Bár az alábbi interjúanyag nem alkalmas Bene Zoltán munkáinak a bemutatására – nem is ez volt a cél – sokkal inkább csak egyfajta hangulatállapotot, kor, vagy kórképet adni a hazai köz- és irodalmi élet állapotáról, mégis valahol ott van benne a szerző, aki válaszain keresztül egyfajta fokmérője mindennek.
     Túlzás nélkül állíthatom, sokat veszítettek azok, akik még nem találkoztak Bene Zoltán köteteivel. Nem kizárt, hogy az olvasók többségének talán ismerős lenne az Ő világa, sőt, még az is megeshet, hogy egy-egy élethelyzeten, szituáción keresztül sokan magukra ismernének benne.

     Egzisztenciálisan – sajnálatos módon – a hazai írótársadalom jelentős része nem a társadalmi ranglétra csúcsán található, így talán ez is lehet az egyik oka annak, hogy a kötetek szereplői rendre a kisemberek közül kerülnek ki, az ő mindennapjaikat, életérzéseiket dolgozza fel. Mondhatnám azt is, tükör ez a mindenkori hatalom felé, de ebbe a tükörbe mintha nem akarnának belenézni.

Megértem...
 

 

     Azok, akik úgy tartják, hogy hihetetlenül termékeny szerző vagy, nem tévednek. Tucatnyi köteted jelent meg szűk másfél évtized alatt és ez az a kivételes helyzet, amikor a mennyiség nem megy a minőség rovására, hiszen mindegyik alaposan kimunkált, akár valami részletgazdag festmény, pontosan ábrázolja a különböző élethelyzeteket. Nem tartasz attól, hogy egyszer kimerül a forrás, nem lesz honnan meríteni? Vagy igaz a mondás, hogy a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte?

     Félig-meddig komolyan azt tudom erre felelni, hogy a megjelent köteteim nagy része novelláskönyv. Novellából pedig (például terjedelmi okokból) többet lehet írni, mint regényből... Miközben tulajdonképpen a regényeim szerkezetére ugyancsak a töredezettség jellemző, a fejezetek novellákként is értelmezhetők. Bár ez igaz megfordítva is: a novelláskönyveim egy része akár regényként is olvasható. Bizonnyal azért van ez így, mert alapvetően történeteket írok. Ezek aztán megjelennek folyóiratokban, de egy idő után egységbe akarnak szerveződni és azzal ámítom magam, hogy kötetként többletjelentést hordoznak. Téma valóban hever az utcán. És utazik buszon meg villamoson, vonatozik, vásárol, kocsmázik. Sőt. Úszik a levegőben, mint az ökörnyál. Egy civilizáció agóniáját éljük, ez önmagában kiapadhatatlan forrás mindenféle művészeti ág, de különösen az irodalom számára.

 

     Az, hogy a fentiek ismeretében az írás – mondjuk úgy – megszállottja vagy, senki számára nem lehet kétséges. Mi az, ami erre a folytonos „közlésre” inspirál?

 

     Nem tartom magam megszállottnak – legalábbis az írás vonatkozásban semmiképp. Az olvasás tekintetében sokkal inkább. Olvasás-fanatikus vagyok, bigott híve a könyveknek – mindenekelőtt a valóságosaknak, az e-változatot csak szükség esetén forgatom. Ha valami miatt nem olvashatok egy nap, azonnal elvonási tünetek jelentkeznek rajtam, ezzel szemben egyáltalán nincsenek elvonási tüneteim, ha nem jut időm írni, vagy épp nincs miről. Márpedig nem ritkaság, hogy nincs időm, és amikor van, akkor sem írok minden áron. Hogy mi inspirál az írásra? Erre nem tudok válaszolni. Pontosabban: előfordul, hogy a határidő – amikor valamilyen felkérésre, „rendelésre” kell írnom. Mellesleg a határidő kitűnő múzsa...

 

     Ha most ki kellene emelni egy-két kötetet, amelyeket a saját szempontjaid alapján sikeresnek ítélsz meg, amelyek megalkotása kifejezetten örömöt jelentett számodra, melyek lennének azok?

 

     A Keserédes és a Kurta élet című novelláskötetek és a Farkascseresznye című regény állnak a legközelebb hozzám. És az Év-könyv, ami inkább regény, mint novellafüzér, de végső soron ez mindegy is. Talán ezek a legsikerültebbek, legegységesebbek.

