Írói pályafutása 1958-ban indult, ekkor jelent meg első novellája Kuzmics fusizik címmel, melyet aztán továbbiak követtek. 1963 januárjától dramaturgiai ösztöndíjas a Nemzeti Színháznál.
Ekkortájt írta meg első drámáját, Életem, Zsókát. Ettől kezdve élete évtizedeken át a színház világához kötődött.
1966-ig a Nemzeti Színház, 1975–1978 között a Miskolci Nemzeti Színház, 1982–1988 között a győri Kisfaludy Színház, 1989-től a Pécsi Nemzeti Színház, 1993-tól a debreceni Csokonai Nemzeti Színház dramaturgja és címzetes örökös tagja.

Felsorolni is hosszú lenne itt az írói pályán eltöltött közel hatvan év termését, elbeszéléseket, regényeket, drámákat, színpadi műveket, rádiójátékokat és sorolhatnám. Melyek voltak azok, amelyek valamiért fontosak, kedvesek voltak a számára?

Minden, amit írtam, fontos volt, vagy annak tartottam. Persze vannak legfontosabbak. A Cirkusz című elbeszélésem vagy az Emberi üdvözlet ilyen a prózában. Drámában az Adáshiba, az Ítéletnapig egyfelvonásos és A hatodik napon. A hangjátékok közül az Albérlet és filodendron vagy a Milyen nap van ma? De azért ez a művekkel szemben igazságtalan, mert például a Bolond madár című regényem vagy a Francia tanya is ide sorolható. Meg hát más is.

Talán ritkán teszik fel a kérdést, de légyen szó regényről vagy színpadi műről, egy-egy karakter megformálása komoly empátiakészséget is igényel a teremtő képzelet mellett. Miből táplálkozik mindez?

Írásaim alakjait az életemből ismerem. Nemcsak az életből, hanem a saját éltemből. Közeli emberek, netán családtagok. Fontos, hogy minden modell a valóságból eredjen, de a karaktert általánosítani igyekszem, hogy ne kuriózum legyen, hanem mindenki számára ismerős. Fel tudnám sorolni, melyik alak honnan származik, ahogy a történetek magját is elmondhatnám. Realista író vagyok, még ha néha kísérletezem is. De az olyan munkáimnak is valós az alapja.

Melyik munkája volt az, amelyik meghozta az első sikereket, amelyikre egyszerre figyelt fel a szakma és az olvasóközönség?

Talán a Fogoly című elbeszélésem az Új Írás legelső számában. És persze az első drámám, az Életem, Zsóka, a Nemzeti kamaraszínházában, a Katonában, 1963-ban.

Minden ember életében vannak hullámvölgyek, mélyrepülések, amikor találkozunk a kudarcokkal. Voltak-e ilyenek, és hogy élte meg?

Kudarc mindig éri az embert, legtöbbször persze magánéleti. Ezekért elsősorban önmaga felelős, egy házasság felbomlása, emberi konfliktusok stb. A szakmai kudarc más. Ha magam jövök rá, hogy nem sikerült a munkám, akkor megvizsgálom, miért nem. Ez nem tragikus, újra neki kell állni, és jobban megcsinálni. Ha más – a kritika – ítéli kudarcnak egyik-másik művemet, azt sem tekintem annak, ha igaza van, elgondolkodtat, ha biztos vagyok a dolgomban, nem érdekel, én tudom, milyen.

1994 -ben megjelent „Álomirodalom“ c. kötetében – mindjárt az elején – azt írta, „Az álom a lélek korlátlan szabadsága“. Itt csak halkan jegyzem meg, jó lenne, ha mikrocsipes világunkban nem csak a lélek lenne szabad. Szokott-e álmodni, vannak-e visszatérő álmai?

