Vendégünk

Feltöltve: 2011. május 8., vdgy

NÉV:

CÍm

Vendégünk

Feltöltve: 2013. október 29., he

Néhány nehéz nappal a hátam mögött, fáradtan estem be a Sambhala Tibet Központba. A nagyteremben szinte leroskadtam az első fotelban. Előttem egy nő táncolt magában, tradicionális radzsasztáni ruhát viselt, és rólam tudomást sem véve csak táncolt és csak táncolt. Furcsa módon, percekkel később, a fáradtságnak már nyomát sem éreztem, valami más, könnyű, lebegő érzés kerített hatalmába. Jó dolog élni, ez volt az első gondolatom.

 

- Erdélyben születtél, és 1994-ben települtél át az anyaországba. Mi volt a batyuban érkezéskor? Gondolok itt a korábbi tanulmányokra. Mit hoztál magaddal?

 

- A székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végeztem mint tanítónő, óvónő. A batyum tele volt a szülőfalumban töltött évek emlékeivel: az erős hegyi levegő, a csobogó források tiszta vize, a mezőn legelő tehenek kolompjának csilingelése, nagyszüleim csendes szeretete, és nagy-nagy szabadság, mert gyerekként miénk volt az egész határ. Székely falusi lányként nőttem fel, gyerekkoromtól fogva rá voltam szoktatva a rendszeres munkára, a mezei munkától a ház körüli munkákig, de kedvenc tevékenységem mindig is az olvasás volt. Gyerekként megtanultam különböző kézimunkákat: kötni, varrni, horgolni. Az általános iskola éveiben hegedűórákra jártam, iskolai és más falusi rendezvényeken gyakran felléptem zenével, énekkel, verssel, ezért nemcsak családom, de a falu kedvence is voltam.

 

- Táncművészettel foglalkozol, gyűjtöd, oktatod és koreografálod. Moldvai, csángó, és cigány néptáncok mellett az indiai, radzsasztáni néptánc tanításával is foglalkozol. Hogy kerültél kapcsolatba ez utóbbival?

 

- Miután a moldvai táncok, és a gyimesi népzene gardonyon nevezetű „tantárgyakat” úgy ítéltem, hogy elfogadható szinten tudom, éreztem, hogy tovább kell lépnem, fejlődnöm kell úgy táncban, mint zenében, ezért elkezdetem valami bonyolultabb táncműfaj után nézni, végül is a dél-indiai klasszikus táncnál (Bhatatanatyam) kötöttem ki. Otthonosnak éreztem a mozdulatokat, és kellően bonyolultnak a műfajt, ami magába foglal nemcsak tánctechnikát, de színészi játékot, pszichológiát, és ami az egésznek az alapja, vagy csúcsa: spiritualitást, filozófiát. A táncnak ilyen mélységeit csak jól képzett mestertől lehet megtanulni, nekem mesterek szempontjából mindig szerencsém volt: a gyimesi népzenében Zerkula Jánostól tanultam, az indiai tánc varázslatos világába Anuradha Shinde táncművész vezetett be. Ezzel párhuzamosan dél-indiai, karnáti éneket, szanszkrit nyelvet, ill. jogát tanultam, ugyancsak indiai tanítóktól: mindezt itthon, Magyarországon, éveken át, mielőtt Indiába utaztam volna. Így volt némi alapom ahhoz, hogy radzsasztáni néptánccal, zenével is foglalkozhassak. Amikor kiutaztam Indiába - először 2009-ben -, a radzsasztáni langa zenészismerőseim meghívtak a falujukba, ahol nem kerülhettem el, hogy néprajzi gyűjtő munkát folytassak. Mintha egy másik bolygóra érkeztem volna, vagy kétezer évet utaztam volna vissza az időben: nők színes ruhákban, gyönyörű ékszerekkel, folytonosan felcsendülő zene, dobpergés, tánc, ének…, nagyon örvendeztek a jöttömnek, megszerettek, és én is őket, így magával ragadott a radzsasztáni sivatag szelleme.

 

- Milyen stílusbeli azonosságok vannak az indiai- és a mai, európai cigány táncban? Maradt-e valami a gyökerekből?

 

- Az érzület, az az energia, amivel táncolnak a radzsasztáni cigányok, és az európaiak: ugyanaz. Emellett megemlíthetném az improvizációs készséget (spontaneitás), kreativitást hasonló elemként, a gyorsaságot, az intenzív mozdulatok, lépések mögött meghúzódó finomságot, hajlékonyságot, lazaságot.

