Író, költő, kulturális antropológus, néprajzkutató, jogász

Beszélgetőtársam bemutatása nem egyszerű dolog, hiszen érdeklődési körének és végzettségének megfelelően egyidejűleg sokirányú tevékenységet folytat. Megtaláljuk az irodalmi estek, szakmai konferenciák előadójaként, ügyvédként a bírósági tárgyalótermekben, vagy épp a sajtó hasábjain olvashatunk róla, amikor etnográfusként, kulturális antropológusként valahol éppen kutatómunkát folytat. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy ízben irodalmi estem vendégeként is köszönthettem.

                                                                                                                                                                                                          

„Aki nem tudja honnan jött, az azt sem tudhatja, hová megy.”

 

Shamabita Ibrahim (Csáji László Koppány egyik hunzai néprajzi gyűjtéséből, 2001)

 

     Korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, elsődlegesen költőnek tartod magad, és csak utána jöhet a többi. Honnan az irodalom szeretete, mi adta meg az első lökést, ami az írás, a költészet felé terelt?

    

Már gyermekkorom első emlékei is a versekhez kapcsolódnak. Ülök a kádban, és torkom szakadtából ordítom kétsoros versikéimet. Egy másik jelenet, ahogy az utcánkban dolgozó, elképesztően szőrös pék rám köszön, és titokzatos mosollyal megszólal: „Csak nem Csáji László Koppányhoz van szerencsém?” Hároméves lehettem. Csodálkozva válaszoltam: de igen… „Akkor biztosan nagyon bátor vagy – felelte –, hiszen mindenki tudja: «Csáji László Koppány / Bátor, mint oroszlán!»” Egyik kétsoros versikémet mondta vissza nevetve, amit biztosan kénytelen volt már vagy százszor végighallgatni, ahogy hazafelé sétálva skandáltam a pékség előtt, anyukám kezét fogva. Negyed századdal később Angyalföld egy másik szegletében egy néni köszönt rám. Ő egy hasonló versikém alapján ismert fel, hiszen korábban – mesélte – környékünkön lakott. Újabb kép, ahogy a hatalmas bőrfotelünkben ülök apám ölében, és verseket mondunk egymásnak. Verselni és beszélni párhuzamosan tanultam. Apám nemcsak gyerekverseket, hanem kedvenc szerzőinek „nagy” verseit is felolvasta: Nagy Lászlótól, József Attilától, Pilinszkytől, Weörestől, Adytól és Apollinaire-től. Az ösztönös lelemény és a megtanult megannyi vers együtt élt bennem. Könyörtelenül kibeleztem, átírtam e verseket, ha épp úgy tartotta kedvem. Ízlelgettem az irodalmat, s ahogy manapság mondják: az vagy, amit megeszel. Később családom „nagy örömére” tucatnyi füzetet írtam tele családi történetekből kikerekített versekkel, regényekkel; egész füzetfolyam sorjázik édesanyám fiókjában.

    

     Visszakanyarodva korábbi kérdésemhez, a „nagyok árnyéka" vagy közelsége befolyásolta-e valamilyen formában a költészeted alakulását? Mit adtak ezek a találkozások?

 

     Kisgömb utcai lakásunk igazi művész-találkahely volt a 70-es években. Persze nem miattam jöttek. Édesapám, Csáji Attila festőművész, az akkori tiltott avantgárd egyik fő szervezője volt. Néha vágni lehetett a füstöt, máskor heves vitáktól volt hangos a nagyszoba, a művésztársadalom színe-java, főleg festők, szobrászok, költők ültek ott hajnalig, én meg hatalmas szemekkel, álmélkodva figyeltem őket. A művészembereknek is szemet szúrt a líra iránti szenvedélyem. Legjobban Weöres Sándorra és Nagy Lászlóra emlékszem. Hatásukat hiábavaló lenne tagadnom. Meghökkentő költői képgazdagságuk és nyelvezetük zeneisége már gyermekként megragadott. Nagy László nagyon őszinte, szeretetteljes ember volt. Önfeledten verseltünk. „A fotel, ahol ülsz – mondta nekem valaki – jeles hely ám! Ott szeretett ülni Hamvas Béla is.” Őt azonban már nem ismerhettem, hiszen halála után születtem. A képzőművészet, az irodalom számomra nem valami iskolai tantárgy volt, hanem az élet.

