A tollforgató népek gyakori előfordulási és találkozási helyei a különböző irodalmi rendezvényeknek helyet adó intézmények könyvtárai, előadótermei. Már meg nem tudnám mondani, mikorra datálható első személyes találkozásunk, de azt tudom, a virtuális térben korábban már össze-összejöttünk. Az Árkád Szépirodalmi és Művészeti Folyóiratban (2008–2011) több versét is közöltem, melyek első olvasatra megragadtak, és bármiféle túlzás nélkül mondhatom, egyikük-másikuk helyet kaphatna a középiskolások irodalomkönyveiben.

Katolikus teológiát tanultál 1990 és 1997 között az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, majd a Szegedi Hittudományi Egyetemen, de a pappá szentelésed elmaradt, más irányt vett az életed. Mi térített le a „pályáról”, és vezetett vissza a világi életbe?

Hát igen, két héttel a szentelés előtt költöztem ki a szegedit követő utolsó állomáshelyemről, a pécsi papneveldéből. Nem kimondottan önszántamból. Én kértem a szentelést, az elöljárók viszont nem adták meg rá a lehetőséget. Azt hiszem, sorsomról az a jellemzés döntött, amit a pécsi papnevelő intézet rektora írt rólam – tele rosszindulattal, mi több, valótlanságokkal. Ám hivatalos indoklást a mai napig nem kaptam arról, miért nem szenteltek fel. Egy, a rektor szobájában 1997 februárjában lezajlott nem hivatalos beszélgetés során főként az irodalmi tevékenységem ítélték botrányosnak. Tény, hogy akkor már közöltem verseket a Magyar Naplóban, a Lyukasórában. Leginkább azt vették rossz néven, amikor második helyezést értem el a Vigilia folyóirat esszépályázatán. Gyermeki naivitással azt hittem: ezzel inkább büszkélkednie kellene az egyháznak, mint büntetnie… Azon a bizonyos beszélgetésen a rektor nekem szegezte a kérdést: „Igaz-e, hogy fél évvel korábban a kápolnában Babits- és Pilinszky-verseket olvasott?” Pilinszky igaz, feleltem, hiszen nagyon szeretem a verseit. Mire a rektor, bizonyos Horváth István a következő stupid kijelentést tette, szó szerint idézem: „Ez nagyon nagy baj, mert a költészetnek nincs helye az Oltáriszentség előtt.” Azóta is sajnálom, hogy akkor döbbenten hallgattam. Azt kellett volna mondanom, hogy legyen szíves, adja ezt nekem írásba, és nyomjon rá egy pecsétet.

2000-ben kiköltöztél Lengyelországba, Krakkóba, ahol négy évet töltöttél. Milyen célokkal indultál, és miért éppen Krakkóba vezetett az utad? Mit adtak azok az évek?

Életem lengyel fejezete 1988 tavaszán kezdődött, másodikos gimnazista voltam. A húsvéti szünetben az egyik tanárnő egyhetes felvidéki kirándulásra toborzott diákokat, ötven férőhelyes Ikarus-busszal. Édesapámnak tetszett a dolog, ezért kifizette a részvételi díjat. A körutazás részeként két napra Krakkóba is felruccantunk. Ez még a hírhedt Jaruzelski tábornok uralma idején történt – közvetlenül a jegyrendszer után voltunk, néhány évvel a hadiállapot és az internálótáborok után. A város akkoriban szürke volt és szomorú, a csodálatos óváros elhanyagoltan, komoran állt, és mégis: idétlenkedő kamasz lelkemet megérintette a légkör. Igen, valami rezgett a levegőben, Krakkó elvarázsolt, visszavágytam oda. Nehéz ezt logikusan megmagyarázni… Az érettségit követően minden évben mentem, egy teljes hétre vagy csak három-négy napra – és mindig szerettem volna ottmaradni. Végül 2000-ben ölembe hullott egy családi örökség, éppen minden szempontból szabad voltam (bár az ember soha nem lehet teljesen szabad), így hát vettem egy mély levegőt, és négy évre kiköltöztem Krakkóba. Csodálatos időszak volt, valódi szabadegyetem. Minden huszonéves költőtársamnak hasonlót kívánok.

