rangot csak valódi tudás és műveltség, hiteles teljesítmény adhat. A nyári szünetekben mindig dolgoztam. Két nyáron egy mentapárolónál, nappalos és éjszakás, hetente váltó műszakban „tizenkét óráztam”. Éjszakánként Bécs és Pozsony égboltra vetülő fényeit fürkésztük. Két aratási szezonban is kombájnoztam. Kőművesek mellett Fertődön és Sopronban culáger (segédmunkás) voltam. Szerettem a mezei munkát, becsültem a sokszor megalázott mezei szorgalmat. Éltető emlékeim a kapálások édesanyámmal, a kaszálások édesapámmal. Az átlagnál többször kapáltunk, nem azért, mert a földünk gazos volt, hanem azért, hogy ne legyen gazos. Bőven volt részem felelősségre nevelő munkaélményekből: a növényt nem lehet hetekre elhanyagolni, az állatokat pedig napokra sem.

 

     Minden bizonnyal fontosnak érzi a tanítást, a tudás továbbadását, örökségünk átmentését, hiszen több oktatási intézményben is dolgozott, gondolok itt a Károli Gáspár Református Egyetemre, az ELTE-re, de tanított az egri teológián is. Milyen elsődleges célok, belső késztetések vezérelték, amikor katedrára lépett?

 

     A tanulás és tanítás számomra öröm, az olvasás pedig gyönyörűség volt. A holtig tanulás nemcsak a jó pap erénye. Fontos a „Semper paratus doceri”, a mindig készen lenni, hogy más(ok)tól tanuljunk. Hivatásomat meghatározó, bencés tanáregyéniségekkel találkoztam. A megszólításuk is Tanár Úr volt. (Nem ismertük a ma divatos, „atyázó” megszólítást.)

     Nádasi Alfonz Tanár Úr legendás szigorúsággal igyekezett a tanítványaiban lévő növéstervet, a minőség lehetőségeit valóra váltani. Rám is igaz: a gyémántot gyémánttal, az embert emberrel csiszolják. Alfonz atya harminc éven át volt Kodály Zoltán munkatársa, lelki vezetője. Győri tanáraim máig mestereim és példaképeim. Diákkorom sorsajándéka, hogy Alfonz Tanár Úr tanítványa lehettem. A fronton és fogságban is helytálló tábori lelkész, a doni áttörés után is a megmaradás és a hazatérés reményét éltette a halálra szánt katonákban, munkaszolgálatosokban, az uszmanyi hadifogolytábor tisztjeiben is. Lukácsi Zoltán szerkesztésében jelent meg a Mi mindenre emlékezett Kodály? (2000), majd a Hadinapló (2008) és a Hadifogolynapló. (2010)

     Bánhegyi Jób, a magyartanárom nagy tudású, fejedelmi habitusú, csodálatos pedagógus volt, élményszerűen ajándékozta meg diákjait az irodalom, a művészetek iránti szeretetével. Alig 33 évesen katolikus nézőpontú irodalomtörténeti összefoglalásra vállalkozott. Főműve: A magyar irodalom története I. A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig (1929) és A magyar irodalom története II. Kisfaludy Károlytól napjainkig (1930). A Nemzetnevelés című folyóirat kritikusa így összegezte róla a véleményét: „Nem kertel s nem komázik, vérségi szimpátiát vagy tradicionális gyűlöletet nem ismer. Az igazság, az irodalmi és erkölcsi igazság érdekli.”

     1939-ben Magyar nőírók címen könyvet publikált. Elsőként követte nyomon a nők szerepének alakulását irodalmunkban: a műélvező szereptől a művészi alkotómunkáig. Kaffka Margitot tartotta a „legeredetibb magyar nőírónak”, aki „a férfiszemlélettől függetlenül merte írásaiban az életet adni”. Istennek szentelt küldetéssel a tudás, a művészetek, az irodalom szeretetét plántálta tanítványaiba. Irodalomtörténeti munkásságáról többek között Sík Sándor, Horváth János, Alszeghy Zsolt, Gálos Rezső, Barta János írt és szólt elismerően.