 

     2006-ban jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában az "Ég az út mögöttem" című versesköteted, mely a korábbi utazásaid, kutató- és gyűjtőmunkáid élményeit dolgozta fel. Egy sokáig érlelt kötetről beszélünk, hiszen közel tizenhárom év munkáit gyűjti össze. Utólag visszanézve milyennek látod ezt a kötetet, milyen visszajelzésekkel találkoztál?  

 

     A kötetben szereplő legkorábbi verset még gimnazistaként írtam, 1988-ban. Inkább válogatás ez, mintsem céltudatos kötet. Azért osztottam fel a verseket világtájak szerint (beleértve az ötödiket, az „otthont”, a középet is), mert ezeket az erőtereket „ismertem fel” az anyagban. Ennek alapján Prágai Tamás barátom segített a válogatásban. Jó lenne azt mondani, hogy a megannyi reakció közt kaptam nagyon lelkes kritikát és néhány értetlen bírálatot is, de ez enyhe túlzás lenne. Csak két olyan kritikáról tudok, amely kifejezetten e kötetről jelent meg, azok rendkívül nagyra értékelik. Kedves költőnő barátom, Hétvári Andrea őszintén lelkes volt a kötet olvasásakor, és ennek írásban is hangot adott. Helyesen észlelte: több kötetre való mű ez. Stílusában, tartalmában is érzékelhetően sokszínű, szinte minden égtáj ciklusa önálló egész. Na de ki venné meg egy alig ismert költő kötetét? Ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre nem köteteket fogok megjelentetni, hanem verseimet főleg folyóiratokban közlöm. Természetesen 2006 óta is írok, publikálok, és jócskán van még kéziratos nyersanyagom. Jelenleg egy olyan háromfelvonásos drámát írok például, ahol a különböző verselési módok, de a prózai szövegek, sőt, a szleng is szövegalkotó elem, a jelentésrétegeket megtámasztó alap. Egy újabb versciklusomat is mostanában véglegesítem. Rövid novellákat is írok, ilyenekből már egy önálló kötetem is van (A hajléktalan, a csók és a terrorista). Emellett egy kiadó pályázatán megnyertem a kirgiz hősről, Manaszról szóló archaikus népi eposz műfordításának feladatát. Mivel ez hosszabb, mint az Iliász vagy az Odüsszeia, két és fél évbe telt, míg elkészültem vele; a könyvhétre kötet lesz ebből is.

 

     Számtalan egyéb publikációid mellett költőként viszonylag kevés köteted jelent meg. Miben keresendő ennek az oka?

 