 

- Gyakran jársz Indiában, ott is a nagyvárosoktól távoli falvakban. Mit adtak ezek az utazások, milyen tapasztalatokat szereztél a tánctudáson kívül?

 

- A tánctudáson kívül visszahozta a gyerekkori szabadságomat: az összhangot a természettel, a közösséget, akikkel jó együtt lennem, akik egyszerűen élnek, nyitott szívvel, és lehetőleg mindig vidámak.

 

- Számtalan ested, előadásod volt langa zenészekkel közösen, nem csak itthon, hanem nyugat európai országokban is. Milyen volt ennek a fogadtatása, mennyire értelmezhető ez a koreográfia egy európai ember számára?

 

- Annyira jó kérdéseket teszel fel, mintha látnád az életem különböző eseményeit… Az a meglepő, hogy nagyon-nagyon jó volt a fogadtatása itthon is, és a nyugat-európai országokban is, holott előzőleg nem mindenki találkozott ezzel a műfajjal. Megérint valamit mélyen: elemi erővel hat, magával ragadja, segít feloldódni, elvarázsol egy másik világba. Sokan azt mondják előadás után, hogy olyan, mintha Indiában lettek volna. Az egyik célja ezeknek az előadásoknak, hogy ne az értelem szempontjából közelítsünk: nem kell elhelyezni, értelmezni ezt a műfajt (legalábbis előadás alatt), egyszerűen hagyjuk hatni a hangzás és a látvány világát.

 

- Nemcsak műveled és tanítod ezeket a táncokat, hanem színpadra is alkalmazod. Az, amit én láttam, lenyűgöző volt, de ez csak egy vélemény. Mennyire tudott ez beilleszkedni a hazai kortárs táncművészetbe és milyen érdeklődés van erre? Mennyire érdekli ez a diszkókhoz szokott fiataljainkat?

 

- Semennyire sem érdekli a diszkó rajongó fiatalokat, mivel nem is ismerik ezt a stílust, de még a kortárs táncművészet sem fedezte fel ennek, de akár a klasszikus indiai táncok áldásos hatását, pedig sokat lehetne tanulni, arckifejezés, kéztartás, ritmusgyakorlatok terén. Úgy tűnik, a nyugat-európai országokban (Franciaország, Spanyolország) erre sokkal fogékonyabbak, ott egy kortárs táncos eljár indiai táncórára, hastánc-, néptánc órákra, stb. Itthon a radzsasztáni táncok rajongói többnyire a táncházak világából kerülnek ki.

 

- Nemes értelemben véve, gyűjtögető életmódot folytatsz és igaz ez nem csak a táncra, hanem a zenére is. Mióta él ez a szenvedélyed, hol és milyen területeken sikerült komolyabb eredményeket elérni?

 

- Tulajdonképp nem vagyok gyűjtögető típus, ha kielemeznéd a horoszkópomat, rájönnél, hogy inkább szemlélődő, gondolkodó típus kategóriájába tartozom, aki szeret mélyebbre menni a dolgokban. A „gyűjtögetésbe” belecseppentem, régebben moldvai csángó falvakba jártam gyűjteni Kerényi Róberttel, mellette tanultam ki a néprajzi gyűjtés szakmáját, amit aztán a radzsasztáni zenész-falvakban járva művelhettem. Utazásom előtt népzenész barátaim (Pénzes Géza, Pávai István) kezembe nyomták a kamerát, hangrögzítő készüléket, fényképezőgépet, mellé a jelszóval: „ha ilyen helyen jársz, muszáj gyűjtened!” Gyönyörű dolgokat veszek fel, mert köztük éltem/élek. Sajnos nagyon gyorsan változik már ott is minden, a zenében még nem is annyira, de az építkezés tekintetében, kezdenek eltűnni azok a „zsúpfedeles” körkunyhók, amelyben úgy érzi magát az ember, mintha a Föld gyomrában lenne. Szóval, ha megörökítem ezt, a régies építkezési formát, az már eredmény, és még nem is beszéltünk a zenei anyagról, főleg az idősebb generáció zenéjéről, akiket felvettem, akik ma már nem is játszanak, vagy már meg is haltak. A FolkMAGazinban rendre jelennek meg radzsasztáni népi kultúrával kapcsolatos írásaim, a Néprajzi Múzeum, a Hagyományok Háza (Pávai István és Kelemen László) ugyancsak szimpatizál a tevékenységemmel. Gyűjtő útjaimat, kint tartózkodásomat saját magam finanszíroztam eddig, néhány barátom anyagi hozzájárulásával: Kerényi Róbert, Pénzes Géza, Gottfried Viktor, ezúttal is köszönet nekik!

