A Rím Könyvkiadó vezetője, a Kelet Felől című irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszerkesztője. A Magyar Írószövetség és az Írók Szakszervezetének tagja. A több száz tagot számláló Váci Mihály Irodalmi Kör, a Szabolcsi és a Szorospataki Írótáborok alapítója. 2002-ben Pro Civitatae kitüntetést kapott az irodalmi, művészeti, helytörténeti értékek megmentéséért végzett munkájáért. Balkány Város Díszpolgára kitüntetést kapott 2014-ben.                                 

    

– Több évtizede vagy részese irodalmi életünknek. Első önálló versesköteted 1984-ben jelent meg „Szóljatok rám" címmel, melyet aztán továbbiak követtek. Hogy emlékszel vissza a pályakezdésre, a mentorokra, az első publikációkra? 

 

– Az első publikációim sokkal korábbra nyúlnak vissza, hiszen az első önálló kötetem megjelenése előtt már az Alföld, Új Írás, Új Tükör, Mozgó Világ, Forrás, Palócföld stb. közölték verseimet, recenzióimat, esszéimet. Az általad is említett Szóljatok rám című kötet /első önálló kötet/ idején Nyíregyházán éltem, és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Írócsoport titkáraként szerveztem az irodalmi életet. Az elnök Dr. Katona Béla irodalomtörténész, főiskolai tanár volt – egykori tanárom –, akivel igen jó baráti kapcsolatba kerültem a közös munkánk révén. Ő indította el a Tiszta Szívvel Füzetek könyvsorozatot, melynek darabjaként jelent meg az első kötetem. Ahogyan a kötet címe is jelzi: önmegszólító, egyben a szűkebb és tágabb környezetemet is megszólító verseket rendeltem egybe. Én mindig is fontosnak tartottam a közösséget, amelyben az egyes ember fölerősödhet. Ezt vallom ma is. A kérdésedre tekintve, még annyit: Nagy László, Rákos Sándor, Ratkó József, Czine Mihály, Kiss Tamás és Gáll István személyisége, a velük való közvetlen alkotói kapcsolatom nagyon sokat segített az elindulásban.  

 

– Bár jelenlegi munkád a fővároshoz köt, verseidben rendre visszatérsz a vidéki léthez, a természethez, a kisemberek életérzéséhez. Több településen is éltél, dolgoztál, hogy érzed, hol vannak a gyökerek?

 

– Csakugyan, ma már Budapesten élek. Tizenöt éve… Valamikor úgy gondoltam, nem tudnék Budapesten élni. Aztán az élet furcsa fintora – válás stb. – mégis a fővárosba hozott. Azaz, mindez csak félig igaz, mert három helyen élek egyszerre: Budapesten, Nagybátonyban és Tokajban. Budapesten irodalmi életet élek (könyvkiadás, saját alkotói munkám, rendezvények); Nógrádban a mostani párom szüleinek ingatlanán a vidéki élet szépségeit éljük (kertészkedés, fizikai tevékenység, a természettel való szoros együttélés); míg Tokaj megmaradt a múlt megkerülhetetlen színhelyének (ahol édesanyámmal éltünk, ott is halt meg…). A Tokaji Írótábor ezért is fontos számomra. Tudom, ezek csak vázlatos válaszok a kérdéseidre, mégis jelzik talán, hogy a vidéki lét, mint a természethez ezer szállal kötődő életérzés nagyon fontos számomra. Ez meghatározó, hiszen a nagyszüleim – akik példaképeim máig – élő példák, követésre méltó példák, hogy csak szorgalmas munkával és becsületesen szabad élni. A szegénység, a kisemberek élete mindig is megőrizte a legfontosabbat: a tisztességet, amiből ma oly kevés van. De erről Móricz Zsigmond sokkal pontosabban írt. Ha már kimondtam a nevét, akkor azonnal tegyem hozzá még: Mikszáth Kálmán, Sinka István, Váci Mihály, Szabó Pál, Veres Péter nevét is. Hiszen ők az én példaképeim között a legfontosabbak; de csak Herman János nagyapám után, aki írástudatlan ember volt, de a bölcsessége meghatározta az életemet. Az ember és a természet kapcsolatában minden apró rezzenésnek tudta az értelmét, amit az egyetemeken nem lehet megtanulni. Életem egyik legnagyobb ajándéka volt, amikor megengedte, hogy vele együtt, kint a szabad ég alatt aludhassak. Akkor éltem meg valami félelemmel telített boldogságot, a természet gyönyörűségének életre szóló felfedezését.  