     Kissé kiábrándultam a kortárs irodalomiparból. Az emberek zömmel azt veszik meg, amit plakátokon reklámoznak, már kiadáskor a hivalkodó polcok „sikerkönyvei” közé tesznek, aminek a fogyasztására egész iparág települt a rádiótól a televízióig; tehát – akárcsak az élelmiszereknél, vegyi árunál – amit iparszerűen termelnek, forgalmaznak, és nem kézműves, nem „míves termék”. Én megmaradtam olyan szőlőművesnek, aki elbeszélget a tőkékkel, és ha kell, úgy bánik a szavakkal, mint a provence-i paraszt a csigával. A csigákat először egy zárt rekeszbe kell tenni, hogy megszabaduljanak a bélsártól, majd egy idő után elővenni, válogatni, tisztítani, s a javát egy újabb fiókba áttenni; amikor már tiszták, csak akkor lehet őket az ínyencek elé tálalni. Ezért is írtam egyik versemben: nem sokat, hanem keveset; nem könnyen, hanem nehezen; nem gyorsan, hanem lassan! Talán nem éppen „ápdéjt” gondolat ez, de legalább őszinte. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esne jól a hangos siker, de ha ennek az az ára, hogy az irodalomipar igényeit szolgáljam ki, trendeket és előre gyártott értékrendeket kövessek, tehát „megélhetési költővé” váljak, akkor inkább csöndben megmaradok önmagam. Így is lesz, aki olvassa írásaimat. Közben egy-két trükköt azért kiagyaltam. Hét önálló kötetem van. Ezek közül kettő a távoli vidékekről szóló ismeretterjesztő útleírás – irodalmunkból szinte kiveszett – felelevenítése. Az ott írt versciklusomat is elrejtettem bennük, tehát valójában bújtatott verseskötetek (pl. a Dzsánkrí és a Tündérek kihalófélben első kötete). Mivel ezeknek már a sokadik kiadása is elfogyott (tehát több ezer példány), úgy tűnik, jól döntöttem: sokkal több emberhez jutottak el így a verseim, mintha külön kötetekben publikáltam volna őket. Néhány munkámat angol és szerb nyelvre már lefordították. Amikor Erdélyben visszahallottam egy rendezvényem a Hajónapló című versemet, rájöttem, hogy számukra ez mennyire más jelent, mint nekem. Új olvasatot adtak hozzá, és a vers életre kelt. Örültem, mint amikor gyermekeim járni tanultak, és önálló lépéseket tettek. A jó vers minden olvasó agyában felsír, életre kel, érezni tanul.

 

     Egész fiatalon kezdtél el őstörténeti kutatással foglalkozni. Milyen vágyak, vagy célok voltak azok, amelyek erre a könnyűnek éppen nem nevezhető szakterületre vezettek? 

 

     Az őstörténet szót nem szeretem. Olyan műveket, vitákat hív elő emlékeinkben, amelyek tekintélyes részéhez nem akarok kapcsolódni. Az egymásra licitáló őskeresés, a kivagyiságtól túlfűtött kocsmai hőbörgés, de az álszent tudományos okoskodás kiábrándító fanyalgása is távol áll tőlem. Én az emberekre vagyok kíváncsi, milyenek most, és megpróbálom elképzelni, hogyan éltek, gondolkodtak régen. Mint ahogyan rokonaimnak érzem anyai nagymamám nagybátyját, és apai nagyapám ükapját is, nem szeretem leszűkíteni a „rokonságot” egyetlen nyelvi vagy történeti vonalra, sem egy időben vagy térben lokalizált „aranykorra”. Őszinte szeretetet érzek a finnugor, iráni, törökségi népekkel szemben, de a Kárpát-medencében velünk évezredes sorsközösségben és kulturális összefonódásban elő népekkel is. Így vagy úgy rokonnak érzem mindet. Az elhatárolódások és a melldöngető kakaskodás korában ez sem túl népszerű gondolat. Jelenlegi, főleg a romantikából örökölt gondolkodásunk szinte csak szenvedést és bajt okoz. Lehetséges egy bölcsebb, árnyaltabb és a sokrétű kapcsolódás felismerésére építő hazaszeretet is. Ha ez őstörténet, akkor igen, azt is művelem. Egyik legtöbb példányban elkelt, három kiadást megélt, A sztyeppei civilizáció és a magyarság című kötetemben kifejtettem, hogy magát a rokonság fogalmát és a hozzá kapcsolt alapvető fogalmainkat kellene újra gondolnunk ahhoz, hogy közelebb jussunk az igazsághoz.

 

     Felsorolni is hosszú lenne kutatási területeid helyszíneit, hány és hány helyen fordultál meg a munkád révén, kezdve a Baltikumtól az Urálig vagy Nepálig. Mit adtak ezek a hivatalos munkavégzéshez köthető sikereken, az esteleges kudarcokon túl, milyen további tapasztalatok, élmények voltak a hozadékai?