     Jáki Sándor Teodóz fogadott tanítványául, 15 éven át tartó posztgraduális képzésre, amikor Alfonz Tanár Úr az égi hazába távozott. Közös előadásainkban a humor fontosságát, életemben pedig a Deo gratias érzés, az hálaadó Isten-dicséret verbális-énekes örömét erősítette bennem. (A humort szerette, a cinizmust utálta.) Minden hivalkodással szemben, az ökumené szellemében tudatosította bennem, mekkora jelentősége van a Soli Deo Gloria igazságnak. Sokszor lehettem kísérője, adjutánsa, ministránsa itthoni, erdélyi, csángóföldi, felvidéki zarándokútjain. Rokonföldön című könyvem erdélyi és csángóföldi úti élményekből született. Mindig nagy örömmel hangsúlyozta: a csángókat katolikus hitük tartotta meg magyarnak. Temetőkultusz helyett gyerekkultusz jellemzi őket. A terhes nő helyett azt mondják: jövője van. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. A Vándorapostol című emlékkönyv nyomán (2014) Teodóz atya, a csángómagyarok bencés vándorapostola – 2015. március 21-én, Szent Benedek ünnepén – poszthumusz Magyar Örökség Díjat kapott. Nagy megtiszteltetésként éltem meg, hogy a díjátadó ünnepségen, az Akadémia dísztermében Teodóz Atyáról laudációt mondhattam.

 

     Társadalmi szerepvállalásai révén sokat tett Eger kulturális életéért. Mi a tapasztalata, mennyire sikerült bevonni az utánunk jövő generációt ebbe az értékteremtésbe?

 

     A tudás átadása az oktató-nevelő munka legfőbb célja. A Németh László-i „álom- és tapasztalatátadás” jelenti számomra az „aszú-örömöt”. Életre szóló ideálom az Ora et labora, az imádság és a munka életté vált eszménye. A bencés rendben és iskolában (schola servitii – az Úr szolgálatának iskolája) a legfőbb munka az opus Dei: az istentisztelet. Újabban a „Keresd a békét és járj utána” intelmet tartják a Regula gyémánttengelyének. (Létfontosságú a békesség, de nem békepapi értelemben.) Egyszerre kellene megfelelni az „Ora et labora” követelményeinek, eddig inkább csak a dolgozzál alapelvnek sikerült.

 

     Hogyan fogalmazná meg tanári hitvallását?

 

     A „tanár úr” titulus a legszebb, többre becsülöm a professzor úr megszólításnál. A tanítás emberformáló hivatás, kulcsa a pedagógus személye, hite, szeretete a szakma és a tanítványok iránt. Hit abban, hogy az emberek többre taníthatók, jobbá nevelhetők. Ideálom – Czine Mihály, Vekerdi László, Fodor András nyomán: a szabadon szolgáló értelmiségi létforma. Jó érzés, hogy – tanárságomból 35 éven át, és már nyugdíjasként is – Egerben a Jóistenen és az Asszonykámon kívül egzisztenciálisan senkitől sem függtem. Egész életemben azt tapasztaltam: az egészségügy van legalul, alatta pedig már csak egy található: az oktatásügy. Csodák csodája, hogy az iskolában és az oktatásügy legalján lévő könyvtárban sok emlékezetes, szívderítő csodát élhettem át. Életem jó részét a legtisztább munkahelyen, fiatalok között: iskolában és könyvtárban tölthettem.

 

     Több kötetet is írt Eger és a régió kulturális múltjáról, kortárs irodalmáról.

 

     Egyeztetni igyekszem kutatási terveimet és lokális vállalásaimat. Még a pártállami érában, 1980-ban, Halmai (Bányász) Istvánnal összefogva kiadtunk egy Hevesi útrahívás című antológiát, amelyben az egri, Heves megyei kötődésű költők és írók mellett művekkel szerepeltek a tájhazához kapcsolódó képzőművészek is. (Hasonló azóta sem jelent meg.) Jó rágondolni, hogy Oravecz Imre és Utassy József is verssel szerepelt a kötetben.

     A Jeszenyin világa kismonográfiám mellett az Utak és távlatok tanulmánykötetem az észak-magyarországi irodalmi örökségéről szól. Tanújelek címen publikáltam kandidátusi disszertációmat. Intelem számomra, hogy az 1997-es kiadású Hevesi és borsodi tájhazában könyvem fő szereplői közül már csak egy él: Lőkös István.

