Ismeretségem Kaiser Lászlóval évekkel ezelőttre nyúlik vissza. A közös irodalmi estek, könyvbemutatók mellett –  lévén hogy az általa vezetett Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdiónál jelent meg több kötetem is –  lassan kialakult egyfajta munkakapcsolat. Személyében egy sokoldalú, hihetetlen munkabírású embert ismertem meg, aki szerzőként is meghatározóan van jelen a hazai irodalmi életben.              

    

     Felsőfokú tanulmányaidat Szegeden, a Juhász Gyula Főiskolán kezdted, ahol magyar–történelem szakon végeztél 1977-ben, majd az ELTE . Bölcsészettudományi Karán magyar szakon diplomáztál 1980-ban. Innen a Színház - és Filmművészeti Főiskolára vezetett az utad, és 1983-ban végeztél dramaturg szakon. Ezt követően csak rövid ideig dolgoztál a színház, a film világában. Mi volt az, ami miatt hátat fordítottál ennek, és más irányt vett az életed? 

 

     Hadd pontosítsak kicsit. A rövid időnél talán többet dolgoztam színházi és filmes területen, hátat meg teljesen nem fordítottam, nem is fordíthattam, hiszen a Hungarovox működése némileg, erőteljesen ezekre épül, nem beszélve arról, írásaimban direkten és búvópatakszerűen jelen van a színházi és filmes múlt. Hogy konkrét legyek: a Színművészeti után két évig voltam dramaturg a veszprémi Petőfi Színházban, s ezt követően tíz évig az egykori Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban tevékenykedtem szinkronlektorként. Utána tértem „magán útra”, létrehoztam a Hungarovoxot, ahol nem csupán szinkronos tanfolyam is van, de számos filmes és színházi kolléga és barát tanít az írók, költők, műfordítók mellett. A kiadó jelentetett meg több filmmel, színházzal kapcsolatos könyvet, természetesen drámákat is, s csak zárójelben rögzítem, hogy egyik könyvem címe: Egyéniségek és filmművészet. A múlt és a tanulmányok sora tehát visszajön és visszaüt és visszasimogat, és ez így van rendjén. Nagy rendszer az életünk, tudatos és véletlen működésekkel… Igaza van Németh Lászlónak: az író: vállalkozás is. S menyire igaz ez össztevékenységünkre, tág ölelésű vállalkozásainkra, vállalásainkra.

 

     1995-ben alapítottad meg a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdiót. Az oktatás nemes feladatát még értem, de mi motivált arra, hogy felvállald a könyvkiadás terheit, hiszen komoly kockázatot hord magában egy-egy könyv megjelentetése és tudjuk, nem ez a garanciája a biztos megélhetésnek.

 

     Hát igen, a könyvkiadás nehéz kenyér, minél finomabb, annál nehezebb… Azért nem kívülállóként csöppentem bele, korábban szerkesztettem külsősként a Talentum Diákkönyvtár Sorozatot, előszókat írtam kötelező és ajánlott olvasmányokhoz. És megvolt az evidens irodalmi kapcsolatrendszerem, az ismerősöktől a kollégákon át a barátokig. És persze anyagi hátországnak az Okatatási Stúdiónk és a pályázati lehetőségek. Meg önmagam „kizsákmányolása”, hiszen  a kezdet kezdetén, a „hőskorban” a konkrét nyomdai munkák kivételével szinte mindent én csináltam: szerkesztés, korrektúra, nyomdába járás, cipekedés és egyebek. Milyen büszke voltam, amikor elsők között adtuk ki egykori tanárom, Nemeskürty István  remek elemzését a Csongor és Tündéről. Hungarovox: magyar hang – zsinórban jelentettünk meg magyar költőket és írókat, a kiadó olaszos vonulata Baranyi Ferenc és Madarász Imre segítségével később jött. Gyorsan szögezzem le: kétszemélyes családi vállalkozás a miénk, sok külsőssel dolgozunk, a felségem a későbbiek folyamán teljesen „ráállt” a tördelésre és borítótervezésre. Mára jóval több, mint 500 könyv jött ki, organizálunk, pályázunk, szervezünk, bemutatókat tartunk – és még kell, hogy maradjon idő olvasásra, színházra, mozira és persze írásra!

 

     Az iméntiekhez kapcsolódóan, milyennek látod a hazai olvasási kultúrát?

