író, költő, szerkesztő, a Magyar Írószövetség tagja

Vendégünk

Feltöltve: 2011. május 8., vdgy

NÉV:

CÍm

Vendégünk

Feltöltve: 2017. júni. 13., hé

Ádám Tamás

BOTZ DOMONKOS

Már nem tudom az idejét, mikor hozott össze minket a jó sors, de a virtuális térben, újságok oldalain többször találkoztunk, majd Tamás, mint a Röpke ívek c. antológia szerkesztője, beválogatta pár versemet a kötetbe. Később ilyen-olyan irodalmi, szerzői esteken aztán megadta a Teremtő a személyes találkozás lehetőségét, ami közelebb vitt minket egymás jobb megértéséhez, megismeréséhez.

     Ádám Tamás verseiben olykor könyörtelenül mutat tükröt a kornak, a rendszernek. Az alábbi beszélgetés pedig közelebb hozza az olvasókat mindannak megértéséhez, ami a versekből ezért-azért kimaradt.     

 

 

„Tudom, a költészet életforma, egész embert kívánó megpróbáltatás. Aki verseket ír, nem arra született, hogy boldog legyen, de nem is nyavalygásra termett. Tegye a dolgát. Ennyi!”

 

− Ádám Tamás −

 

 

 

     A későbbiek jobb megértéséhez talán térjünk vissza a kezdetekhez. Hogy emlékszel vissza az indulásra, kik álltak mögötted vagy melletted az első lépéseknél?

 

     Már középiskolásként rendszeresen írtam versszerű képződményeket, melyeket később aztán, megismerve az igazi költészetet, szépen elégettem. Több száz szöveg lett a lángok martaléka. Igaz, néha elgondolkozom azon, mi lett volna, ha nem így történik. Talán pár értelmes kép megmenthető lett volna. Vagy egy sem! Utólag sem bánom, hogy így cselekedtem. Mindig is írtam, s éjjel-nappal olvastam. A múlt század hetvenes éveinek végén, Balassagyarmaton, mi, írogató emberek megalapítottuk a Komjáthy Jenő Irodalmi Társaságot. Minden hónap harmadik csütörtökjén összejöttünk a könyvtárban, és kiraktuk az asztalra friss kéziratainkat, és ízekre szedtük a szövegeket. Emellett Podlipszky Ervin könyvtárigazgató az aktuális anyagokat mindig elküldte dr. Kerényi Ferenc irodalomtörténésznek, az ismert Madách-kutatónak, aki nem volt rest, és írásban, alaposan elemezte a verseket, novellákat. Ez is segített. Feri aztán később boldogan mutatta be a Rendezünk majd vérbő partikat című verseskötetemet. Sajnos, Feri már eltávozott közülünk, és a kör is haldoklik, mióta eljöttem Gyarmatról; ennek több mint tíz éve. A társaság vezetője voltam harminc évig, fáj az elmúlás. A másik név: Baranyi Ferenc, aki a Palócföld főszerkesztőjeként azonnal felismerte bennem a tehetséget.

 

     Mikor érezted azt, hogy készen állsz az első köteted (Gyökerek lélegzése) megjelentetésére, a megmérettetésre? Milyen volt a fogadtatása?

 

     Az akkor igen színvonalas Palócföld folyóiratban, 1982-ben megjelent három versem. Ez átszakította a gátat, ekkor volt minőségi ugrás a költészetemben. Megjegyzem, éppen előtte írta Bihari Sándor vagy Parti Nagy Lajos (nem emlékszem már pontosan), hogy a határon vagyok; most billen át, költő leszek, vagy maradok az írogatók világában. Ekkortól szinte mindenhol közöltek; a Népszavától kezdve a Nők Lapjáig, a Képes Újságtól az Új Tükörig, az Élet és Irodalomtól a Kortársig, a Mozgó Világtól a Szivárványig, a Napjainktól a Tekintetig hosszú a lista. Ilyen körülmények között már nem lehetett kikerülni a könyvet. Beadtam a kéziratot a Palócföldnek, mert az volt kéznél, gondoltam, a Palócföld Könyvek sorozatba csak belefér. Elfogadták, de nehezen akarták megjelentetni, mindig elém toltak valakit. Miután Baranyi Feri lett a folyóirat főszerkesztője, felgyorsultak az események; ő, látva a kéziratot, azonnal mellém állt, és nyomban kijött a nyomdából a könyv. Ekkor 1988-at írtunk, a verseskötet címe pedig: Gyökerek lélegzése. Ma már hihetetlen a kétezres példányszám, és a honorárium nagysága. Két évig éltem belőle. Amúgy egy szálig elfogyott. Alig győztem eleget tenni az író-olvasó találkozóknak, a meghívásoknak. Tartottam rendhagyó irodalomórákat, előadásokat. Boldog békeidők!