 

     Először Afrikába szerettem bele a ’90-es évek elején. Tíz évig vissza-visszajártam, megmutattam szeretteimnek is a Szahara eldugott oázisait, a sivatag festői csodáját. Aztán jött csak Ázsia, Anatóliától Indonéziáig. Az egyenlítői dzsungelektől a Himalája bércein és Szibéria falvain át Kína és India varázslatos világáig hátizsákkal utaztam, általában több hónapra, és a hétköznapi emberek között éltem. Ázsiai és afrikai utazásaim során mindig az emberekre voltam kíváncsi elsősorban: hogyan élnek, milyen értékek mentén alakítják az életüket, mik a vágyaik, és ezek hogyan változnak. Valójában mind a néprajz és szociálantropológia, mind a jog, mind pedig az irodalom területén ezeket a kérdéseket vizsgálom. Újabb és újabb válaszokat adok rájuk. Óriási tanulság, hogy a világ, az ember sohasem volt és sohasem lesz modellezhető, ábrázolható teljességében. Ezer év múlva is témát és létjogosultságot fog adni az ember az irodalomnak, a társadalomtudománynak.

 

     Kutatási eredményeidet, az azokhoz köthető élményeket több kötetben is feldolgoztad. Mit érdemes, mit lehet tudni ezekről?

 

     Szinte minden kötetem más stílusú, műfajú. Van, amelyik inkább a társadalomtörténet, a történeti antropológia keretében marad (Tündérek kihalófélben I. és A sztyeppei civilizáció és a magyarság), van költői útleírás, amikor a számunkra ismeretlen világba való behatolás gyermeki rácsodálkozása ragadott el (Dzsánkrí), máskor pedig érzékletes és lendületes, de informatív expedíciós beszámolót írtam (Tündérek kihalófélben II., Hunoktól a hunzakutokig – kutatóút Belső-Ázsiában). Ezek a kötetek adták legnagyobb sikeremet, szinte az egész Kárpát-medencében „hakniztam” ismeretterjesztő előadásaimmal, de meghívtak Kyoto-ba is, a Sangyo Egyetemre, Oroszországba a Dél-Uráli Állami Egyetemre és az USA-ba, az UCLA-re is előadni. Immár nyolc éve egy sorozatot szerkesztek a Napút kör számára: az Ómúltunk Tára kötetekben közérdeklődésre számot tartó kérdésekre keresik a választ neves tudósok (régészek, történészek, néprajzkutatók); érthető nyelvezeten, ráadásul viszonylag tömören, olvasmányosan – ez a célkitűzésünk. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hiánypótló ez a sorozat az őstörténeti bulvársajtó és a sok kitűnő, de az érdeklődő laikusok számára érthetetlen szakmai cikk, könyv tömegében. Ezért is kért fel az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontján 2012-ben szervezett Magyar Őstörténeti Témacsoport az együttműködésre, amire büszke vagyok.

 

     Talán kevesen gondolnák, de a kutató-, gyűjtőmunka helyszínei olykor etnikai, vallási, polgárháborúk sújtotta területeket is érintettek. Akadtak-e kellemetlen pillanatok?

 

     Szinte minden nagyobb utazásom során akadt veszélyes, néha életveszélyes helyzet. Voltam börtönben a pakisztáni-afgán határon 2001-ben, a tálib uralom idején, álltam kivégzőosztag előtt nepáli gerillacsapatok fogságában, robbant mellettem akna Afrikában, egyszer még vérhast is kaptam. Kicsit már magam is unom a beszámolókat arról, hogy mikor akartak lelőni, „felfalni”, bebörtönözni, és mikor fogytam le egy hét alatt 20 kilót a betegségtől. Mivel az újságok, magazinok általában csak erre kíváncsiak, és ezeket már sokszor elmeséltem, most nem untatom e történetekkel az olvasókat.

