Ismeretségünk még 2008-ra nyúlik vissza, akkor kerültem kapcsolatba, figyeltem fel Zonda Tamás verseire, melyeket meg is jelentettem az azóta már megszűnt Árkád Szépirodalmi és Művészeti Folyóiratban, ahol idővel ‒ mondhatni ‒ a lap háziszerzője lett. Később az Irodalmi Teadélután sorozat vendégeként is köszönthettem, ahol Szarka István költő volt a másik meghívott vendég. A programot tovább színesítette az a zenei kíséret, az a dzsesszes, latinos dallamvilág, amivel fiának zenekara (a Zonda Trió) örvendeztette meg a hallgatóságot.

     Zonda Tamás számára ‒ gondolom ‒ biztos egzisztenciát jelentett az a pár évtized, amit az orvosi pályán töltött, ám hogy íróemberként mit adtak számára a mindennapok, miként élte meg a kort, világunkat, arról az alábbiakban talán többet megtudhatunk.

 

     Polgári foglalkozásodat tekintve orvosként dolgoztál évtizedeken keresztül, a pszichiátria volt a szakterületed, melynek jeles ismerőjeként több szakmai publikációt, könyvet is megjelentettél. Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal, mikor érkeztek az első versek?

 

     Tulajdonképpen kisgimnazista koromtól az irodalom és a zene érdekelt. Karinthy Így írtok Ti-jét 14 éves koromban kaptam meg és fújtam kívülről. A gimiben kezdtem verset írni, reménytelen szerelmes lévén. Sokáig lapultak kincses dobozomban, de pár éve egy nagy revízió során kidobtam szegényeket, csapnivalók voltak. Aztán sokáig csak olvastam és „tanultam” a költészetet. Egyszerre adtam be felvételi kérelmemet az Orvosegyetemre (családi hagyomány) és a filmrendezői szakra. Akkor még volt valami dramaturgia szak, oda felvettek volna, de szótlan székely Apám annyit mondott: „szerintem, fiam, az egy politikai foglalkozás”. Így hát orvos lettem, és hálás vagyok Apámnak a tanácsért. Nem tudom, milyen lett volna az életem, ha nem leszek orvos. Felkent állapot, csodálatos tudni a test működésének titkait, és segíteni a beteg ember szenvedésén. Az, hogy végül pszichiáter lettem, jelzi, hogy a szervi bajok orvoslásán túl leginkább a lélek rejtelmei vonzottak, és akkor máris közelebb vagyunk a költészethez. Nem vitás, nehéz volt kétfelé megfelelni: íróasztalom egyik oldalán a szakma könyvei, a másik oldalon versek, esszék. Egy idő után beláttam, hogy a feladat megoldhatatlan, és kettős állampolgárságom nyomasztó súlyából végül úgy sikerült – részben – lefaragnom, hogy egyfajta határterületi feladatra leltem: az öngyilkosság jelenségének kultúrtörténeti vizsgálatára. E munka eredménye két, azt hiszem sikeres könyv lett. Mindkettőért a pszichiátriai szakma Nyírő Gyula díját kaptam, mely az év legjobb szakkönyvéért jár. 

 

     Balassagyarmat meghatározó erővel bírt az életedben mindenféle szempontból. Mit adtak azok az évek úgy mint orvosnak, irodalmárnak?

 

     A boldog gyermekkor, a gimnazista évek, az egyetemi időszak nyári szabadságai, orvosként ott kezdtem dolgozni, két nagy fiam ott született. Ez elég is lenne válasznak.

     De kevesen tudják, hogy az irodalmi élet mindig pezsgő volt Gyarmaton. Többnyire Madách, Mikszáth és Komjáthy Jenő nevét halljuk, persze joggal, de a nagyok árnyékában, a háttérben ott működött, robotolt a város egész szellemi-irodalmi élete: a „kismesterek”, napi- és hetilapok állandó irodalmi rovattal, könyvkiadó, egyletek, levéltár, dalárda, színtársulat. Élénk és gazdag kulturális közegről, klímáról beszélhetünk, mely szellemi humuszként megtermi az alkotás, a kulturális növekvés lehetőségét, és amelyből nem véletlenül szökken ki egy-egy nagy alkotó is.