 

     Egyik-másik versedben tiszteletre méltó módon, merészen perelsz a hatalommal. Nem tartottál attól, hogy az igazság kimondásáért beverik a fejed?

 

     Nem vagyok én olyan bátor, mint ahogyan látszik. Csendes, töprengő, megengedő, megbocsátó alkat vagyok. Viszont, talán a génjeimből ered, hogy nem tudom elviselni az igazságtalanságot. Felforr a vérem, ha a szemembe hazudnak, ha hülyének néznek. Szegény családból származom, ahol a tisztesség természetes dolog volt. Ahol a hazugságokat soha nem tolerálták, ahol soha senkit nem döftek hátba. Ilyen háttérrel nem lehet szótlan maradni a szemétségeket látva. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek zsigereiben van, hogy az íróembernek mindig ellenzékinek kell lennie. Igaz, közülünk is sokan nyalogatták s nyalogatják a hatalom talpát, és felettébb jól élnek belőle. Ma is így vagyok ezzel. Jöhetnek rezsimek, mi itt vagyunk néhányan, és a magunk szerény módján küzdünk, oda-oda szúrunk a hatalomnak, nem mintha ennek bármi hatása lenne. Aki ír, jobb, ha nem gondolkodik a következményeken; ha ezt teszi, inkább hagyja abba, tegye félre a klaviatúrát. Az elmúlt rendszerben is kivettek néhány írásomat a nyomdagép alól, most még durvábban teszik. Meg is figyeltek, természetesen. Már-már azt hiszed, megjelenik a versed, mert küldik a kefelevonatot, vagy nem tudom, ma hogy hívják, aztán mégsem. Legutóbb a Magyar Naplóval történt hasonló esetem. Bár gyanítom: itt inkább az lehetett az ok, hogy a Nagy Lajos Társaság tagja vagyok, amely köztudomásúan a baloldali értékeket helyezi előtérbe. Az viszont biztató, hogy nem verték még be a koponyám. Persze, telefonon is megfenyegettek már, hogy levágják a micsodámat. Ennek ellenére teszem a dolgom, nem érdekel.

 

     Első kötetedet még vagy tucatnyi követte. Nem lehet nem észrevenni a fejlődést, nemcsak verstanilag, de emberi értelemben is. Mintha csak az olvasó előtt nőne fel, lenne emberré a szerző. Mindig nagyon kritikus voltál önmagaddal szemben, így utólag milyennek látod ezen köteteknek az utóéletét?

 

     Mindig kemény voltam önmagammal szemben, talán ezért is fejlődtem valamelyest. Amikor megírtam egy jónak vélt verset, lelkendeztem. Aztán másnap elolvasva, láttam a hibákat, a bukfenceket. Kell idő, míg a vers megérik. Azóta soha nem adok ki friss verseket a kezeim közül. És még így is becsúsznak gyengébb költemények a könyveimbe, sajnos. Az más kérdés, hogy a szembesülés a költészetem gyengeségével még nagyobb energiákat mozgósított bennem a tudás irányába. Hát tanultam és tapasztaltam, és olvastam és olvastam. A könyvek utóéletével nem foglalkozom. Mindig addig izgat egy szöveg, amíg meg nem csinálom, a többi nem érdekel. Ezért sem tudok fejből egyetlen egy versemet sem. Tudom, ez baj, figyelnem kellene erre is, de nem tudok, mit tegyek?! Habár egyszer megtörtént velem, hogy komolyan elgondolkodtam azon, mi a fenének ír az ember, ha a kutya nem olvas verset. Na, ennek az lett a következménye, hogy két évig nem írtam egyetlen sort sem. Aztán persze rájöttem: nem szabad ezzel foglalkozni! Ha az embernek tehetséget adott a Jóisten, kötelessége azt kamatoztatni. Ha csak egy olvasót megérint egy verssor, már megérte. Nem tudom követni a könyveim utóéletét. Azt látom, hogy régebben nem maradt remittenda, mind elfogyott. Ma már a régebbieknél jobb könyveimből 50-60-at visszaad a kiadó. Nincs reklám, a könyvesboltokban a hátsó polcokra teszik a köteteimet; sokan vagyunk így ezzel.