 

     A „rendszerváltást” követő évtizedekben mennyiben változott a gondolat és szólásszabadság helyzete? Működik-e valamiféle burkolt cenzúra?

 

     Ha a szó diktatúrákra vonatkozó értelmében nem is, de tenyésztés, (kontra)szelekció és ipari jellegű irodalomgyártás mindenképpen van. E folyamat talán örök, mások szerint jó kétszáz éve kezdődött. Mindenesetre ma is jól felismerhető. Több „mozgalom”, „cégcsoport” és „eszmekör” is kialakította saját műhelyét. Egyéni hangvétellel, önálló alkotóként érvényesülni gyakorlatilag lehetetlen. Lehetett egyáltalán valaha? Ma a bűvös értékmérő: az eladási példányszám. Mintha az lenne az értékes, akiért többen fizetnek. Ez az irodalmi rabszolgapiac persze roppant demokratikusnak tűnik. Annak fizetnek, attól rendelnek meg műveket a kiadók, könyvesboltok, akire van „kereslet”. Na, de milyen elvárásokkal, kiket hívnak a rádióműsorok, és kikről írnak a lapok, kiket lógatnak ki a plakátokon? Illúzió, hogy azokat, akik megérdemlik. Azokat, akikkel kapcsolatban felkeltik az érdeklődést, és akikre a reklámügynökség módszereivel a tömeges méretű fogyasztást „generálják” – itthon és külföldön egyaránt. Ezt nevezem irodalomiparnak. Ez korántsem „szabad verseny”. Úgy szoktam fogalmazni: vannak a „futtatók”, a „futtatottak” és a „futottak még”. Nehéz elképzelni, mi lenne, ha például egy „futtató” érdekcsoport engem, úgymond, felfedezne. Valószínűleg legyintenék, és azt mondanám, engem a pénz nem érdekel, a sikert pedig az idő osztja majd, szekértolója egyik tábornak sem leszek. Nem fedeztek fel, nem futtattak, így hát nem is produkálom magam. Nem akarom belopni magam az irodalomipar bugyrain őrködők szívébe. Ha egyáltalán van nekik ilyen, és nem cserélték le zsebekre.

 

     Úgy tartják, az író a társadalom lelkiismerete. Mennyire igaz ez a megállapítás?

​ ​

     Optimista pillanataimban úgy érzem, hogy ez tökéletesen igaz. Mi több, magam is törekszem ilyen jobbító szándékú, a humánum vagy a keresztény emberi értékek keretében, de magyar sorsunk tapasztalata alapján megfogalmazott válaszokra is. Társadalmunkban azonban nemcsak egy, hanem többféle értékrend található; ádáz, gyakran kegyetlen küzdelmet folytatnak egymás ellen, nem ritkán meggyalázva saját értékeiket, eszméiket is. A társadalom melyik értékrend szerinti lelkiismerete legyen az „író”? Pesszimista pillanataimban úgy érzem, hogy magukat a társadalom lelkiismeretének érzők cibálják, tépik szét a társadalmat, és épp ez a szélsőséges átideologizáltság a baj. Esterházy Péter, Spiró György és Kertész Imre, vagy akár Czakó Gábor és Kovács Ákos mind-mind eltérő irányba vonszolja, taszítja, édesgeti a társadalmat. Van egyáltalán mindenkire kiterjedő értékrendünk, amelynek lelkiismeretei lehetnénk? Ha az általam vallott, egyéni világkép és értékrend alapján érvelek, akkor sem szabadultam ki a változtatni akaró, mozgalmár attitűdből, hiszen az is egy „irányzat”: az individualizmus, az egyén piedesztálja. Ez tehát rendkívül nehéz kérdés. Ha visszatekintünk az időben, Jókai, Arany és Petőfi is egy – politikai és értékrendbeli – törekvés lelkiismerete, szekértolója volt, mint ahogy később Ady vagy Illyés Gyula. József Attilát is sokszor megkísértette a széljárásnak megfelelés vágya, mégis mindannyian meg tudtak maradni embernek, magyarnak. Elméletileg tehát nem kizárt akár ilyen, akár olyan sodorvonalban helyt állni úgy, hogy ne kompromittálódjunk. Valahogy mégsem fűlik ehhez a fogam. Úgy döntöttem, hogy a számomra hiteles „Isten, haza, család” értékhármasság és -sorrend keretében maradok, keresztény lelkiismeretem lesz a mércém.