    A Hunnia stúdió közreműködésével felvettünk másfél órányi Indiai-magyar népzenei párhuzamok című anyagot, ami kiadásra vár. Az itthon töltött hónapok alatt rendszeres tánckurzust vezetek a Sambhala Tibet Központban és a Vasas Művelődési Házban, ahol próbálok minél többet átadni ebből a csodálatos, távoli kultúrából, tanítványaimmal előadásokon fel is lépünk, talán ez is egy komolyabb eredmény.

 

- Csángóföld is valahol közel áll hozzád, hiszen ott is gyűjtöttél dalokat és táncokat is, de csángó családi kört is vezetsz. Beszéljünk erről a kötődésről.

 

- Azóta, hogy átköltöztem Magyarországra, rendszeresen jártam Gyimesbe, Moldvába, a csángó falvakba. Mint már említettem, kezdetben csak asszisztensként, aztán a későbbiekben már önállóan jártam éveken át a Gyimesbe Zerkula Jánoshoz, akitől gardonyozni tanultam, aki mesterem, és egyben lelki jó barátom is volt. A moldvai falvakban a körtáncok hangulata, az asszonyok vadsága fogott meg. Tetszett, hogy majdnem női uralom van, voltam olyan lakodalomban, ahol mindent a nők „vezényeltek” le! A pusztinai Laczkó György Katalin hangja, énekei nagyon megtetszettek, így elkezdtem tanulni őket. Megtanított egy ráolvasó (gyógyító) verset, amit, kipróbáltam az állataimon, a kecskéimen, és a macskámon: hatott… számomra azt mutatja, mekkora ereje van a hittel kiejtett szónak…, különös, eltűnő félben levő hitvilág, ahonnan még sokat lehetne tanulni. A tánc mellett hasonló dolgokat tanulmányoztunk a moldvai csángó tánckurzusomon Csoma Gergely gyűjtéseinek a segítségével, ahol próbáltam közelebb hozni, a mai városi fiatalság számára érthetőbbé tenni a régi, falusi hitvilágot. A tánckurzust 2003-ban indítottam „Eleven Ördög” néven, Úgy szólt a hirdetés: tánckurzus azoknak, akik úgy szeretnének táncolni, mint az „eleven ördög”- innen az elnevezés. Ennek a kurzusnak egyik származéka volt a Csángó Családi Kör, ahol gyerekek és felnőttek közös tánctanulása a cél, olyan alkalom, ahol a gyerekek nem aktívan tanulják a táncot, hanem csak „ellesik” a felnőttektől.

 

- Népzenei tevékenységedért elismeréseként 2003-ban megkaptad a Népművészet Ifjú Mestere díjat. Mit jelentett ez akkoriban a számodra?

 

- Hogy megkaptam, örvendtem, de, ha nem kaptam volna meg, akkor is örvendenem kellett volna, mert az igazi diplomát abban a rendszerben, amelyben gondolkodom, működöm, a mester állítja ki, nem írásban, talán nem is szóbeli dicséretben, de egy elismerő pillantásban, egy megelégedett mosolyban.

 Úgy vettem, hogy nemcsak mesterem, de a közönség, és a népzenész szakma is értékeli tevékenységemet, biztatásnak vettem, ösztönzésnek a továbbfejlődéshez.

 

     Mindig csodálattal adóztam azok iránt, akik valamilyen formában megpróbálták átmenteni, tovább adni kulturális örökségünket, de ezúttal mégsem ez nyűgözött le. Sokkal inkább a tánc, a kecses, lélekemelő nőies mozdulatok, a mozgás intenzitása, folyamatossága, ami egy idő után mintha valami más állapotba hozná az embert. „…hagyjuk hatni a hangzás és a látvány világát.” Ezt tettem. Újra könnyűnek és szabadnak éreztem magamat. 

 

- Botz Domonkos -

Beszélgetés Ábrahám Judit táncművésszel

Csángóföldtől Radzsasztánig 

BOTZ DOMONKOS