 

     Irodalmi, közéleti tevékenységét több díjjal is jutalmazták: a Csuvas irodalom népszerűsítéséért a Csuvas Írószövetség „Vaszlej Mitta-díjban” részesítette; az ELTE Pro Universitate kitüntetésben (1997), Eger városa Pro Agria díjat adományozott (2006). Szülővárosa, Kapuvár 2009-ben díszpolgárrá avatta. Elnyerte a Heves Megyei Príma Díj közönségdíját (2009), 2012-ben a Toldy Ferenc-díjat. Mit adtak ezek az elismerésen túl? Több évtizede Egerben él. Milyennek látja a várost, a fejlődést, mi az, ami ideköti?

 

     Való igaz: Kapuváron és Egerben mindig jókor kaptam meg – ’gallycsapta, víz hozta gyüttmentként’ – az általam elérhető, új és újabb munkára serkentő kitüntetést. Kapuvári vagyok, szülővároskámban, a Rábaközben érzem magam otthon, Egerben pedig itthon.

     Többgyökerű vagyok. Az asszonykám, életem legfőbb jótevője, ide gyökeredzett. A Dobó Gimnázium tanára volt. Eger locus mirabilis. Az egri vár a magyarság zarándokhelye, modernkori turisztikai célpontja. A vár védbástya, ezer év óta mind a négy egri püspöki-érseki székesegyház a szakralitás központja volt. Eger történelmi, metafizikai küldetését legszebben literatúránk örökítette meg. „Ezt a várost nem hatalom és tömeg emelte, hanem ízlés és lélek.” (Márai Sándor) Szerencsére vannak olyan kiváló egriek, borászok is, akik a borkultúrából a kultúrát is fontosnak tartják, és erősítik ennek az istenáldotta helynek a szakralitását is.

     Eger természeti, építészeti, művészeti értékeit, szellemi-irodalmi örökségét szeretem. Sajnos, a sokunknak olyan kedves, osztrák-sárga későbarokk kisvárost egyre inkább kiszürkítik és deszakralizálják. A belvárosi rekonstrukcióból imprudens módon éppen a „lélek és ízlés” hiányzik. (Gárdonyi gyönyörű, „pipás szobrát”, háttal a Várnak és saját házának, méltatlan helyre – a korábbi WC-talapzatára – „letették”.) Szaporodik a léleksivár urbánus szürkeség, pedig a szürke a szürkén szürkébb a szürkénél. Sík Sándor Ments meg, Uram! című versének záró sorával fohászkodom: „Szabadíts meg a szürkeségtől!”

     Eger városi és megyei kulturális intézményeiben igen sokan és eredményesen dolgoznak, együttműködő intézményi kapcsolataik azonban gyengék, köztük az összefogás jó ügyekben is ritka. Kivétel a Bródy Könyvtár, amelynek sokrétű és sikeres kulturális missziója országosan elismert. Ha Szókratész szerint „A lélek varázslatos gyógyítója a szép szó”, akkor Nagy Rhamses palotája melletti romok közt talált könyvtárépület felirata is igaz: „A lélek gyógyszertára”. Kemény Zsigmond felismerte, a közönség nemzeti érzelmeinek adózik, amikor magyar könyveket vesz: „Pártolása mecénási s nem ügybaráti. Adni akar, nem élvezni. Adózik, nem pedig vásárol.” Rómer Flóris észrevette: az így létrejött köznemesi kúriakönyvtárak „pompakönyvtárak”, mert inkább a rangbeli dekorációt szolgálták, mintsem a konkrét művelődést. A könyvtártörténet számon tartja a tömegkönyvtár, a nyilvános könyvtár, Public library, népkönyvtár, a free public library változatait. A Bródy Sándor Könyvtár a „nevelő szemléletű” népkönyvtári modellt képviseli.

     2007 fényes pillanat: Apor Elemér költő, újságíró, szerkesztő születésének 100. évfordulóját – a szülővárossal, a derék rimaszombatiakkal is összefogva – példamutatóan megünnepeltük. Egy szép kivitelű, tartalmában is méltó emlékkönyv született: Dajkáld völgy eme várost. Szerkesztésemben a Kálnoky-, Bródy- és Gárdonyi-jubileum konferenciáinak anyagából jött létre az Egri jubileumok I-III. emlékkönyv-sorozat, jelentős irodalomtörténeti könyv-triptichon. (Hungarovox Kiadó, 2013-2014.)