 

– Több helyen is a haza, a nemzet iránt elkötelezett költőnek tituláltak. Mit jelentenek számodra azok a fogalmak, hogy Isten, Család és Haza?

 

–  A költő nem is lehet más, csak elkötelezett. Hiszen ha felelősséget érez az ember a szűkebb és tágabb környezetéért, a hazáért, akkor máris elkötelezett. Igen, a verseimben is megjelennek ezek az érzések, mert a hazát szeretni olyan érzés, mint ha az ember az édesanyját szereti. Sajnos akkorát változott a világ – rossz irányban –, hogy megbélyegzik azt az embert, alkotót, aki meri szeretni a hazáját, népét. Az általad megjelölt fogalmak: Isten, Család, Haza – rendkívül fontosak. Nem is választanám el a három fogalmat, hiszen szervesen összetartoznak. Egyik nem létezhet a másik nélkül. Az Isten (természetesen) nem azonos a vallással, a hittel. 

 

– A költészet, az írás és a szerkesztői munka mellett jócskán kiveszed a részed a művelődésszervezés területén. 1981-ben létrehoztad a Váci Mihály Irodalmi Kört. Milyen célok, szándékok vezettek?

– Örülök, hogy egészen eddig nyúlsz vissza az időben. 1981-ben éreztem meg annak fontosságát, hogy közel hozzam egymáshoz azokat az embereket, akik egyébként is összetartoznak. Létrehoztam a Váci Mihály Irodalmi Kört, amelynek írók (pályakezdők és ismert alkotók), képzőművészek, színészek, tanárok, könyvtárosok, újságírók és olvasók lettek a tagjai. Ma több mint 500 tagja van a Körnek. Ennek az alkotóközösségnek a munkájában aztán hamarosan jelentkezett az az igény, hogy publikációs lehetőséget, fórumot is kell teremteni, ahol bizonyíthatnak tagjaink. Öntörvényűvé vált – tehát – ez a tevékenység, az igények kezdték alakítani az életünket. A rendszeres irodalmi rendezvények, író–olvasó találkozók, majd a Szabolcsi Írótábor néven máig működő rendezvénysorozataink végleg megszilárdították a Váci Mihály Irodalmi Kört. Jelentkezett a könyvkiadás igénye is, így alapítottam meg a Rím Könyvkiadót, amely több mint kétszáz könyvet adott ki eddig. Tehát ebben a folyamatban az általad megjelölt cél és szándék a háttérben maradt, hiszen mindent az újabb és újabb igény határozott meg. Én pedig – mint az egésznek az elindítója, szervezője – végzettségemnek megfelelően a népművelői, könyvtárosi, pedagógusi, újságírói stb. gyakorlatom segítségével megvalósítottam.  

 

– Kapcsolódva a korábbi gondolatokhoz – idestova negyven esztendeje működik a Szabolcsi Írótábor, mely a Tokaji Írótábor előtt egy héttel nyitja meg kapuit. Mi indokolta vagy tette szükségessé a Szabolcsi Írótábor életre hívását?

  

– Részben már válaszoltam is egy korábbi kérdés kapcsán a Szabolcsi Írótábor fontosságára. Ez a tábor – amely negyven éve működik – biztosítja az igazi műhelymunka lehetőségét, hogy oldottan, jó bor mellett beszélgessünk irodalomról, életről, halálról. A Szabolcsi Írótábor és a Tokaji Írótábor résztvevői között nagy az átjárás, hiszen többen is vannak minden évben, akik mind a két táborban részt vesznek. Ennek én nagyon örülök, hiszen mindkét tábornak más a lényege. A Szabolcsi Írótábor inkább családi, baráti hangulatú, míg a Tokaji Írótábor tudományosabb, elmélyültebb. Én mindkét táborban részt veszek. 

 

– 1983-ban megalapítottad a „Kelet Felől“ c., negyedévente megjelenő irodalmi folyóiratot, melynek főszerkesztője vagy. Hogy mutatnád be a kiadványt mindazoknak, akik még nem találkoztak a lappal?

 

– A hivatalos bejegyzés szerint havi folyóirat a Kelet Felől, de az anyagi kényszer miatt gyakran összevont számként jelenik meg. Bármilyen nehézségek árán, de mégis igyekszünk biztosítani a folytonosságát, hiszen pályakezdőknek és országosan ismert íróknak, költőknek ad megjelenési lehetőséget. Talán a folyóirat neve is elárulja, hogy népi indíttatású a folyóirat, de teljes nyitottsággal állunk a mindenféle – önmagát modernnek, posztmodernnek nevező – alkotók előtt is. Tehát teljesen nyitottak vagyunk. Egyre több kritika, esszé is megjelenik a folyóiratban, amelyek fontos irodalmi kérdéseket boncolgatnak olykor.