 

     Miközben költőként dolgoztál, írtál, több, különböző lapnak voltál a munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője. Milyen tapasztalatokat adtak ezek az évek?

 

     A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a vasúton dolgoztam; oktatótisztként szakmai tárgyakat tanítottam, vizsgáztattam. Már akkor is publikáltam pár szösszenetet. Félévente kivonult hozzám a megyei lap főszerkesztője és helyettese; próbáltak meggyőzni, menjek át hozzájuk, újságírónak. Nagyon sokáig ellenálltam, nem mentem. Mégpedig azért nem, mert féltettem a verseim eredetiségét a zsurnaliszta nyelvtől. Mint később kiderült, alaptalanul. Ha jól emlékszem, Hemingway mondta: az újságírás használ a költészetnek, a szépírásnak, csak időben kell tudni abbahagyni. Öt lapnak voltam a főszerkesztője, és szerkesztettem számtalan újságot. Szinte valamennyi hazai lapban publikáltam. Minden rovatban benne volt a kezem. Abból viszont soha nem engedtem, hogy irodalmi rovat ne legyen a lapomban.

 

     A hazai könyvkiadás gyakorlata több mint siralmas, és nem biztos, hogy ez pusztán az olvasási szokások megváltozásával indokolható. Az viszonyt tény, hogy mindezek következtében ellehetetlenedett az írók helyzete is.  Miben látod a megoldás lehetőségét?

 

     Nem látom a kiutat, attól tartok, lesz ez még lejjebb is, ami már tényleg tragédia. Tudom, valaha elérkezik az idő, amikor két évig dolgozom egy könyvön, és nekem kell fizetni érte, hogy megjelenjen. Ezt talán mégsem! Marad az asztalfiók. Az olvasói szokások szánalmasak, valóban, de nem ez a lényeg. Egyszerűen nem élsz meg a szakmádból, ingyen dolgozol; némi túlzással: pusztulsz és éhezel. Ez pedig azt jelenti, hogy nem tudsz nyugodtan melózni, szaladgálsz mindenfelé, hogy összeszedd a megélhetéshez szükséges pénzt. Az utolsó könyvemet megjelentették, de honoráriumot nem kaptam érte. Szokás szerint kitöltöttem az adatlapot, és beküldtem a MASZRE címére, amely szerzői jogdíj címén utal némi pénzt.  Írták, nekem jár az 1800 forint. Rossz a szemüvegem, bizonyára elnéztem, gondoltam. És tényleg elnéztem; az adólevonás után kaptam a teljes könyvért 1500 forintot. Én szégyellem magam helyettük! Ha a folyóiratoknak küldesz verseket, azt mondják, jó, a honoráriumodból előfizetik a lapot. Vagy éppen alamizsnát adnak. Jól tudom, nem egyszerű a kiadók helyzete sem, hiszen tőkehiányosak, ráadásul a terjesztők leszedik az ár felét. Egyetlen megoldás lenne lehetséges, ha az állam keményen beszállna ebbe az ágba (úgy, mint a sportba, stadionokba), és cserébe nem kérne semmi lojalitást. Idea ez és álom. Ahogy elnézem ezeket a politikusokat, kevés könyv volt a kezükben, életükben. Na, persze mondhatják, ott van a Nemzeti Kulturális Alap, lehet pályázni! Csakhogy esélyed sincs, ha nem vagy csókos. Vagy éppen nem ül a döntnökök között egy embered. A Művészeti Akadémia is politikával átitatott, így nem töltheti be célját.