Eger számomra is a „magyar álmok városa”. Márai arról is beszámol, hogy Mindszenty az 1947. szeptember 19-e és 21-e között Egerben rendezett Mária-ünnepségen több tízezer ember előtt tartott beszédet az egri székesegyház lépcsőin. A nagy tömegben sok szegényesen öltözött, sőt mezítlábas zarándok is fújta a Boldogasszony anyánk ősi népéneket, miközben a Park Hotelban, állatorvosok országos bankettján, úri módra húzatták a Schneider Fáni-t.

     Mulasztások miatt álom maradt, hogy ez az architektúrai szépségű, csodálatos szellemi tradíciójú város legyen a Gárdonyi-kultusz egyik országos centruma, a huszonkét Gárdonyi-település (ahol az író családjával együtt lakott) szellemi központja. (Három évtized óta Egerben Gárdonyi Társaság sincsen.) Kiváló alkotók helyzetére itt is jellemző: „Vagy magadat mented s az ügy romlik meg körülötted, vagy az ügyet mented s magad pusztulsz bele.” (Németh László.) Eger vonzereje változatlanul nagy, de lakosság- és tehetségmegtartó ereje azonban jelentősen csökkent.

     A Visszazengtem a világ hangjait c. Kálnoky-emlékkönyv bizonyítja: ha irodalmunk létezési módjának értelme a jelenre vonatkoztatás, akkor a sok sérelmet szenvedett Kálnoky László életműve szerfölött tanulságos sorstükör. A szenvedés misztériuma végigkíséri a költő felnőttkorát is. Északon című, skandináviai utazását megörökítő versének konklúziója mégis ez: „Talán jobb lett volna máshol születni… / De élni és meghalni – itt, csak itt!”

     A Születtem Egerben, amire büszke vagyok c. emlékkönyv Bródy Sándor iránti adósságtörlesztés. Az író családjában a tizennegyedik gyerekként született. Blau Katalin, az író csodálatos lelkületű édesanyja Szatmárnémetiben, a neológ zsidó temetőben nyugszik. Apja, Bródy Jakab Kossuth-párti egri nemzetőr volt. Az egri diákok írója sokszor tett tanúságot szülővárosa iránti szeretetéről. Szárnyaló szívvel szól Alma Materéről, az egri Ciszterci Gimnáziumról is, amelynek 1874–1876 között diákja volt.

     Az „Agyagedénybe zárt Isten-sugár című Gárdonyi-emlékkönyv szerzőgárdája az „egyművűség” ellenében egy teljesebb, árnyaltabb íróportrét mutat fel. Egerben 1552-ben a kétségbeesés és a honszeretet győzött. A kultuszteremtő Gárdonyi remekművében a vári diadalt, a magyarság oni győzelmét mítoszteremtő érvénnyel örökítette meg. Eger Tinódi jóvoltából lett Európa-hírűvé, a XX. században pedig Gárdonyi révén vált világhírűvé.

     Gárdonyi nem „egri remete” volt: alkotóműhelyt, szellemi kilátót teremtett. Keller Péter, az író dédunokája méltán hangsúlyozza dédapja Jézus-eszményét, szakrális emberfogalmát: „Agyagedénybe zárt Isten-sugár az ember”. Az Egri csillagok írója Egerben kapta vissza hitét, teljesítette ki tehetségét. (A tehetség ígéret, a talentum valóra váltott tehetség.) Tisztázó érvényű vallomása: „olyan könyv, amelyet többször is elolvasok, csak egy van: az Újtestamentum. Mindennap olvasok belőle (…): mindig ott van az éjjeli asztalomon. A koporsómban is ez legyen a szívemen!”

 

     Hogyan látja Eger és Gárdonyi viszonyát, a Gárdonyi-kultusz helyzetét?