2004-ben fájó szívvel búcsút vettem a várostól, és visszaköltöztem Budapestre. Ám korántsem szakadtam el Lengyelországtól: évente három-négy alkalommal visszalátogatok, olykor magyar turista- vagy zarándokcsoportokat idegenvezetve, olykor egy irodalmi konferencia résztvevőjeként, máskor pedig magáncélból, kedvemre lubickolni. Egy-egy szerencsés esztendőben öt-hat alkalommal is eljutok lengyel földre. Lengyelország a második hazám.

Talán nem tévedek sokat, ha azt mondom, részben ennek is köszönhető, hogy komoly részt vállalsz a lengyel irodalom magyarországi népszerűsítésében. Milyen műfordítási terveid vannak?

A műfordítói munka már csak olyan, hogy soha nem készülhet el teljesen – az ember mindig talál magának egy újabb feladatot, egy újabb szívügyet. Mindig szembejön velünk egy évforduló, valaki fontos nemzetközi díjat kap, valaki meghal, valamelyik folyóirat tematikus különszámot csinál, valamelyik könyves szervezet kiír egy pályázatot… Jelenleg a legfájóbb hiánynak azt tartom, hogy a lengyel romantika korának egyik kiemelkedő szerzőjétől, Aleksander Fredro hercegtől mindmáig egyetlen könyv sem jelent meg magyarul. Egyik legjobb művét, a Bosszú című színművet (ráadásul közvetett magyar vonatkozása is van!) kilencven százalékban már lefordítottam. Szeretném mihamarabb befejezni és kiadatni ezt a művet. Egy másik tervem, hogy friss válogatást készítek a nagyszerű krakkói költőnő, az 1945-ben született Ewa Lipska utóbbi húsz évben írt verseiből. Mindeddig egyetlen kötet jelent meg tőle magyarul, egy karcsú válogatás a hetvenes évek végén. Harmincöt évente igazán időszerű egy magyar nyelvű Lipska-kötet… Körülbelül kilencven versét már lefordítottam; ezeket szigorúan megrostálom, s készítek melléjük további húsz-harminc fordítást, hogy létrejöjjön egy gazdag, százoldalas gyűjtemény.

Egyik legkedvesebb költőm a szintén krakkói és szintén 1945-ben született Adam Zagajewski. Nagyon fontos személyes kapcsolat fűz hozzá. Ennek részleteivel most nem hozakodom elő, mert túl hosszú lenne; néhány évvel ezelőtt terjedelmes esszét írtam róla. Zagajewski verseiből 2005-ben megjelentettem egy magyar nyelvű bemutatkozó kötetet az Orpheusz Kiadónál, Bármi is történt címmel. Lassan ideje lenne a második válogatáskötetnek az azóta megjelent verseiből. S persze más terveim is akadnak, folytathatnám a felsorolást.

2008 óta a Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnökeként tevékenykedsz. Milyen feladatokat jelent ez számodra?

Írószövetségünk rendkívül szűkös költségvetése miatt sajnos nincs lehetőségünk szerzői esteket, születésnapi ünnepségeket szervezni. Szakosztályi elnökként bizonyos szakmai ajánlásokat szoktam tenni, például minden ősszel a választmányi ülésen egy műfordítót javasolok József Attila-díjra, illetve a Budavári Önkormányzat által alapított Tóth Árpád Műfordítói Díjra felterjesztett fordító szakmai véleményezését is évről évre én készítem. Elnöki munkám döntő része kultúrdiplomáciai feladatokból áll, levelezésből, tárgyalásokból és koszorúzásokból. Főként az egyik lengyel, illetve bolgár írószövetséggel kötött együttműködési megállapodásunk tavalyi előkészítéséről, most pedig koordinálásáról van szó.

2010-től három éven át az Új Ember című katolikus hetilap szerkesztője voltál, majd onnan a Magyar Napló folyóirathoz vezetett az utad, ahol a versrovat szerkesztője vagy. Egyszerre hálás és háládatlan a feladat, hiszen olykor nemet is kell tudni mondani. Milyennek látod a verstermést, a beérkező anyagokat, hol tartunk most?