     A hetvenes években létrehoztuk Gyarmaton a Komjáthy Jenő Irodalmi Társaságot, újra életre keltettük a Röpke Ívek-et, évente megrendeztük az irodalmi színpadok országos találkozóját. Első verseim is a Társaság antológiájában (Bőrünkön a betűk) és a Palócföldben jelentek meg, országos lapokban 1980-tól.

     Egy kicsit még Balassagyarmatnál maradva - 2009-ben a Madách Irodalmi Társaság jelentette meg Lisznyai Kálmán válogatott verseit bemutató kötetét, melynek Te írtad az esszének beillő előszavát, és a verseket is magad válogattad. Miért éppen Lisznyaira esett a választás?

 

     Összehoztam egy kis irodalomtörténeti antológiát a Nógrád megyei, de főként a balassagyarmati „kismester” költőktől, Nagyok árnyékában címmel. Lisznyait bele kellett volna vennem, de életművének terjedelme és tálentuma miatt úgy gondoltam, hogy megérdemel egy külön válogatást. Petőfivel egyidős volt, és volt 10 éve, amikor üstökösként ragyogott a hazai költészet egén. A Petőfi utáni időszakban megjelent költőáradat egyik azon tagja, akiben a költői tehetség jelei egyértelműen észlelhetők. Sajnos „a tékozló költők és emberek típusából való volt. Tehetségét sohasem bontotta ki, életművét nem építette, műveit nem gondozta”. Pontosan definiálta önmagát: „Én nem élek a jövőnek és nem is írok a jövőnek. Beérem azzal a népszavazattal, amit kaptam: hatezren vették meg a Palóc dalok két kiadását”. Úgy éreztem mégis, hogy illik megemlékezni róla egy kis kötetnyi válogatással. (Egyébként Budapesten utca és iskola van róla elnevezve).

 

     Talán sokan úgy hinnék, hogy mint az emberi lélek ismerője könnyebben találsz utat egy-egy élethelyzet analizálásához, versben való megjelenítéséhez. Mennyire igaz vagy nem igaz ez?

     Mikor Freudot a tudatalatti leírása okán ünnepelték, tiltakozott, mondván: „az írók már előttem jól ismerték”. Így igaz, a költők, írók a legkiválóbb pszichológusok. Érzékenységük sokszor előre jelez olyan eseményeket, melyeknek a jelenben igen halvány jelei vannak, de később bekövetkeznek. Olyan emberi összefüggéseket fogalmaznak meg, amit a pszichiátria nem tud megtenni, vagy igen szárazon. A pszichiátria és a költészet „művelésében” egy a közös, az intuitív készség, ami adottság.

     A költő előbb fedezi fel, sejti meg a személytelenül általánost, és ezt művészi fokon adja át nekünk, örökké felidézhetően. Vagyis megszületik a vers, és elmondja azt, ami sokakat gyötör titokban, de nem tudja megfogalmazni. A pszichiáter is gyakran teszi ezt, mert a beteg sokszor nem érti önmagát és bajainak rejtett forrásait. Ilyen értelemben van közös a költészet és lélekismeret között, de Shakespeare, Dosztojevszkij vagy József Attila jobban értették az emberi lélek mélységeit, legalábbis a megfogalmazás szintjén. Kérdésedre válaszolva: lehet, hogy a „szakma” segít egy-egy élethelyzet analizálásában, de költészetté szublimálásában nem.

 

     Melyik volt az első versesköteted, hogy élted meg a fogadtatását az olvasók részéről?

 

     Első kötetem 1988-ban jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál Nincs félelem címmel. Több kritika jelent meg, helyenként igen szórakoztató volt. A kritikusok képtelenek elkerülni, hogy ne mutassanak ki kapcsolatot más költők életművével, hatásával. Persze van ilyen, de néha túlzottan erőszakolt a hatás feltételezése. Én is megtudtam, hogy a kortárs költészet rangos vonulatához tartozom, amit máig nem értek. Olyanok hatottak rám, akiknek – szégyellem – egy sorát sem olvastam, vagy ha igen, egyáltalán nem hatottak rám. Sok ismeretlen embertől kaptam köszönő szavakat, néha teljesen véletlenül ráakadok az interneten egy-egy citált versemre. A versírás kényszer, megmagyarázni nem tudom. Nem is dolgom.