Szoktam álmodni, éppen az Álomirodalom is ebből ered. Gyerekkori álmokra is pontosan emlékszem. Vannak szép álmok, de több a rossz. Némelyik reggelre nagyon megvisel. Nem hiszek az álmoskönyvekben, nem fogadom el, hogy az álom előre jelez valamit, de azt igen, hogy ami az idegrendszerünkben van, félelem, szorongás, azt az álom elénk vetíti, képpé, történetté formálja. Van egy visszatérő motívum az álmaimban: idegen városban járok, bár némileg sejlik, hogy már voltam itt, eleinte jól is érzem magam az utcákon, de váratlanul nem találom a folytatást, sőt, olyan helyekre jutok, ahonnan nem lehet tovább menni, például sziklameredélyre. Tudom, ott lenn van a villamosmegálló, de lehetetlen lejutni. Ez meggyötör, az elveszettség érzetét kelti. Oka bizonyára a nappalokban kereshető. Továbbá: az agy úgy működik, mint egy megterhelt gyomor, ami nappal belekerül, akár tudunk róla, akár nem, felgyülemlik, és éjjel az álomban az agy kiokádja. Az álom fontos dolog, de nem jóslás.

Korábban említettem a rádiójátékokat. Azt hiszem, az „Örvény“ c. hangjáték volt az egyike azoknak, amely egyszerre talált utat magának az éterben és a színpadon. Maga a történet fikció, egy férfi és egy nő szenvedélyes kapcsolatán keresztül mutatja be Dosztojevszkij életének egy ismertebb szakaszát. Milyen szándékok vezették ennek megírásakor?

Amikor Debrecenben voltam Lengyel György igazgató barátom mellett, teret engedtünk annak a vonzalomnak, ami mindkettőnkben él orosz klasszikusok iránt. Kérésére adaptáltam A félkegyelmű és a Bűn és bűnhődés c. regényt. Mindkettő nagy siker volt. Voltaképpen már a Madách Színházban a Holt lelkek-kel kezdtük a sort, folytattuk Pécsett Turgenyevvel. Miközben Dosztojevszkijjel foglalkoztam, megtaláltam ezt a történetet Appoliráija Szuszlovával, Fjodor Mihajlovics szenvedélyes szerelmével. Érdekelt az író és múzsája sorsa. Meg az idős férfi és fiatal nő szerelme. Dosztojevszkij később nemcsak a Játékos-ban, de minden más írásában is Polinára gondolt, mint modellre. A hangjáték sikeres volt Sződi Szilárd rendezésében, Szilágyi Enikővel és Blaskó Péterrel. Ma már ritkán ismétlik a régebbi darabokat a rádióban, különben is megfeneklett a műfaj a médiaátszervezések miatt. Sződi megkereste a Rózsavölgyi Szalont, ahol fogadták az ötletét, hogy színre vigye a hangjátékot. Szép előadás született Bánsági Eszterrel, Kaszás Gergővel és Ozsgyáni Mihállyal.

Közéleti tevékenységeit, vállalásait itt még felsorolni is hosszú lenne. Ezek mindegyike már önmagában is teljes embert kíván, és mellette ott van még az írás... Mi motiválta erre, honnan a késztetés?

A közéleti tevékenységet nem kerestem, de ha jó ügyben hívtak, mentem. Elég sok elfoglaltság, bár amikor felkérnek, mindig azt ígérik, hogy alig veszi igénybe az időmet. Alapítványok, mint amely Domján Edit emlékére alakult, szép tevékenység, egyrészt első drámám főszereplőjének emlékét ápolni, másrészt évente díjazni egy vidéken játszó fiatal színésznőt, vagy ott van a szép magyar beszéddel törődő Kazinczy Alapítvány, immár több évtizede szolgálom a kuratóriumot mint elnök, három különböző városban tartjuk a helyes kiejtés versenyeket, legutóbb Győrben ünnepeltük az 5o.-et. Ez is fontos, és más is, amit elfogadtam.

Alkotótevékenységét több díjjal is elismerték, megkapta – a teljesség igénye nélkül – a József Attila-díjat, Kossuth-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Mit jelentett mindez az elismerésen túl?

Az elismerés jólesik, a társadalom megbecsülését jelenti, de nem befolyásolja az ember tehetségét. Persze inspirálhat. És felelősséggel tölt el, tovább és jól kell működni a pályán.