Az összkép egyáltalán nem rossz, bár vegyes. Sok értékes mű érkezik hozzám és persze még több műkedvelő próbálkozás, mert nagyon sokan szeretnének nyomtatásban megjelenni. Érdekes jelenség, hogy rangos, ismert költőink egy része elhallgatott, évek óta szinte egyáltalán nem ír verset – néhányan tudatosan, mint például Kányádi Sándor, mások viszont ihlet híján, kényszerűen.

Magyar Naplós tisztségemhez tartozik egy pompás feladat: Az Év Versei című antológia szerkesztése. E munkám során a folyóiratok teljes verstermését áttanulmányozom, és újra meg újra rácsodálkozom, milyen gazdag a magyar költészet, milyen sok izgalmas szerző van. A rosszmájú kívülállók részéről gyakori vád, hogy „a mai költők már nem tudják, mi fán terem a rím, még egy szonettet sem képesek összehozni.” Nos, a mai költők többsége meghitt barátságot ápol a rímekkel, a verstannal – mi több, e tudásukat időről időre alkalmazzák. Ez a fiatalokra is igaz.

Részben a menedzselés, a mecenatúra hiánya miatt a hazai írótársadalom számára nem minden esetben biztosított a publikálás lehetősége, a biztos megélhetés, ki így, ki úgy próbálja a fejét a víz felett tartani. Fogalmazhatnék így is: mintha nem lenne becsületük a tollforgatóknak. Mi jelenthetne megoldást?

Magamat is beleértve: a tollforgatók ne legyenek hiú majmok és törtető karrieristák, ellenben legyenek becsületesek, és akkor majd lesz becsületük. Tudom, hogy e tömör válasszal szakmai körökben nem keltek nagy rokonszenvet, ráadásul ezt még fokozom, mert tovább is van, mondom még. Az Új Ember szerkesztőjeként rendszeresen úgy jártam, hogy egy-egy írás határidőre elkészítésére alig találtam embert. Ha telefonáltam egy írónak vagy költőnek, hogy egy számára testhezálló témáról írjon másfél oldalas cikket öt nap alatt, nyolcezer forint honoráriumért, ötből négyszer csak elutasító nyafogás volt a válasz. Öt nap alatt másfél oldalt? Nyolcezer forintért? Nem, ő most nem ér rá, borzasztóan elfoglalt, olyan kevés pénzért inkább neki se fog, miért nem lehet a határidő két hét… Az irodalmi rendezvényeket követő poharazgatásokon, a szakmai konferenciákon viszont árad a panasz, hogy az íróknak nincs lehetőségük publikálni, szegények nem kapnak feladatokat, nincs bevételük, a csúnya világ nem engedi őket érvényesülni… Nem szeretem ezt az olykor alkoholgőzbe fulladó hőzöngést, üres siránkozást. Legtöbbször azt gondolom: ahelyett, hogy órákon keresztül ittasan panaszkodik egy kocsmaasztalnál, inkább üljön otthon az íróasztalánál, egy kézirat fölé hajolva.

Kérdés, hogy egy tízmilliós országban, meglehetősen csekély létszámú vásárlóréteg mellett indokolt-e több ezer költő és író publikálása. A magyar irodalmi élet, a kulturális piac hány szerzőt képes „eltartani”? A Magyar Írószövetségnek közel ezer tagja van. A Szépírók Társaságával, a Fiatal Írók Szövetségével, a József Attila Körrel és a többi szakmai szervezettel meg a mindenféle körön kívül tartózkodó magányos bölényekkel együtt (még a kettős vagy többes tagságból eredő átfedések dacára is) a szerzők irreális méretű tömegéről van szó. Természetesen fontos, hogy virágozzék minden virág – de azért a szakmai, vagyis minőségi alapú kiválasztódás is lényeges lenne.