 

     Nem tudom mennyire vagy termékeny író? Kérdezem ezt azért, mert nem hiszem, hogy ezt a megjelent kötetek száma határozná meg. Ez utóbbi inkább a kiadás, a megjelentetés lehetőségein múlik.

 

     Manapság kritérium a sok könyv, a termékenység. Nem vagyok termékeny író. Tudom, ez baj, noha tucatnyi egykötetes nagy szerző is van. Az kétségtelen, hogy a megjelentetés manapság már-már képtelenség, a szerző fizet a kiadónak, bár régebben fordítva volt. Persze ma mindenki úgy érzi, hogy verset kell írnia, elképesztően nagy az egy négyzetkilométerre eső költők száma kis hazánkban. André Gide írta, hogy „a költő, festő fokozottan nárcisztikus… Élete egy fázisában mindenki művész, de ez elfedődik, többnyire az akadémikus oktatás eredményeképpen”. Manapság nehezebb kinőni, mert a kurrens irodalomkritika és elmélet lovat ad az érthetetlen, „önmegvalósító” költészethez. Költőként és pszichiáterként, azt hiszem, elég fejlett asszociációs készséggel rendelkezem, de szép számmal vannak költők, akiknek egy sorát sem értem. Diderot mondja, hogy a költészet nem közöl, hanem sugalmaz. Így igaz, de sok manapság megjelenő kötet sugallatát csak maga a szerző érti. Az olvasó már most, az idő majd később eldönti, hogy érték-e vagy sem. Ki olvas ma dadaista költőket?

 

     2013 áprilisában az egyik budapesti, belvárosi galériában mutatták be „Kisvizit“ című kötetedet, mely összegyűjtött verseidet, visszaemlékezéseidet tartalmazza. Megvallom, a kötetbemutató után nagyon sokat forgattam. Egy roppant tág térben, időben mozognak a versek, hónapok, élethelyzetek váltakoznak, követik egymást, tolul egymásra a múlt, egy nagy tükör az egész, benne a világ, de ha abba a tükörbe belenézek, Zonda Tamást látom.

 

     Ez így van jól, ha találkozik mások érzéseivel is. Erre vannak jelzések. Több kritika jelent meg, többnyire dicsérő hangon, bár megható, hogy milyen eltérő értelmezések születtek. Azt hiszem, ez nem baj. Van az én szándékom, amiből az olvasó mást is kiolvas. A versnek túl kell lépnie a verbálisan felidézett valóságon, az olvasó megformálatlan, megfogalmazhatatlan, inkább észlelt, sejtett felismeréseinek, élményeinek kell alakot öltenie benne. Ha ez megtörténik, a vers és olvasó egymásra talál.

 

     Mi a véleményed a sokat hangoztatott alkotói magányról? Mennyire igényled ezt?  

 

     Azt hiszem, a versíráshoz kell a magány és valamiféle felhorzsolt állapot. Kiegyensúlyozott,

úgymond boldog állapotban kétféle módon valósulhat meg. Vagy az alkotó személyiségjegye a sérülékenység, a túlérzékenység, vagy az élet teremt folyamatosan olyan szituációkat számára, melyben ezek az állapotok generálódnak. Ilyenkor tud az ember igazán írni. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán ezért mondható rapszodikusnak szépirodalmi termékenységem. Az alkotói magányról annyit, hogy Garcia-Marquez, aki immár végképp klasszikus, a Száz év magányt úgy írta, hogy bezárkózott egy szobába, és (ha jól emlékszem) másfél évig ki sem jött, míg el nem készült a mű.