 

     Egy alkalommal, amikor Gyimesi László vendége voltál Csillaghegyen, keserűen beszéltél mindarról, ami az írói lét velejáróit jelenti. Ennyire sanyarú lenne a helyzet?

 

     Dehogy! Sokkal rosszabb! Ma Magyarországon írónak lenni kész öngyilkosság, csak az őrültek maradnak ezen a pályán. Mégis boldog vagyok, hogy egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek, és amihez talán értek. Jöhet bármilyen sanyarú világ, teszem a dolgom. Az is eléggé abszurd már, hogy darabokra szakadt az írói társadalom. Szerintem ezt a hatalom tudatosan építette fel. Mereven elzárkózik egymás elől az úgynevezett baloldali és jobboldali írócsapat. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Én jó verset ismerek, meg rosszat. Nincs jobboldali meg baloldali vers, csak az esztétika, a művészi színvonal a fontos. Most citáljam ide József Attilát? Ma törtetni kell, eladni magad. Tudnék sok példát felhozni arra, hogy féltehetségek hogyan kerültek be a Kánonba. Zseniálisan menedzselik magukat, és ez elég manapság egy Kossuth- vagy egy József Attila-díjhoz. Én ehhez nem értek és nem is akarok érteni. Dumálhat bárki bármit, oszthatnak díjakat, ott vannak a művek, azok beszélnek. Mondok azért egy konkrét példát, de komolyan, senkit nem akarok megbántani. Legutóbb annyira egyszerűnek tűnt a Prima Primissima-díj odaítélése, hogy egy értő olvasó is elég lett volna hozzá. Ott ült a jelöltek között a zseniális Oravecz Imre, s mellette a tiszteletre méltó munkássággal rendelkező, jobboldali kötődésű Kodolányi Gyula. Nyilván tudja mindenki a végeredményt. Könyörgöm, miért kell ezt csinálni?! A jobboldal azt hiszi, győzött, pedig hát mindenki vesztett, a szépirodalom mindenképpen.

 

     Két évet Skóciában töltöttél. Mi vitt odáig, mit adtak azok az évek  mint költőnek, embernek?

 

     Örökre bántam volna, ha kihagyom a lehetőséget. Mások pénzt mennek keresni külföldre, én költeni mentem. Gyorsan elfogyott a pénzem, ezért szórólapoztam, meg valami Tesco-raktárban dolgoztam egy ideig. De az igazi cél nem ez volt; testközelből szerettem volna megismerni Robert Burns világát. Kutattam, kerestem Burns kapcsolatait, kocsmáit, hol, merre járt. Érezni a hangulatot.  Megjegyzem: a költő születésnapja nemzeti ünnep Skóciában. Mindenki ismeri őt. A legutóbbi könyvemben egy tucatnyi skót vers megjelent, de ha lesz még időm, prózát is írok erről az időszakról. És ki tudja, mi szakad még ki belőlem.

 

     Ha már szóba került Skócia, evezzünk hazai vizekre: hol vannak a gyökerek, a kötődés, ahova időnként vissza-visszatérsz?

 

     Az első könyvem címében is benne van, mennyire fontosak nekem a gyökerek. Abból a földből fakadtam ki, ott élt Madách és Mikszáth, Komjáthy. Az a hazám, ott lettem emberré, a Palócföldön. Sokszor elszólítottak tanulmányaim, de visszatértem. Újságokat csináltam, harminc évig vittem Balassagyarmaton a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságot a hátamon, vezetőjeként. Szerkesztettem az antológiákat. Több mint tíz éve jöttem el, a kör gyakorlatilag megszűnt. Az utóbbi három könyvem kapcsán sem hívtak meg író-olvasó találkozóra, én pedig nem kínálom magam. Járom az országot, de valahogy a gyarmatiaknak nem jutok eszébe. Pedig nem sokan vagyunk arrafelé. Kicsit keserűen mondom: nem biztos, hogy visszaérkezem a gyökerekhez.

 

     Az ún. „rendszerváltás” után mennyiben változott a gondolat- és szólásszabadság helyzete? Működik-e valamiféle burkolt cenzúra?