Végül, hogy tetézzem „megbotránkoztató” mondataimat: tagadom, hogy manapság a mecenatúra hiánya miatt a hazai írótársadalom számára nem biztosított a publikálás lehetősége. Szerintem a valóság az, hogy Magyarországon mindenkinek annyi kötete jelenhet meg, amennyit nem szégyell. A Magyar Napló versrovatát gondozva hetente kapok kéziratokat efféle kísérőlevéllel: „Kiss Márió vagyok, 19 éves pécsi egyetemista, két verseskötetem van.” Éppen tegnap jelentkezett nálam egy hatvannégy éves, teljesen ismeretlen nevű asszony, nem multimilliomos, akinek máig nyolc kötete látott napvilágot. Kevéske rátermettséggel bárki találhat szponzort a kötetéhez, magánkiadásban vagy valamelyik hivatalos kiadónál egyaránt.

Nem árt tudatosítanunk, hogy a magyarországi szépirodalmi könyvkiadás tékozló, felduzzasztott. 2005-ben egy krakkói konferencián megismerkedtem néhány amerikai költővel. Érdeklődtek, hány verseskötetem van. Még csak három, feleltem. Elképedtek. Olyan sok? Harminchárom évesen három önálló kötet? Az Egyesült Államokban ez másként van. És magukra mutatva sorolták: „Negyvenegy éves vagyok, egy kötettel.” „Harmincnyolc éves, egy kötettel.” „Huszonkilenc éves, még nincs kötetem.” „Negyvenkét éves vagyok, két kötettel, és ezért mindenki irigyel.”

Mi a véleményed a különböző irodalmi szekértáborok kialakulásáról, létezik-e ezeken belül valamiféle politikai megosztottság?

Politikai megosztottság kétségkívül létezik, a szekértáborok állnak. Ha alaposabban körülnézek, néhány lövészárkot is találok. Viszont azt is látom, hogy a kortárs magyar irodalom rendkívül színes, összetett jelenség, amelyet hiba lenne a népi–urbánus vagy a nemzeti konzervatív–balliberális ellenpólusokra osztani. Irodalmi életünk labirintusában mindenfelé zugok vannak, leágazások, árnyalatok. A szekértáborok helyenként egymásba érnek. Ez egyfelől rossz, mert így nehezebb tisztán látni a viszonyokat, másfelől jó, mert van átjárás. Ami engem illet, gondolkodásmódom és gyökereim miatt a keresztény nemzeti oldal híve vagyok, de amolyan liberálisan konzervatív figura. És nem hiszem, hogy létezik jobboldali vers és baloldali vers. Csak jó verset ismerek és rossz verset.

Milyennek látod a „rendszerváltozás” után a gondolat- és szólásszabadság helyzetét? Létezik-e valamiféle burkolt cenzúra?

Ezzel kapcsolatban nagyon találónak érzem Csoóri Sándor megállapítását, melyet emlékezetből idézek: „A kommunizmusban az volt a jelszó, hogy ne mondj semmit, mert még valami baj történik. A rendszerváltás után az lett a jelszó, hogy mondj csak, amit akarsz, úgysem történik semmi.” A hétköznapokban magam is így tapasztalom, és néhány kivételtől eltekintve a szépirodalomban is.

Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsés vagyok, de költői és publicisztikai pályámon cenzúrával nem találkoztam. Pontosan húsz éve publikálok országos terjesztésű folyóiratokban, és hála Istennek soha nem kényszerültem elvtelen lépésekre, alkukra. Olyan sok nyomtatott lap, folyóirat és világhálós orgánum létezik, hogy minden jó írás megtalálja a maga helyét. Az előző mondat hangsúlya a jó szóra esik. Naivan hiszem, hogy a tehetség és az érték előbb-utóbb a felszínre tör, szabad utat kap. Valahogy úgy, ahogy a népmesékben a jó végül elnyeri méltó jutalmát. Egyesek persze szívesen emlegetnek cenzúrát, központilag összeállított tiltólistákat, balliberális és egyéb összeesküvés-elméleteket. Azt is hallom, hogy a Facebook közösségi oldalon és a magánszemélyek által nyitott blogokon bizonyos bejegyzéseket titokzatos kezek cenzúráznak – ezt nem kommentálhatom, mert blogot nem vezetek, sőt még a Facebookon sem vagyok fenn, vagyis különc őslény vagyok, egy masztodon.