 

     ​Mindennapjaink történéseit látva egyre ingatagabbnak tűnik az európai nemzetállamok helyzete, a magát kereszténynek mondott Európa jövője. Lehet-e az irodalomnak bármi hatása is a stabilitás megőrzésére?

 

     Nagyon hálás vagyok a „menekültválságnak” azért, hogy segített feltenni azt a lassacskán tabuvá váló kérdést, hogy vajon milyennek álmodjuk jövőnket, legyen az akár Európa, Magyarország vagy a magyarság jövője. Az ember csak afelé tud törekedni, amit el tud képzelni célként; ha ilyen nincs, csak teng-leng – tévelyeg. Az önreflexió miatt volt fontos számunkra ez a helyzet. Néha egy jó kérdés többet ér ezer elhamarkodott, szent tehénné merevített válasznál. A migráció pozitív hozadéka, hogy végre eltöprengtünk: vajon milyen tartalommal jelent értéket számunkra a vallás, a kultúra, a magyar nép, vagy akár a sokszínűség? Az, hogy erre sokféle válasz adható, nyilvánvaló. A sokféle válasz nem igaz-hamis tengelyen, hanem értékrendek erőterei mentén helyezhetők el, és fel kell ismernünk egymás másságát, igazát is ahhoz, hogy bölcsebb, és utódainkra nézve felelősségteljesebb válaszokat fogalmazzunk meg. Én a menekülteket nem tömegnek látom, hanem egyéni sorsok, célok, motivációk és értékrendek sokaságának. Élettörténeteket keresek és kapok. Megpróbálom így, árnyaltan látni a problémákat és a lehetőségeket. Nagyon átérzem például a közel-keleti keresztények kiirtására törő Iszlám Állam áldozatainak szívfacsaró élettörténeteit, sorsait. Nem értem azonban, hogy egy viszonylag konszolidált országból, mint pl. Marokkóból vagy Pakisztánból miért kellene bárkit vízum nélkül befogadnunk. A hangsúly azon van, hogy: „bárkit”? Kik vagyunk mi? Bárkik? Mit akarunk megőrizni? A különböző irányban csápjaikat nyújtogató ideológiák néha a „magyar az, aki annak vallja magát” minimalista, máskor a történelem/kultúra nehezen megragadható idealista, megint máskor a genetika értelmezhetetlen vagy félreértett válaszát sulykolják belénk, vagy csak kiragadnak egy rögtönzött álválaszt, mint a „magyar az, akinek fáj Trianon” demagógiát. A menekültválság kapcsán itt és most, a valós helyzetben felmerült problémára keressük a válaszokat. Nem elméleti, nagyon is gyakorlati síkon: számukra, de magunk számára is. Ebben a kérdésben a humanitás, a keresztény erkölcs, a nemzeti összefogás és értékrend olyan érveket artikulál, amelyek talán csak a művészet eszköztárával fogalmazhatók meg hitelesen. Minden más: kicsinyes vagy öntelt politika.

 

(In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar II., Hungarovox Kiadó, 2016)

 

Vendégünk

Feltöltve: 2011. május 8., vdgy

NÉV:

CÍm

Vendégünk

Feltöltve: 2016. jún. 7., hé

Csáji László Koppány

BOTZ DOMONKOS