–​ A „rendszerváltás“ után alapítottad meg a Rím Könyvkiadót. Ekkorra már körvonalazódni látszott az annyira vágyott demokrácia árnyoldala, mindaz a nehézség, ami az újkori könyvkiadás helyzetét megnehezíthette. Milyen célokkal vágtál ebbe a nemes, ugyanakkor roppant kockázatos vállalkozásba?

 

– Erre a kérdésre is válaszoltam már részben egy-egy korábbi kérdésed kapcsán, de néhány mozzanattal kiegészítem. Az „annyira vágyott demokrácia” – amire utalsz – számomra is tele volt vágyakozással, hogy minden jobb, szabadabb lesz. Engem az induláskor is, ma is az vezérel, hogy a hiteles emberi és alkotói megszólalásoknak adjak teret. A pályakezdők segítését nagyon fontosnak tartom ma is. A könyvkiadásban nagyon sok a kockázat is, hiszen az egyik legnagyobb probléma a terjesztés területén jelentkezik. Sajnos, vannak olyan terjesztői hálózatok, amelyek bizonyos szerzőket, kiadókat teljesen kiszorítanak. Mindez összefügg azzal is, hogy visszhang nélkül maradnak fontos, értékes művek. Tehát a kritika sem tölti be igazán a szerepét. Én a magam részéről – a szerzőink érdekében – türelemmel, megértéssel próbálom pótolni ezeket a hiányokat. Sohasem feledkezem meg arról sem, hogy önkritikát gyakoroljak. Mert ez is fontos… 

– Íróként s könyvkiadóként milyennek ítéled meg korunk olvasási kultúráját? Kérdezem, mert olybá tűnik, mintha lanyhult volna az olvasási kedv, miközben komoly mértékben csökkent az érdeklődés a szépirodalmi és a történelmi vonatkozású könyvek iránt. Mi állhat e mögött, miben látod ennek az okát, és hova vezethet mindez?

 

– Kezdő költő koromban – amikor könyvtárosként dolgoztam Nyíregyházán – olvasáskutatással, olvasói ízlésvizsgálattal is foglalkoztam. Nagyon érdekelt, hogy mit és miért olvasnak az emberek. Bizony, akkor még Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór és mások nevei a legelsők között voltak. Ma az általános erkölcsi romlás – mint világjelenség – hatására, valamint a technika okozta lelki kiüresedés eredményeként elfordultak az emberek a hagyományos értelemben vett olvasástól, a könyvtől. A könyv fogalmát is megfosztották… A könyvet mint esztétikai, szépirodalmi értéket is igyekeznek kivenni az emberek kezéből. Nagy az értékzavar és a fogalomzavar itt is…

 

– Talán már mindenki számára világos, hogy a politika, a mindenkori hatalom lázas igyekezettel dolgozik azon, hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely a legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. Mint költő, író és könyvkiadó, milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet?

– A mai irodalomról, a kortársirodalomról – összességében – nincs rossz véleményem. Én igyekszem megérteni még a szekértáborokat is, de azt már nem nézem jó szemmel, ha egy-egy csoport kirekesztő szándékkal tevékenykedik. Sajnos, ilyet is tapasztalhatunk. Egyébként nagyon sokszínű kortársirodalmunk. Prózaíróink és költőink között is vannak bőven igazi tehetségek, kiemelkedő alkotók: Csoóri Sándor, Kányády Sándor, Ágh István, Tornai József, Döbrentei Kornél, Vári Fábián László, Tóth Erzsébet, Jánosi Zoltán, Buda Ferenc, és folytathatnám még hosszan. Az itt említett írók, költők mind-mind abból az örökségből táplálkoznak, amely évszázadok, évezredek történelmét, értékeit hordozza. Az irodalomnak szent kötelessége őseink életét, a hagyományt, az örökséget továbbvinni. Ez nem teher, ez kötelesség.

 

 

"Ki hagyta rám ezt a földet,
 a hófehér csontoktól fekete tájat,
 hogy szívemhez ér a csönd,
 lélegzetvételnyi alázat?!..."
 

(M. J. Hullong az idő – részlet)

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)