 

     Kálnoky Lászlóhoz, Eger egykori polgármesterének a költőfiához hasonlóan, aki Eger és Gárdonyi kapcsolatát így értelmezi Az elnök beiktatása című „költői beszély” Szaniszló színeváltozása című fejezetében: „Gordoványi Gáspár sem volt egri születésű. / Életének harmincötödik éve táján telepedett le / az Isten háta mögötti városkában, ahol kertes lakóházat vásárolt / a váralját övező magaslatok egyikén, és ott élte le / hátralévő idejét, mint „a váraljai remete”. E néven / emlegette ugyanis az utókor, mivel nyugalomra vágyott, / visszavonultan élt, és nem barátkozott senkivel / váralja lakói közül, amit kétségkívül / bölcsen cselekedett.” Kálnoky István, Eger polgármesterének költőfiából nem is lett egri díszpolgár.

     Márai Sándor minden évszakban kedvelte, különösen ősszel, szüretkor szerette Egert. Chartres-hoz és Dijonhoz hasonlítota szépségét. Kassát elveszítve Egerben úgy érezte, olyan város, ahova nemcsak megérkezni, hanem „hazatérni is lehet”. Állítása mellett találóan érvel és indokol: „Itthon vagyunk egy városban és egy kultúrában, mely egészen a miénk. Ezt az érzést Eger erősebben adja, mint más magyar városok (…) Ezt a várost nem hatalom és tömeg emelte, hanem ízlés és lélek tartja össze.” „A borhoz nemcsak vulkanikus hegyvidék kell, a talaj sajátos ásványi összetétele, a gondosan válogatott és megmunkált szőlővenyigék: a borhoz kegyelem is kell. A nagy borvidék olyan, mintha áldás lenne rajta. Ez a profán kegyelem árad az Eger környéki tájból.”

     De Márai egri tartózkodásai alatt mást is észrevett, ilyen különös észrevételt is rögzít: „S utcán, társaságban, mindenütt ezek a keskeny, sunyi török szemek! Ravasz város ez. Este bort iszik, s a világháború kellős közepén fülére húzza a paplant, elégedetten.”

     Egri tapasztalataim köteleznek, hogy arról is szóljak, arról is, amire – Eger és Gárdonyi, Gárdonyi és a magyarság kapcsolatában engem Bretter György Vörösmarty utolsó verseiről szóló értekezésében emlékeztet: „… a nemzet még akkor is, amikor látszólag csak dalnokot óhajt erényeinek és hibáinak megéneklésére, amikor tehetségéből koszorúzásra alkalmas szobrokat farag – a nemzet akkor is érzi, hogy nem erkölcseinek pozitív leírására van szüksége, hanem létdilemmáinak felfedésére, dühös átokra, elkeseredett haragra, önkorbácsoló rációra; az igazán nagy tehetségekből a nemzet mártírt csinál, mert befogadni ugyan nem tudja, de érzi, hogy szüksége van reá, és ezért ki is izzadja magából.”

     Gárdonyiból végül országosan is, nagyon félreérthető megnevezéssel: „egri remetét” csináltak. Máig hatóan alaptalan vádakkal illették: magának való, nőgyűlölő, emberkerülő, mogorva stb. Pedig Egerről Gárdonyi – de talán másokról sem – írt egyetlen rossz szót sem, még akkor sem, amikor a vasútépítés miatt az egri várból levágtak egy bástyát – azóta is az enyészet martaléka –, hogy a váron átvezessék a nyomvonalat.

Helyette jeles elődök nyomán – Tinódi, Balassi, Kossuth stb. – Eger dicséretét zengi: „nem születhetik mindenki Egerben, de mindenki lehet egrivé, aki a hazáját úgy szereti, mint akik itt születtek.” (Titkosnapló.) Neki sikerült Egerben, „a magyar álmok városában” valóra váltani az álmát. Eger iránt mélységes szeretet éltette Apor Elemér költőt és szerkesztőt, Kálnoky első mesterét, a Kisváros a felhők fölött íróját. Szavaiban Balassi áldáskívánása, „Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel / áldjon Isten mezőkbe!” visszhangzik Apor Elemérnél, aki igéző hangon mond áldást csodálatos múltú, architektúrai szépségű lakóhelyére, a számára Civitást jelentő Egerre: „Dajkáld völgy eme várost / dombok öleljétek / süsd nap, hold te vigyázd / pattogó csillagok koszorúja / szikrázzon árnya fölött. / Legyen boldogság, béke hazája / örökké”.

 

     Szerkesztett Miskolcon, Tatabányán, Érden… Egerben lakik, sok jó ügyben munkálkodik.