 

     Tudjuk, az írói lét tele van buktatókkal, aki ezt választja, annak számolnia kell a létbizonytalansággal, vagy akár a nélkülözéssel is, hiszen ez biztos megélhetést nem jelent. Mégis, ha most újra kezdhetnél mindent, milyen irányba indulnál? Maradnál-e továbbra is az irodalom napszámosa, vagy más fordulatot venne az életed?

 

     Most sem az irodalomból élek. Temesi Feri írja valahol az írásról, hogy „az egyetlen mesterség, amelyben senki sem találja mosolyognivalónak, ha napi 24 órás munkával se tudsz megkeresni egy vasat se.” Igaza van. Ha volna még a személyi igazolványban foglalkozása rovat, oda az én esetemben azt kellene írni, hogy könyvtáros és művelődésszervező. Ami jó, mert nem távolodom végtelen messzeségbe az irodalomtól, a kultúrától a mindennapi munka közben sem. Az irodalom napszámosának egyébként nem „saját jogomon” érzem magam, sokkal inkább az irodalmi szervezetekben végzett munka miatt. A Madách Irodalmi Társaság vagy az Írószövetség megyei csoportja ad tennivalót eleget, arra is ki kell szorítani az időt. Ez bizony nem mindig sétagalopp, viszont hiszem, hogy hasznos és fontos feladat.

 

      Mindennapjaidat kitölti a munkád és a családod. Mikor marad időd az írásra, mennyire biztosított számodra az, amit „alkotói magánynak” nevezünk? Hogy tolerálja ezt a környezeted?

 

     A kenyérkereső foglalkozásom nem afféle monoton munka. Igaz, nem is kiszámítható, nem tervezhető, nem fix napi 8 óra, mondjuk reggeltől délutánig. Olykor teljes napot, egész hétvégét igényel, máskor kevesebbet. Ez előnyökkel is jár: jóllehet messze nem állítom, hogy szárnyalóan szabadon bánhatok az időmmel, mert ez igen erős csúsztatás volna, azért valamelyes szabadság megadatott, úgyhogy ki lehet ügyeskedni szabad estéket, délutánokat, szombatokat, vasárnapokat. A környezetem toleranciájával nincs gond, Virággal, a feleségemmel közös az íróasztalunk, egyik felén én molyolok, a másikon ő, ebből nincsenek konfliktusok. Marosvölgyi Bonifác úrfi, a cicánk elégeli meg egyszer-egyszer a dolgot, olyankor vagy a számítógép képernyője elé telepszik, vagy a billentyűzetre hever és hangosan dorombol, jelezve, hogy ideje szünetet tartani.

 

     Mint korábban említettem, ez nem az a pálya, ami egy biztos egzisztenciát jelentene. Ha pedig megélhetést nem biztosít, akkor az alkotás öröme mellett minden bizonnyal mindenki vágyik valami sikerre, elismerésre. Mennyiben volt részed ebben és mit jelent számodra a siker, vagy éppen a kudarc, már ha ebben is lett volna részed?

 

     Többféle elismerés lehetséges. A legtöbben kizárólag az intézményesült formákat tekintik annak. Nyilván azok is fontosak és kaptam én is néhányat, de szerencsémre nem vagyok díj-fetisiszta. Remélem, nem is válok azzá soha. Ijesztő történeteket hallani, micsoda küzdelem, könyöklés, kavarás, könyörgés folyik egy-egy díjért. No, ez az, amibe nagyon nem szeretnék beszállni. Ami számomra sokat jelent, az a hozzám közel állók véleménye: családé, barátoké. Szakmai szempontból pedig az olyan embereké, amilyen Ilia tanár úr, Fekete Vince, Vass Tibi, vagy a sajnos már nem élő Olasz Sándor, Ördögh Szilveszter, Deák Laci, hogy csak néhányat említsek a számomra alapvetően fontos nevek közül. Egy-egy dicsérő szó tőlük bőven elég. Kudarc? Nem hiszem, hogy létezik ember, akinek nem volt benne része. Én sem úsztam meg.

 

     Nem hiszem, hogy az alábbi egy magyar sajátosság lenne, minden bizonnyal igaz ez a föld többi országára is, de kíváncsi lennék a véleményedre.

     A politika mindenkori (titkolt) célja, hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. (Már ha működik a sokat hangoztatott írói felelősségvállalás...) Milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet íróként, szerkesztőként?