 

     Ha a rendszerváltozásnak mondott valamit előhozzuk, akkor aztán teljesen kész vagyok. Erre mondja az egyik barátom: míg te harcoltál a rendszerváltásért, mások jól megszedték magukat. De ez sem érdekel. Akkor tényleg elhittem, majd a tehetség érvényesül, és megyünk előre. A nyolcvanas évek végén, amikor még kétesélyes volt a helyzet, Orbán Viktorral számtalan interjút készítettem, fórumot is vezettem neki. Megjegyzem, tök rendes srác volt, mint mi, elhittük neki, hogy a világ változtatható. Erre fel, a világ nélkülünk is működik, őt elvitte a hatalom, kifordult önmagából, megszédült, mi meg maradunk, ahol voltunk. Talán nem is baj. Az a gond, hogy nem burkolt cenzúra működik, hanem nyílt. De nagyon kemény. A régi kutyafasza ehhez képest. Egyrészt nem szólhatsz a hirdetők miatt, mert, ami nekik nem tetszik, az nem jelenhet meg. Másrészt a hatalom országos szinten mindent leblokkol. A Fidesz ezt zseniálisan tette, el kell ismerni, ragyogóan kiépítette birodalmát. Ehhez rakd még hozzá az önkormányzati cenzúrát. Számtalan példát tudok erre felhozni, hiszen melóztam fideszes vezette kerületi lapnál is. Mit mondjak: a polgármester még azt is ellenőrizte, hogy parancs szerint metszették-e le pocakját a Photoshoppal. Én persze, ezeket tapasztalva, felálltam.

 

     Úgy tartják, az író a társadalom lelkiismerete. Mennyire állja meg a helyét ez a megállapítás?

​ ​

     Ennek a társadalomnak nincs lelkiismerete, amúgy meg ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget magunknak. Egyszerűen semmibe vesznek minket, a gondolataink elől elzárják az utat. Melózunk, és, ha kijön valami értelmes gondolat, azt karanténba zárják. Ezért is szép a kilátástalan harc.

 

​  Korunk történéseit látva egyre ingatagabb az európai nemzetállamok helyzete, a magát kereszténynek mondott Európa jövője. Mennyire lehet hatása az irodalomnak a stabilitás megőrzésére?

 

     Ne viccelj, semmi közünk ehhez, nem tudunk színpadra lépni! Azt viszont jól mondod, a kereszténynek mondott Európa… Ez nem az, ami Magyarországon zajlik. A hatalmat építik ezek az emberek és nem a kereszténységet, és nem a demokráciát. Néhányszor átolvastam a Bibliát, és gyerekként ministráltam. A polgár szót is alaposan lejáratták, azt sem tudják, mi az. Ugyanis az egyik értelmezése állandó értéket jelent. Nekünk ehhez nincs közünk, nincs rá hatásunk, sajnos. Meg kellene végre érteni, hogy a politika nem rólunk szól, ők önmagukért politizálnak. Megírhatod te a világ leggyönyörűbb versét, nem változik semmi. Ettől függetlenül, persze, tenni kell a dolgunkat. Nem kell azzal foglalkoznunk, milyen hatása lesz az írásainknak. Nem én mondom, Madách úr: az élet a küzdés maga. Az eredmény kétesélyes. Hajrá, írjunk még jobb verseket!

                                                                                                                                 

 

 

Ádám Tamás: Burns a pubba megy


Égett padon várom a költőt, lusta emeletes buszok

vágnak rést a ködön. Három font csupán a napijegy.

Elkerüljük egymást, Burns nyomban a pubba megy.

 

Másnap is várom a költőt, fekete taxik hozzák az utasokat,

már-már azt hiszem, célirányos halottaskocsik.
Elkerüljük egymást, Burns nyomban a pubba megy.

Harmadnap is várom a költőt, hínár-függönyös ablakokkal

érkeznek zaklatott vonatok, tengerre nyílik a peron.

Most sem találkozunk, Burns megkerül, a pubba megy.

 

Nem jönnek villamosok, elhajlanak a sínek, üzemzavar.

Otthon várom a költőt, fényes szellemi kaland. Marad

a finom ívű kantáta, Burns megint a pubba megy. ​

 

 

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar II., Hungarovox Kiadó, 2016)