 

     Felemás! Erről nagyon hosszasan lehetne beszélni, statisztikákat sorolni, foglalkoztam és foglalkozom az olvasási szokások alakulásával, kiadóként pedig a terjesztőkön keresztül látom a valóságot. Szomorúan tapasztalom, hogy megannyi pozitív jelenség, tendencia ellenére lumpenizálódik a világ. Tehát olvasásban is, vagy inkább a nem- vagy alig-olvasásban. Biztos megmarad a Gutenberg-galaxis, de szemünk láttára fogalmazza át önmagát. A klasszikus európai és magyar műveltség retirál, a sok információ nem csupán káros lehet, de még a pozitív is ijesztő gyorsasággal vágódik agyunkba és gyorsít feleslegesen. Az olvasás: elmélyülés és izoláció. A mai kor ennek nem kedvez. De mégis! De mégis vannak jó könyvek, jó írók, jó olvasók. Magam is próbálok és a Hungarovox is próbál tenni a negatív tendenciák ellen. Hiszen minden csak eszköz lehet, a végső cél – Németh László szép szavával élve – a minőségi antropologikum. No, ezt gátolja és akadályozza a nem-olvasás, vagy a gagyi olvasása, ami nem tévesztendő össze a kellő szintű szórakoztató irodalommal. És az is tény, hogy többet kéne a meglévő olvasóknak magyar szerzőket forgatniuk. Mert vannak kitűnő írók, kánonon belül és azon túl bőven. Segíteni kell olvasással is, odafigyeléssel is, médiával is a tehetséges alkotókat. Hogy mondta a ma sokat emlegetett Klebelsberg Kunó? Mi magyarok, furcsa nép vagyunk. Míg más népek az értékeiket négyzetre emelik, mi gyököt vonunk belőlük. Hát ne tegyük, miként ne hozsannázzunk alig vagy efemer értékeknek… És ne dőljünk be a manipulációnak, bárhonnan jön is.

 

     Első publikációid 1979-ben jelentek meg, majd a rendszerváltást követően folyamatosan láttak napvilágot verseid, novelláid, esszéid, kritikáid, tanulmányaid, interjúid, életinterjúid. Mi volt az, ami meghozta az első sikereket?

 

     Siker? „Siker, ez a nagy hisztérika” – írta Ady Endre. Igazán siker talán az, amikor éreztem, netán érzem bizonyos visszajelzésekből, hogy mégis érdemes folyamatosan tenni, dolgozni. Nagyot kaszálni – minden értelemben –, keveset befektetni, sokat elvárni, keveset adni, nos, ez is benne van ma a levegőben. Én fordítva gondolom, s olykor kapok erre visszaigazolást. Ami az írást, irodalmat illeti, az első siker szempontjából: olyan emberek szava és biztatása, akik számomra meghatározóak. Néhányat említve: Sánta Ferenc, Nemeskürty István, majd Baranyi Ferenc, Rónay László, Madarász Imre, folytathatnám, de talán csak ennyi. Nagy példányszámú „sikerem” a Remekírókról, remekművekről című kötetem, költői pályámon a Qusimodo-oklevelek és a Brianza-díj, amelyet Harold Pinter is megkapott, jó visszhangja volt az elvált apák keserű sorsáról írt tanulmány- és interjúkötetemnek, és siker számomra az is, hogy Dinnyés József külön CD-t jelentetett meg megzenésített verseimből, és siker tán az is, hogy a Magyar Írószövetség válaszmányi tagjává szavaztak.  A legfőbb siker? A már emlegetett Németh László írta: „Az ember akkor használ legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával.” Úton vagyok…

 

     Minden ember számára meghatározóak a gyermekévek, azok élményei, és ezek egyike-másika rendre visszaköszön a novelláidban is, gondolok itt pl. a Tűz van, mami című kötetedre. Hogy emlékszel vissza hajdani önmagadra, miként élted meg a diktatúra éveit, mennyit fogtál fel akkoriban abból a világból?      

 

     1953-ban születtem, a Ratkó-korszak tenyészkúpján. Pesti, újlipótvárosi srác vagyok, egyébként abban a lakásban élek, ahová születtem. Szüleim korán elváltak, inkább csöndes, mint hangos gyerek voltam, igen érdeklődő, de nem eminens diák. Édesapám tanárember volt, édesanyám tisztviselő. Középosztály, közepes szegénység. Távol bármiféle kádárizmustól, közel 56-hoz, kettős nevelés. Gimnázium, továbbtanulás – természetes volt. Folytassam? A novellás kötetem 12 írásában ott van az 56 után időszak, ott vannak a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek, ott a rendszerváltoztatás. És persze én: a ma is bennem levő kisfiú és az egy s mást megélt felnőtt.

 

     Kiadóként több mint száz kötetet szerkesztettél, sorozatszerkesztőként, szerkesztőként számtalan könyvhöz írtál előszót, miközben közel húsz köteted jelent meg. Utoljára az „Az elvált apák Magyarországon“, majd a „A fekete emberek“. A két kötet közt némi párhuzamosság fedezhető fel, ez utóbbi pedig akár valami kordokumentum is lehetne. Miért ezt a témát választottad, mi motivált ennek a megírására?  