 

     Egy évtizeden át a miskolci Napjaink, Papp Lajos főszerkesztővel, Feledy Gyula grafikussal, Kalász László és Serfőző Simon költőkkel, Dobrik István művészettörténésszel együtt munkálkodtam egy szellemi végvár elérhető színvonaláért. Aztán a tatabányai Új Forrásnál Monostori Imre főszerkesztővel, Tóth László költővel és Wehner Tibor művészettörténésszel együtt tevékenykedtem jó ügyekben. A Duna-Part-nál Büki Attila költő-főszerkesztővel együtt dolgozhattam. Majd pedig a hatvani Délszigetnél Moldvay Győzővel, később pedig az Új Hevesi Napló szerkesztésében Murawski Magdolnával együtt, végül pedig az Új Hegyvidék szerkesztésében is részt vettem.

     A 80-as évek végétől, az egri teológián, majd az egri Főiskolán a „docendo discimus” – „tanítva tanulunk” jegyében ars sacra stúdiumot adtam elő. Ebből jött létre az ars sacra megnevezést magyarosító Szent művészet I-II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából két kötete (1994-ben és 2000-ben.) Hét éven át tartottam a Magyar Katolikus Rádióban –  Nagy Gáspár felkérésére – az Ars sacra sorozatot. 1996-tól szemesztereket tartottam, speciális kollégiumot vezettem Németh László életművéről a Károli Gáspár Református Egyetemen. Németh László életművéről, népi írókról, Gárdonyi és Bródy életművéről, valamint a magyar literatúra, főképpen pedig a líra szakrális-spirituális vonulatáról az ELTE-n is gyakran hirdettem szemesztereket.

 

     Egész pályáját meghatározza hite, kereszténysége. Ebben mi változott az idők folyamán?

 

     Az egypárti, ateista-materialista időszak hálózata engem is árgus szemekkel figyelt. Ma is nehéz választ adni Mécs László kérdésére: „Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent? / Ha a mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment!” Barsi Balázs a szeretet örök értékelméletével szembesít bennünket: „Mert nem az élmény az érték, hanem a szeretet, nem az értelmi ismeret, nem a jámborság a legfőbb kincs, hanem a szeretet, a másik ember mindenestül való vállalása. ...Igenis a misztériumból, az imából kell élni...”

     Megértésemet fokozta az a felismerés: az Úrjézus alapította az Egyházat, de emberek képviselik. A politikáról megvan a véleményem, de amiken valaha sírni lett volna kedvem – bár azokon nevetni ma sem tudok –, mégis könnyebben teszem túl rajtuk magamat.

     Sokat tanultam irodalomértő tudós orvosoktól: Vekerdi László, Czeizel Endre, Mózsa Szabolcs, Kiss László, Matos Lajos, Szállási Árpád, Vértes László könyveiből, irodalmi patográfiáiból. Németh „hipertóniás episztoláinak” nagy tanulsága: „Az emberi agy nem bír el mindent, s olyan feltételeket kell teremteni neki, amelyek közt nem betegszik meg.”

     A XX. század szenvedéstörténete, „mysterium passionis” tanított meg bennünket – Pilinszky szerint iszonyúan átvérezte a történelem szövetét –, hogy az emberi sors koordinátarendszerében a cogito mellett jobban figyelembe kell vennünk a doleo jelentőségét. Ma már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa szívbetegségéről, Ady vérvirágos betegségéről, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi ínyrák okozta szájsebéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth Géza szenvedélybetegségéről. Karinthy szörnyű agydaganatáról. Tudjuk: Németh László a hipertóniáról szóló írásaival „hipertóniája ellenszereként önmagán kísérletezett ki életreceptet, amellyel 1969-ig meghosszabbította életének munkaképes időszakát.”

 

     Mire tanították a kilencvenes évek? És az új évezred több mint egy évtizede?

 

     Arra, hogy mennyire veszedelmes lehet az egoizmus, kártékony az irigység és iszonyatos az aranyborjú imádata. Az oktatás nemzeti ügy, mégis ezeréves oktatási értékeinket semmibe véve kényszerűen „bolonyáztunk”. Rónay György joggal hangsúlyozza: irodalmunk emberség és magyarság összhangjára tanít, ara a magyarságéra, amelynek lényege: a humanizmus. Jelenkorunkban keserű tapasztalatok mutatják, hol tartunk a Szentírás, a keresztény vallás ismereteiben – az állítólag „veszedelmesen” „keresztény Magyarországon”.