A magyar költészetnek évszázadokon át volt egyfajta nemzeti szereptudata, működött egyfajta nemzet iránti elkötelezettség, de korunk költői mintha letértek volna a Nagy László, Juhász Ferenc vagy Kányádi Sándor által kikövezett útról. Miben keresendő ennek az oka?

Az irodalom, a társadalom hangja éppen ilyen szakaszban jár. Ezt nem érzem végzetes bajnak. Ebből a szempontból a költészet két fajtára osztható: szolgálatos irodalomra és örömszövegekre. A hagyományos felfogás szerint a költő társadalmi szerepet hordoz, műveivel szolgálnia kell valamilyen ügyet, képviselnie kell valamilyen értékrendet. A legtöbb nemzet történetében vannak időszakok, amikor erre szükség is van, lásd Petőfi vagy Radnóti vagy Illyés Gyula, Csoóri Sándor pályáját. A „boldog békeidőkben” előtérbe lépnek az örömszövegek, vagyis a költő nem kényszerül közéleti témákra, fajsúlyos állásfoglalásokra. Azon persze vitatkozhatunk, hogy a jelenlegi békeidőben minden rendben van-e, vagy szellemi értelemben vett harcot kell vívnunk a globalizációval, anyanyelvünk amerikanizálódásával és még sorolhatnám.

Tapasztalatom szerint a magyar társadalom még a szolgálatos irodalom, a hagyományos formavilágú és dikciójú költészet varázsában él. Kötetbemutatókon, szerzői esteken rendszerint előlép egy olvasó, és indulatosan számon kéri rajtunk, hogy műveinkkel miért nem szolgálunk teli erőből, nagyon direkt módon. Ezt mindig iróniával fogadom, hiszen néhány költőtársammal éppen arról szoktam beszélgetni: költészetünk túl komor, túl közéleti, és inkább felszabadultabb, örömtelibb verseket kellene írnunk.

Úgy tartják, az író a társadalom lelkiismerete. Mennyire állja meg a helyét korunkban ez a megállapítás?

Irodalmi berkekben folytatott magánbeszélgetéseim alapján az a kép alakult ki bennem, hogy a mai írók jelentős százaléka nem tartja magát a társadalom lelkiismeretének. Őszintén szólva: mi, írók már annak is örülünk, ha a saját lelkiismeretünkkel el tudunk számolni, nemhogy a társadaloméval.

Persze tudom, hogy az iménti mondat szokatlan, polgárpukkasztó. A nyilvánosság előtt ennél sokkal emelkedettebben szokás fogalmazni… Ezzel kapcsolatban talán érdemes eloszlatni egy téves elképzelést. A közvélemény – az iskolai tankönyvek hatására – makacsul úgy képzeli, hogy a költő egész életében egy meredek sziklaszirten áll, azaz nem is áll, hanem öt centivel a kopár szikla fölött lebeg, napi három műszakban lángol, kezében hazafias és forradalmi versek kéziratai, máját felhevült keselyűk tépik, mellszőrzetét fújja az alkonyi szél; ám a költőt mindez nem zavarja, ugyanis ő szenvedni akar és szolgálni, ő egy próféta, ő egy lángész, egy főállású vátesz, satöbbi, satöbbi. Ezzel szemben a hétköznapi valóság úgy fest, hogy a költők is csak halandó emberek, viszonylag normálisak, van anyagcseréjük, és szabadidejükben szívesen járnak Fradi-meccsre, illetve játszanak különféle számítógépes játékokat.

Napjaink történéseit látva egyre ingatagabb az európai nemzetállamok helyzete, a magát kereszténynek mondó Európa jövője. Milyen szerepe lehet az irodalomnak a stabilitás megőrzésében?