 

     Nem tudom, hogy ez mennyire valóságos probléma. Talán volt és marginálisan esetleg még most is lehet ilyen törekvése a politikának, de szerintem egész egyszerűen arról van szó, hogy a mindenkori hatalmat nem érdekli az irodalom. Ne kerülgessük a forró kását, mondjuk ki nyíltan: az irodalomnak alig van közvetlen, konkrét hatása a társadalomra. Kérdés, persze, hogy régebben másként volt-e? Petőfi milyen hatást gyakorolt a korabeli társadalomra és közgondolkodásra politikai téren? Megváltoztatta a tömegek véleményét, látásmódját? Képviselőnek mindenestre nem választották meg. Esélye sem volt a radikalizmusa miatt. Egyes szerelmes verseit annyira magáénak érezte a nép, hogy népdalként énekelte, de attól a fickótól, aki azt kiabálta nagy bőszen, akasszátok föl a királyokat, ódzkodott... Talán a felvilágosodás idején sikerült némi praktikus befolyásra szert tennie az irodalomnak a szélesebb rétegekre, ám ez a hatás is javarészt áttételes. Én azt gondolom, az irodalom mindig kevesek legbensőbb, legszentebb magánügye volt, most is az, a jövőben is az lesz. A szépirodalmat sosem fogyasztották tömegek, a Nyugat folyóirat fénykorában sem érte el az ezer előfizetőt. Következésképpen az irodalommal nem lehet se választást nyerni, se a „nép” tudatát módosítani – akkor se, ha befolyásolják, akkor se, ha hagyják főni a saját levében. Az írástudók felelőssége azonban ettől még nagyon is létező probléma, csak véleményem szerint tágabban kell értelmezni a kört, nem pusztán az irodalmat művelők, hanem az egész értelmiség felelősségeként. Ennek taglalása viszont messzire vezetne, már magának az értelmiségi kifejezésnek a definiálása is bajos... Ugyanakkor ha másik oldalról közelítek a kérdésedhez, vitathatatlan, hogy a magyar irodalom átpolitizált. A források odaítélésében például döntő szerepet játszik a politika. Ami önmagában nem volna baj – amennyiben lennének politikától független civil források, ne adj Isten, lennének mecénások, nem lenne itt hiba. Mivel azonban ilyenek alig-alig léteznek, sőt, jóformán nincsenek, nagyrészt a helyi és az országos hatalom zsebéből származó bevételek működtetik az irodalmi csoportokat, a folyóiratoktól az írószervezetekig. Az egyes alkotók túlnyomó többségére ugyanez érvényes. Ezért féloldalas és torz az irodalom fenntartása, hiszen szinte kizárólag az államra számíthat. Mindazonáltal ebben az is szerepet játszik, hogy a lapoknak nincs kiterjedt előfizetői rétegük, amely eltartaná őket, magyarán nincs elegendő kereslet. Amiképpen a könyvekre sincs. Akad úgy tucatnyi olyan kortárs név, akinek jól fogy a könyve, akit önerőből kiadni sem jelent veszteséget egy-egy kiadónak, egyik-másik még akár nyereséget is hoz, a többiek pályázati támogatásból jelennek meg. Vagyis a magyar olvasó nem tartja el a magyar írót. És nem hiszem, hogy ez valaha is volt másképpen.



     Miközben reneszánszát éli az agymosás, a tömegek elhülyítése, jobbnál jobb kötetek kerülnek ki a szerzők keze alól, de ezek soha nem kapnak akkora publicitást, mint a különböző csatornák üdvöskéinek zsírleszívásáról, vagy mellplasztikázásáról szóló híradások. (Mert sokaknak ettől kerek a világ.) De vajon a könyv és az olvasás utáni érdektelenség hova vezet hosszabb távon, milyen következményei, vonzatai lesznek ennek?

 