Úgy tartják, minden sikeres ember mögött ott áll egy nő. Mennyiben érzi ezt igaznak, mit jelent az Ön számára a NŐ?

A nő nagyon fontos volt mindig is az életemben. A szerelem feltölt, segíti az alkotást, rengeteg élményt nyújt minden kapcsolat, még az is, amelyik nem sikerült. Mindenkire hálával gondolok, aki mellettem volt az életben, mindenkitől tanultam valamit, szegényebb lennék nélküle. A könyvekben ott vannak ők. Pályám kezdetén különösen sokat segített akkori feleségem. Rendkívül empatikus személyiség, alapot teremtett a továbbiakra.

Nem lehet nem észrevenni, hogy a mindenkori hatalom (titkolt) célja hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat – és talán igaz ez a színház világára is –, amely a legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. Íróként, színházi emberként milyennek ítéli meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet, az írói létet?

Az indulásom idején, az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig a társadalom figyelt az irodalomra. Egyetlen novellával hírt lehetett szerezni. Az emberek minden tudást, tájékozódást az irodalomból merítették, amit a politika elhallgatott, azt az írók a műveikben elmondták. Kellett a regény, a novella, a dráma, a hangjáték, kellett a vers. A klasszikusokat 3 forintért olvashattuk az Olcsó Könyvtár kis könyvecskéiben. Persze sok propagandisztikus munka is megjelent, a sematizmus is jelen volt, de a jó művek felülkerekedtek ezeken. A hetvenes években virult a színház, magyar drámák világhírre tettek szert, a közönség áradt a teátrumokba. Mára megváltozott a helyzet. Jött a televízió, időt rabol el az olvasástól. Ahogy más, új technikai vívmányok is. A szó szabad lett, nem kell a képes beszéd, maradhatna tehát a puszta műélvezet, ami pedig leszűkült egy kis érdeklődő körre. A könyvpiac hatalmas, de sok a lilaság, a publikum már nem tudja, mi a nemes és mi az olcsóság. Piac lett a kultúra és ez meglátszik mindenen. A színházon is. Hol vannak a 2o ezres példányszámú verskötetek? Ki ismeri a költőket? Persze azért az irodalom, a művészet él. A Nyugat c. folyóirat sem jelent meg nagy példányszámban, de hatása kiterjedt a társadalomra. És a benne megjelent művek mai kultúránk alapjai is. Az író egzisztenciálisan is nehéz helyzetben van, különösen a kezdők. De sok idős alkotó is. A kapitalizmus a szerencsére bízza az embereket. Vagy-vagy.

Úgy tűnik, sok egyéb mellett válságban van a könyvpiac, a szépirodalmi kiadványokra nincs kereslet, de, pestiesen szólva, a színházak esetében is rezeg a léc, egyre kevesebben látogatják. Miben keresendő ennek az oka, és hova vezethet ez hosszabb távon?

A könyvpiaci válság oka a pénzhiány lehet. Drága a könyv. Az igazi irodalom csak kivételes esetekben bestseller, általában nem „termeli ki” a költségeit. A kiadók csak pályázati pénzből tudnak dolgozni, a műveket a könyvkereskedők bizományba veszik át, csak a haszonból térítenek a kiadónak, de az árak csaknem ötven százaléka náluk marad. A könyvkiadó nem tud tőkésedni, és ha nem kap pályázati pénzt, bezárhatja a boltot. Az író honoráriuma legtöbbször tíz-húsz-harminc példány a saját könyvéből. A színház szerencsére még jó helyzetben van. A legtöbb telt házzal játszik, persze a műsorától függ. De a magyar közönség szereti a teátrumot, és nagyon udvarias, megtapsolja a gyengébb előadásokat is, gondolván, hogy szegény színészek fáradoztak, honoráljuk! Az író helyzete is jobb itt, ugyanis az eladott jegyek után ki kell fizetni a kialkudott tantiemet. A technika nyomul. Van elektromos könyv, van online-folyóirat, mert az ember azért nem tud meglenni művészet nélkül. Ha az irodalom, a színház kihalna, a lélek megfulladna a légszomjtól.

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)