 

     Milyennek látná szívesen a XXI. évszázad magyar iskoláját?

 

     Egész pályámon a Németh László remek drámájában felmutatott Széchenyi „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié székesegyház” példáján lelkesültem. A Németh László-i minőség forradalmáról, a kiművelt emberfőkről álmodoztam. Régi álmom: egy oktatás- és család-párti társadalom, a Széchenyi és Németh László szellemében emelkedő magyar nemzet. A Jóistenben hiszek, a fiatalokban bízom. A fiataloknak itthon kellene lehetőségeket biztosítani, a külföldre távozókat visszahívni: a „hívunk, várunk, hazavárunk” szeretetével.

 

     Életének 70. évében jár, sokfelé lakott, dolgozott szerte az országban…

 

     Iskoláim, munka- és lakóhelyeim mutatják: Soprontól Debrecenig derekasan belaktam ezt a kis országot. Élek megbékélten: a magam kenyerén. Hálás szívvel mondhatom: sosem fogyott ki a hamuban sült pogácsa válltáskává lett summástarisznyámból. Az utazó tanár ingavonatán jártam 35 éven át Egerből Debrecenbe és Budapestre, vagyis BMW-vel, mármint Busszal, Metróval, Vonattal és Villamossal. A lokalitást tekintve nem lettem debrecenivé, aztán 29 év alatt sem lettem pestivé. Sokáig azt hittem, hogy életemnek én vagyok a fő célja és értelme. Korosodván rá kellett jönnöm,  a 70-es évtizedhíd közepére érve, sokat megértem, és most már megértem: dolgaimban a fontossági sorrenden is változtatnom kell.

     Könyvtárszobám egy képzeletbeli „Hortus conclusus”: a számvetések, végső következtetések színhelye. Szeretnék hálát adni mindazért a sok jóért, szépért, igaz dolgokért, amiket kaptam, Asszonykámnak szeretném megköszönni azt a csodálatos, gondoskodó szeretetét, amelyből mindmáig élek. Szeretném Fiamnak és Luca Sára és Lili Júlia, Emma Dorka és Gergő András unokáimnak megköszönni, hogy Ők ajándékoztak meg az apai és a nagyapai örömökkel. Unokáimat a lehetőségeim szerint szeretném a könyvek és az olvasás által is sok szépre, jóra, igazra tanítani, főképpen pedig az emberség és magyarság szeretetére nevelni. Diákkoromtól eszményem a szépségből, jóságból, igazságból eredő harmónia (Pax et gaudium, Pax et bonum).

     A végtelen Szeretet szabadon szolgáló kis szolgájának tudom magamat.

     Hálát adok azért, hogy hetven évemet nemcsak leéltem, de intenzíven meg is éltem. Egyedül sokszor voltam, de magányos, árva: sohasem. Még most is „szülői felügyelet” alatt állok. A 95. évében járó édesapám példáján látom: a szép öregkor mekkora kegyelem. Több szempontból is jó lenne a nyomába lépnem.

 

     Mit szeretne még elérni?

 

     Arany Jánossal szólva: „Munkás, vidám öregséget, / Hol, mit kezdtem, abban véget...”. Nagyon tetszik Don Bosco bölcsessége: „Vessünk csak, és aztán tegyük azt, amit a paraszt tesz, várjunk türelmesen az aratásig.” Hiszem, hogy a 102. zsoltár üzenete (Sík Sándor fordításában) rám is érvényes: „Az emberélet olyan, mint a fű / Mint a mezők virága úgy virít, / És jő a szél és nincs többé sehol, / Még a nevét sem tudja már a rét. / Ám áll az Úr kegyelme / Az őt félőkön mindörökké áll, / Igazság az unokákra száll…” Végül pedig a Szent Ágoston-i „Nem keresnél, ha meg nem találtál volna” hitével, Sík Sándor szavával fohászkodom: „Jaj, csak akkor el ne késsen / Hozzád csukló szívverésem, / Én Istenem, / Csak az ament el ne vétsem.”