     Azt állítottam az imént, hogy a valódi irodalom kevesek magánügye. Ezt a véleményt továbbra is fönntartom. Viszont az irodalom „fogyasztását” el kell választani a tevékenységként fölfogott olvasástól. Más szóval meg kell különböztetnünk a könyvolvasást magától az olvasástól. Számos olvasáskutató pontosan emiatt állíthatja, hogy nincs baj, hisz az emberek ma sem olvasnak kevesebbet, mint korábban, sőt! Ugyanakkor a hozzám hasonlók, akik hosszú éveket dolgoztak könyvtárban, tudják, hogy ezeknek az intézményeknek a tapasztalatai nem támasztják alá ezt az optimizmust. Ahogyan azok a fiatalok se, akiknek életükben 4-5 könyvnél több nem járt a kezükben, azt a párat is kínnal-keservvel forgatták. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy ők nem olvasnak semmit, többnyire inkább arról van szó, hogy az olvasás az emberek igen nagy hányadánál mára kizárólag az egyik információszerzési technika a sok közül. Persze, mindig is volt ilyen szerepköre, de napjainkra a nyugati népesség jelentős része kizárólag ebben a funkcióban használja. Ezért lehet igaza az olvasásszociológusoknak, amikor cáfolják az olvasás pozícióinak gyöngülését; végtére is „csak” a könyvolvasás, illetve a nyomtatványok olvasása hanyatlik drámaian, az egyéb, főként az elektronikus tartalmakat ma is sokan fogyasztják – persze, elsősorban az információt hordozókat. Azaz az olvasás képessége megmaradt, az agy olvasásközpontja valamilyen módon továbbra is dolgozik – bár távolról sem úgy, ahogyan egy történet, egy szépirodalmi mű olvasása közben tenné. Egy szó mint száz: szerintem a fantázia az, ami megállíthatatlanul sorvad. És itt a fantázia szót a leghétköznapibb értelemben használom: valami olyasminek a magam elé képzeléséről beszélek, amit éppen nem látok, vagy soha nem is láttam. Ez az, ami ma egyre kevesebbeknek megy. Nagyon erősen vizuális világban élünk, készen kapjuk a képeket, nem kell „lelki szemeink” előtt megalkotnunk őket. Sokan vannak például, akiknek pontosan ez a baja egy novellával, egy regénnyel: nem képződik meg a fejében a film, nem fordítja le a szöveget képekké, mert erre már nem képes, ez a képesség nem alakult ki benne. Sorvadt a képzelőereje. Egy szépirodalmi alkotás annyiféle, ahány olvasója van, csakhogy aki nem könyvolvasó, csak információszerző, az nem formálja a maga képére a történetet, nem teremti újra a történet világát, nem jelennek meg előtte a szereplők és helyszínek plasztikusan, életszerűen, minden halott, száraz szöveg marad csupán – így aztán nem is élvezi a könyvet.

 

     Felmerül az emberben a kérdés, van-e még értelme ezek után szépirodalmat írni? Ugyan kinek és minek?

 

     Szerintem van. Két érvvel is alá tudom támasztani. Az egyiket már többször mondtam: az irodalom mindig is kevesek magánügye volt, szóval ilyen értelemben alig változott valami, ha egyáltalán... A másik egy transzcendens érv, amivel nyilván lehet vitatkozni, a mindenféle kommunikáció- és irodalomelméletek nem is hagynák szó nélkül. Ez úgy hangzik, hogy a művészi alkotás befogadó nélkül is valami örök, csodálatos tett. Ha példának okáért egy festményt soha senki nem lát a festőjén kívül, de az a festmény valódi műalkotás, akkor az az örökkévalóság kicsiny szelete. Ez esetben pedig érdemes volt létrehozni.

 

     2014 őszén jelent meg a „Kurta élet“ című köteted, ami – ahogy az alcím is jelzi – három novellafüzér. ​Városi ember vagy, nem​ italozol, mégis, a novelláid helyszíne sok esetben egy falu, kistelepülés, ezen belül is a kocsma, ami vissza-visszatérő helyszínként jelenik meg az írásaidban. Na, és a főhősök, a lezuttyant kisemberek... Mennyi mindebből a személyes megtapasztalás, vagy pusztán csak a teremtő képzelet vezette a tollat? 

 

     Valóban városban élek (Szegeden), de például egy faluban dolgozom (Algyőn). Tíz éves koromig falun laktam, az összes ősöm paraszt, kivéve a szüleimet, akik első generációs értelmiségiek. Tehát a falu nem áll távol tőlem, s én sem a falutól. A Kurta élet első ciklusában, a Falunk tükre címűben lévő falu ettől függetlenül nem egy bizonyos község. De reményeim szerint ettől még a maga abszurditásában is valóságos. A kocsma is visszatérő helyszín, valóban, nem csak a már említett, hanem a másik két, városi környezetben játszódó ciklusban is (és más írásaimba szintén). Nos, a kocsmákat egyáltalán nem kerülöm a való életben sem, gyerekkori jó barátaimmal rendre beülünk ide-oda. Számomra kincsesbánya minden becsületsüllyesztő. A szereplők pedig... Kisebb és nagyobb emberekkel már csak a munkámból kifolyólag is nap mint nap érintkezem, de még csak érintkezni sem kell velük, elegendő figyelni. Teszem azt, utazás közben. Rengeteg érdekességhez jut az ember, ha fogékony rá. Ezek a tapasztalatok aztán alapul szolgálhatnak történetekhez, csak el kell mindent rendezni. Nem az idő az ugyanis, aki mindent elrendez, hanem az író.