Lehet, hogy túlságosan kekec kedvemben vagyok, ugyanis vitába szállok a kérdéssel. Úgy gondolom, az irodalomnak semmiféle szerepe sincs a stabilitás megőrzésében, tudniillik az európai stabilitás már megszűnt, nincs mit megőrizni belőle. Hívő katolikusként emberi oldalról viccesnek találom, amikor politikus szónokok a „keresztény Európára” hivatkoznak, „Szent István népére”, „Mária országára”. Az utóbbi két fogalom isteni szempontból természetesen érvényes, hiszen Szűz Mária és Szent István pártfogása nem múlandó, nem vették le a kezüket Magyarországról. A mi emberi szempontunkból viszont meglehetősen groteszk e kifejezésekkel dobálózni. Ha valaki Budapesten néhány megállót utazik egy hetes busszal, vagy öt percet eltölt a Blaha Lujza téri aluljáróban, megcsodálhatja Szent István népét. Egy-egy tömegrendezvényen vagy falusi kocsmában bajosan fedezhetjük fel Mária országát. A keresztény Európa egész egyszerűen nem létezik, már évtizedek óta. A hatásvadász politikai szólamokkal szemben az az igazság, hogy Európa jelentős része missziós terület – sokkal kevésbé keresztény, mint Afrika vagy Dél-Amerika, vagy akár Dél-Korea.

Ez adatokkal egyértelműen bizonyítható. Hollandiában csaknem két évtizede ötven százalék alá csökkent a megkeresztelt állampolgárok száma. Hazánk különböző plébániáin indonéz, indiai, nigériai és egyéb misszionáriusok szolgálnak. Öt évvel ezelőtt Budapesten egy lengyel verbita szerzetessel beszélgettem. Elmondta, hogy pappá szentelése után rendi elöljárója Fekete-Afrikába küldte misszionáriusnak, egy őserdő közepére, a bennszülöttek közé. Két év szolgálat után jelentkezett a rendfőnöknél, és elmondta neki: úgy érzi, munkájának nincs értelme, ugyanis a dzsungel falvaiban már mindenki hívő keresztény, nincs kit megtéríteni. Nehezebb, vadabb feladatot kért. Mire a rendfőnök: „Rendben. Keményebb állomáshelyet szeretnél? Akkor Budapestre mész, Békásmegyerre!” Így is lett. És a lengyel szerzetes nagyon elégedett volt, mert véleménye szerint Békásmegyer sokkal nehezebb lelkipásztori terep, mint az afrikai dzsungel.

Hanem visszatérek az alapkérdéshez: milyen szerepe lehet az irodalomnak Európa jövőjében, a hagyományos keresztény értékek átmentésében? Azt hiszem, ugyanezt a kérdést úgy is fogalmazhatom: létezik-e sajátosan keresztény irodalom, azon belül keresztény költészet? Vagy a költészet csak a „jó és rossz” felosztást tűri – és mindkét kategórián belül találhatunk keresztény ihletésű, keresztény szellemiségű alkotásokat? Jómagam ez utóbbi nézetet vallom. Hozzáteszem: vallásos verset írni jóval nehezebb, mint világi témájút, mert Istenről beszélve nagyon könnyen átcsúszhatunk szentimentalizmusba, patetikus nagyotmondásba, közhelyességbe.

Mindamellett meggyőződésem, hogy a költő „alapjáraton” közeli munkatársa a papnak; a versírás és a lelkipásztorkodás két rokon hivatás. Hiszen egy elhivatott, tehetséggel megáldott költő a paphoz hasonlóan azon fáradozik, hogy szavakba fogalmazza a megfogalmazhatatlant, megragadja a megragadhatatlant, megjelenítse a transzcendens valóságot. Kántor Péter egyik versére utalva: az emberek öt griffmadárból egyet ha észrevesznek – a költőtől várják, hogy a másik négyet is meglássa, és megmutassa nekik. Persze tudom, hogy nem igazán válaszoltam a hagyományos európai értékek átmentésének kérdésére… Azt hiszem, nem is nagyon lehet mit. Költőként, műfordítóként teszem a dolgom, igyekszem megbecsülni magam, tisztességesen forgatni a tollam.

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar II., Hungarovox Kiadó, 2016)