 

     Az élet – azt hiszem – alapvetően szervezés, rangsorolás és konfliktuskezelés. Korunk egyik jellemzője a rossz szervezés, netán a rossz szervezése, a feje tetejére állt rangsorolás, hibás hierarchia és rossz konfliktuskezelés, mindez a párkapcsolatokban, házasságokban is jellemző. Meg abban, ami utána van. Rémisztő dolgokat tapasztaltam, ezt mértem föl a kötet tanulmányában és a „gyónások” rögzítésében. Ez a könyv nem férfipárti, hanem fájdalompárti és jogpárti. Nők is megszólalnak. Békíteni akartam, nem szítani, egyben tiltakozni bármi evidencia vagy jogsértés ellen – bárhonnan érkezik. Ha válni kell, bizony válni kell, de az emberi kapcsolatok ne a fogyasztói modell szerint alakuljanak: nem javítok, cserélek. A fekete emberek egyik darabja is közvetve erről szól. A többi pedig, ahogy már említettem, kordokumentumok novellában. Szeretem ezt a műfajt, ahogy a rövid írásokat is. A novella a próza szonettje – mondta valaki. Hát igen!

 

     Minden ember életében vannak hullámvölgyek, mélyrepülések, amikor találkozunk a kudarcokkal. Szakmai értelemben voltak-e ilyenek, és hogy élted meg?

 

     Későn indultam, későn kezdtem igazán rendszeresen publikálni. Igazi mélyrepülésem nem volt, azt nem tekintem annak, hogy éppen nem fogadták el valamilyen írásomat, nem is haragszom, viccesen szólva, nem biztos, hogy céda az a nő, aki visszautasít… Hacsak az nem mélyrepülések sorozata, hogy bár elmondhatatlanul sok, általam nagyra becsült íróbarátom van, megannyi csalódás ért, főleg emberi vonatkozásban igen ismert és kevésbé ismert íróktól. Nem a gyarlóságot kérem számon, van ez bennem is bőven, hanem valami mély csúnyaságot, netán érzéketlenséget. Olyan, ami méltatlan egy alkotótól, a szellem emberétől.

     A Salvatore Quasimodo költőversenyen 2003-ban és 2005-ben oklevelet, 2006-ban Petőfi Sándor-sajtószabadság díjat kaptál és még ebben az évben a nemzetközi Brianza-díjat vehetted át Olaszországban verseidért, melyeket Baranyi Ferenc fordított olasz nyelvre. Mit adtak vagy jelentettek mindezek az elismeréseken túl?

 

     Kényes portéka a kitüntetés, érdekek, értékek, szimpátiák, antipátiák, kánonok és alkánonok találkozása…  Az emberfia nyilván büszke rá, de nem eshet a túlértékelés csapdájába. Én ezzel úgy vagyok, hogy csak annyit mondok magamnak, és mindenki mondhatja, akit elismerés ért: talán nem annyira rossz, talán jó is olykor, amit „létrehoztunk”, talán nem fölösleges és mindenképpen oda- és fölfigyeltek rá. Magyarán: erőt ad, és nem erőt visz!

 

     Talán mindenki számára világos, hogy a politika, a mindenkori hatalom gőzerővel dolgozik azon, hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely a legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. Íróként, könyvkiadóként milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet?

     Politikával és érdekösszefonódásokkal, személyi és személyes „adok-veszek”-kel teli kulturális és irodalmi életünk. Az ellehetetlenítés túlzás, de mindenképpen nagyobb és tágabb odafigyelés kéne. Az írók, alkotók, műhelyek ugyanakkor sokszor túl sokat várnak  az „államtól”, többek között nagy mecenatúrát, kvázi megélhetést, ez számomra maga a kádárizmus továbbélése. Harmadszor és utoljára Németh Lászlót idézem, akiről különben a neves irodalomtörténész, Grezsa Ferenc úgy tanította nekünk Szegeden, hogy ha jól olvassuk, életünk minden kérdésére választ ad, szóval Németh írta még a harmincas években európai hazafiként és zseniális alkotóként, hogy a magyar értelmiség sokszor zsoldot és gazdát keres. No, ez megmaradt mindmáig. Ha ezt érzem egy művésznél, írónál, és manapság gyakran érzem, elszomorodom – és távolságtartó leszek az ilyenektől. Változóan. Van, amikor elítélő távolságtartó, van, amikor megértő távolságtartó. Nem könnyű ma értelmiséginek lenni – bár vannak teóriák, melyek a szót is vitatják… Én nem!

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)