 

     Az egyik versedben azt írod: „Az anarchia / élősködő fagyöngy: ő / is a rendből él“ Hogy a politika miből táplálkozik, ne menjünk bele- Azt viszont tudjuk, talán nem is titkolt célja, hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. (Már ha működik a sokat hangoztatott írói felelősségvállalás...) Milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet, az írói létet?

 

     Ha az ún. posztmodern irodalomelméleti vonulat politikai indíttatású, akkor tény, hogy igyekszik szétverni az irodalmat. Megtagadja a költő jogát a személyességhez, a társadalmisághoz, de a legfőbb kiküszöbölendő szörnyűség számára a jelentés. Már ott tartunk, hogy nem lehet tudni, hogy a szöveg és az én interakciójában mi történik: én olvasok valóban, vagy a szöveg olvas engem? Petri György irodalmi „minimal artnak” minősítette ezt az irányzatot. Nyugaton már nagyjából lecsengett ez az irányzat, nálunk (jó szokás szerint) most hódít. Végül is nem lenne baj, hogy van ilyen is – virágozzék száz virág –, ha ez az irányzat nem viselkedne már-már aczélgyörgyi cenzorként, és ne lépne fel az egyedüli esztétikai igazság birtokosaként, megszabva a művek megjelenésének lehetőségét és az egyes szerzők minősítését. Ez egyben az értéktelen művek és szerzők tucatjainak megjelenését is eredményezi. A posztmodern kritika ujjong az egyre bonyolultabb (hovatovább értelmetlen) művek olvastán, a versszerető olvasók zöme viszont dühösen rakja vissza a bolt polcára a könyvet.

     A „konzervatív” költészetnek lassan szégyenkeznie kell(ene), de szerencsére a versolvasók többsége is konzervatív. Így aztán ennek a műveletlen, pernahajder firkásznak, Petőfinek lesz majd igaza: „Az idő igaz és eldönti, ami nem az”.

 

     Fiatal éveimben teljesen megszokott volt, hogy az emberek a tömegközlekedési eszközökön könyvet tartottak a kezükben és olvastak. Mára ez megváltozott, elektronikus kütyüket nyomkodnak jobb sorsra érdemes fiataljaink, és a könyv, az olvasás háttérbe szorult. Miben látod ennek az okát, hova vezethet mindez hosszabb távon?

 

     Jó ötvenéves, és egyre aggasztóbb probléma, melyet az elektronikus média (rádió, tévé, majd a személyi számítógépek és a világháló) megjelenése vetett fel és vizionálta, hogy ezek a felfedezések és hatásaik a végét jelentik a könyvek és a papírmédia világának. Marshall McLuhan 1962-ben jelentette meg A Gutenberg-galaxis című híres művét, amelyben a Gutenberg által feltalált könyvnyomtatás óta eltelt majd hat évszázadot vizsgálta meg a könyv és az olvasás oldaláról. Mindent egybevetve a könyv halálhírét keltette, a Gutenberg galaxis végét. Én még reménykedem. Látom az elektromos kütyüket, de közben a könyvpiacon hatalmas kínálat van, sikeresek a könyvvásárok, a könyvhetek, a könyvkereskedelem panaszkodik, de kenyérgondjuk azért – úgy tűnik – nincs. És látok azért sok könyvolvasó embert is. Elképzelésem szerint azok, akik buszon, villamoson, állva vagy ülve nyomkodják a kütyüket, azok nem „elhódított” valahai könyvolvasók. Ez a (meglehetősen nagy) populáció soha nem olvasott szépirodalmat, legfeljebb krimit, és ma sem nézi-hallgatja az elektronikus médiumokban az irodalmilag nívós műsorokat, adókat! Az történik csupán, hogy jobban kiválnak „vizuálisan” a tömegből, jobban láthatóvá vált a populáció kulturális igénye. Persze jósolni nem merek, de reménykedem, hogy elképzelésem nem „vágyteljesítő hallucináció”.

 

„Nincs nyom mögöttem

     de megyek

nincs magasság fölöttem

     de térdelek

csöppnyi fájdalom talán

és mint a

   lepke szárnya

      beleolvadok

         a gyertyalángba“

 

– Zonda Tamás –

 

 

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)